Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. március 15. HAZAI TÁJAKON A lőrinci kosztosdiák Az egykori jegyzői ház Sárszentlőrincen FILMJEGYZET uuu Á nyugat-berlini fesztivál kártyáiba — készítsünk rögA lőrinci búcsú! Ma, több évtized múltán is varázslatos emlék a gyermekkorból. De hol is van Lőrinc? Lesz, aki talán elírásnak véli e nevet, s Lőrincre gondol Hatvan közelében. Mások Szentlőrinc- re, Pécstől nem messze. Ez már közelebb jár az igazsághoz, de csak azért, mert a szóban forgó helység a Baranyával szomszédos Tolna megyében van, teljes neve Sárszentlőrinc. Nagydorogról közelíthető meg a legjobban azon az úton, amelyik Székes- fehérvárról a nótabeli Sárbogárdion át tart Szekszárd felé. A két utóbbi helység közé esik Nagydorog — de Paksról is elérhető —, s onnan egy keskenyebb, ma már „pormentesített” út vezet a Sión és Sárvizén át. Négy kilométer Lőrinc — az út onnan délnek kanyarodva TJzdon, Bor- fádon, Kölesden át ugyancsak Szekszárd felé visz ... Ezt a négy kilométert tettük meg a lőrinci búcsúba menet, tavaly augusztus 27- én, Lőrinc napján. Lehet, hogy Lőrincen sem volt különb a búcsú, mint Dorogon — de mégis, az Lőrincen volt! Már a Sió hídján sétáltak a kiöltözött lányok, legények. Föltűnt a ringispil jobbról, a faluból. Mindez színes, érdekes, emlékezetes volt, de főképpen az, hogy valaki, úgy éreztem, ott járt, valamiképpen ott is van, mintha éppen- csak szomszédolni ment volna el, de bármelyik pillanatban betoppanhat a faluba . .. Petőfi Sándor! Mert ott mentünk el az L alakú, alsó, rövidebb szárával az úthoz simuló ház előtt, amelyen emléktábla hirdette, hogy 1832/3-BAN TANULÓ KORÁBAN ITT LAKOTT PETŐFI. Kíváncsian néztem az öreg ablakokat meg a fehér kőkerítést a fölé magasodó fákkal. Csak jóval-jóval később jutottam belülre is: a fehérre meszelt, négyszögletes téglaoszlopokon támaszkodó tornácról karéjozott, mohos udvarba. Ma természetesen bárki odalátogathat. Ez a fő emlékhely. Erről írta Illyés Gyula, hogy a falu legszebb háza volt, száz év múlva is, amikor én felkerestem, mint szülőfalum legnagyobb nevezeben lakott a kisdiák Petőfi, amelynek tornácáról — mint Illyés írta — „szőlőhegyekre látni, a tolnai táj, a Völgység feledhetetlen édességgel hullámzó, a Provence legszebb tájait idéző halmaira és lankáira”. Itt Hittig Lajos jegyzőéknél élt 9—10 évesen, innen járt a gimnázium első osztályába. Vagyis — amint az egykori elszámolások tanúsítják — eltérve a régi felirattól! — 1831—1832-ben lakosztosdiákokat. A régi iskolaépület és a tanító lakás is az ő emlékét őrzi. De hol tnnult, hogyan lehetett gimnázium egy ilyen kis faluban? Abban az időben persze nem is volt olyan kicsi ez a község! S hogy gimnáziumja lett, azt három szomszéd megye evangélikusainak, nem utolsósorban a tolnai és a baranyai németeknek köszönhette. A század elején alapították meg a lőrinci evangélikus gimnáziumot, amikor a felekezet győri középiskoláját főiskolává akarták fejleszteni. (Később aztán, 64 évi működés után, 1870-ben Bonyhádra helyezték át az iskolát.) A saját, közeli iskola vágya és az a törekvés hozta létre, hogy jól megtanuljanak magyarul a fiaik. A földesúri adományból származó telken felépült, két sarokra is szögellő, háromrészes épületben megindult algimnáziumnak messzeföldön jó híre lett' az’ evangélikusok közt — ezért küldte oda fiát, Sándort, Szabadszállásról a „jó öreg” Petrovics is. Itt lakott, tanult, játszott, futkosott a patak partján, az iskolán túl a faluvégi réten — megilletődve járhatjuk be a helyeket, amelyek az ő nyomát őrzik. Németh Ferenc Több nap, mint kolbász — tartja a tréfás mondás —, lassan-lassan azonban már több filmfesztivált rendeznek világszerte, mint ahány nap van egy esztendőben. Sok tucatra rúg a hivatalosan bejegyzett, számon tartott és mindenfajta fórumon figyelemmel kísért seregszemlék száma, ahol vetített képek peregnek. Miképpen lehet tájékozódni ebben az irdatlan méretű dzsungelben? Viszonylag egyszerűen. A fesztiválok ugyanis kategóriák szerint különböznek egymástól. Néhány — ilyen a cannes-i, a moszkvai, a velencei — elsőrendű fontosságú (s ennek megfelelően kiemelt helyen szerepel a „versenynaptárban”), más bemutatósorozatok viszont jobbára csak lokális jelentőségűek. Mi — magyarok — általában két okból veszünk részt a nemzetközi filmrendezvényeken. Vagy saját portékáinkkal nevezünk (számos alkalommal említést tettünk arról, hogy meglehetősen eredményesen), vagy pedig a tájékozódás — esetleg a vásárlás — kedvéért. Nyugat-Berlinben kettős mandátumunk volt. A versenyben szerepelt — s a végső elszámolásnál a FIPRESCI, a nemzetközi filmkritikusszervezet díját kapta — Lu- gossy László Köszönöm, megvagyunk című alkotása. Ugyanakkor átvételi bizottság is tevékenykedett a városban azzal a megbízatással, hogy a hazai mozik számára válogasson a fesztiválkínálatból. Ami az általános színvonalat illeti, a középszer dominált s ezen csöppet sem csodálkozhatunk, elvégre a filmművészet sem jár mostanában a csúcsokon. Legfeljebb azon morfondírozhatunk, hogy miért kerül minden igazi krém mostanában a francia tengerpartra, a kétségkívül legrangosabb cannes-i mezőnybe? Meditáció helyett — hiszen úgysem láthatunk a rendezők tönzött leltart: mi az, amire érdemes visszaemlékezni néhány hét elteltével s kirajzolódnak-e bizonyos tendenciák mintegy félszáz filmben, javarészt a friss termés darabjaiban? Hangsúlyozottan a magánélet konfliktusai kerültek előtérbe a vásznon: mintha kissé megcsappant volna a társadalmi mozgások feltérképezése iránti érdeklődés. A rendezők nagy előszeretettel ábrázolják modern korunk tévelygéseit és tévedéseit (a vizsgálat fókuszában többnyire a fiatalok állnak), a morális iránytű azonban ki-ki- leng. Ijesztően megszaporodtak az úgynevezett „lila filmek” (egyik jegyzetemben már írtam erről a zavaros — és fogyaszthatatlan — celluloidszörnyről). Gyakran ái- mosító a tempó. Fesztivál ide, fesztivál óda, sűrűn kiszök- döstek a nézők a moziból az unalom elől. Magam hiányoltam az igényes vígjátékokat, a tisztes művészi színvonalon elkészített populáris filmeket is (a nagy nyugat-berlini mozikban egyébként szinte kivétel nélkül a kommersz- áruk parádéznak). A sok negatív előjelű észrevétel ellenére néhány mű az élmény ritka pillanataival is megajándékozott. Kezdjük tehát a visszapillantást a jó (vagy jobb) teljesítményekkel. Versenyen kívül játszották Martin Scorsese Dühöngő bikáját egy ökölvívósztár tündökléséről és hanyatlásáról. Profi mozi, igazi show, bár lehetne benne valamivel kevesebb a vér és visszafogottabb az érzelmesség. Robert De Niro, a mai sztárgárda egyik legnépszerűbb tagja közel harminc kilót hízott a szerep kedvéért (aztán újra lefogyott). Claude Goretta svájci színekben forgatta A vidéki lány-t Szép és szomorú történet a kapcsolatteremtés nehézségeiről. Ugyancsak Svájcban forgatta Markus Imhof A csónak megtelt című filmet, mely a fasizmus üldözöttéinek állít emléket. Robert Redford — több kollégáját követve — rendezést vállalt. A Hétköznapi emberek meséje ugyan meglehetősen sovány, néhány epizódja azonban lélegzetállítóan izgalmas és a családi sztoriban egyetemes összefüggések is feltárulnak. A svéd Kay Poliak a Gyermekek szigeté-ben azt a folyamatot elemzi, ahogy a tízes évei elején járó kisfiú a világgal — és annak riasztó szokásaival, anomáliáival — ismerkedik. Felkavaró mű, annak ellenére, hogy a sokkoló effektusok mintha kissé túlméretezettek lennének. Mi nem tetszett? Több díjnyertes film. És egyáltalán: a zsűri következetlensége. A nagydíjat a különben tehetséges s nálunk is ismert spanyol Carlos Saura kapta (Gyerünk, gyerünk!) — egy olyan munkáért, melyben ifjú banditák dicsőülnek meg. Jack Lemmon színészi képességeit nagyra értékelem, de az amerikai versenyfilmben, az Elismerés-ben eléggé ri- pacseszközökkel kelt életre egy válságos helyzetbe került ripacsot. A koszorút ilyenformán ő sem érdemelte meg. Jókat derülhettünk az NSZK-beli Herbert Achternbusch zagyvaságán, melynek A néger Erwin a címe. Az olasz Sergio Citti A zöldség- leves-t remekül indítja, aztán vég nélkül ismétli az azonos helyzeteket s a befejezést parabolára hangolja. A belga Hugo Claus egy lányát megerőszakoló apa életbe — és családba — való visszatéréséről kimódolt érzelgősséggel beszél (Péntek). A magyar filmet szakmabeliek és laikusok egyaránt érdeklődéssel és elismeréssel fogadták. Továbbra sem rossz az ázsiónk. De mikor emelkedik már végre számottevően a világ filmművészetének ázsiója? Veress József Életem törvénye Kállai Gyula könyvéről iességét”. Illyés otthona ugyanis a közeli puszta volt, Alsórácegres. Lőrincről földút visz oda ma is. Onnan tovább a földúton szintén Alsó- rácegresre jutunk. Ebben az L alakú épületkott ott. Ez utóbbi év tavaszán ugyanis a jegyzőék elköltöztek, s így Petőfi szállást kényszerült változtatni. Az elemi iskolához költözött a tanítói lakásba, ahol Németh Ferenc tanító szintén tartott Üj könyve írói előszavában Kállai Gyula tisztelettel ajánlja számadását — kötetét — az olvasónak. Az olvasó az egyébként a gyönyörű kiállítású, nagyon szépen tipog- rafizált könyvet először csak érdeklődéssel, majd végül elmélyülve benne — hasonlr tisztelettel veszi át. Az Életem törvénye szándékát, tartalmát maga az író minősíti az alábbiak szerint: „Társadalomtörténeti korrajz keretében személyes reflexiókat, jellemzéseket, értékeléseket adok emberekről, eseményekről, népünk tragikus és dicsőséges küzdelmeiről. Némelyek megtisztelő állítása szerint lassan-lassan mint egyetlen élő tanú.” Így szól a bevezető és a szándék teljesítése: közel hétszázoldalas kötet. A társadalomtörténeti korrajz azonban csak akkor igazán érdekes, ha a személy, aki a résztvevő és koronatanú jogán vall a történelem egy szakaszáról, valóban olyat élt meg, amely az utókor számára is jelentős, fontos és érdekes. Kállai Gyula ilyen koronatanú. Nemcsak részese, hanem egyik kulcs- szereplője is volt a harmincas-negyvenes évek — könyvében tárgyalt — nagy jelentőségű baloldali, antifasiszta mozgalmainak. Nemcsak az antifasiszta népfrontpolitika bölcsőjénél bábáskodott, nemcsak segítője az antifasiszta ellenállás kibontakozásának és sikereinek, egyik kezdeményezője és aktív részese az antif;.-úszta harc eseményeinek, hanem az illegális kommunista párt és a küzdelembe bekapcsolódott legális mozgalmak között mindvégig mintegy közvetítő szerepet is betöltött. A múltat személyes emlékei révén bemutató szerző életének, s egyben a magyar történelemnek is egy nagyon fontos időszakával számol el. Könyve hű tükörképe annak a hatalmas munkának, amelyet a Kommunisták Magyarországi Pártja a fasizmus elleni harcban a népfrontért, a széles nemzeti összefogás megteremtéséért, az ellenállás megszervezéséért több mint egy évtizeden keresztül végzett. A szerző által bemutatott részletek teljesebbé, érthetőbbé teszik a magyar ellenállás történetét Az emlékirat a személyes emlékeken keresztül olyan kérdésekhez, eseményekhez nyújt adatokat, részleteket és értékeléseket, mint a Márciusi Front debreceni csoportjának megalakulása és tevékenysége, a függetlenségi mozgalom kibontakozása és első sikeres éve — a Propaganda Bizottság létrehozása, a Népszava híres 1941-es karácsonyi számának megjelentetése, a Magyar Történelmi Emlékbizottság tevékenysége, az 1942-es nevezetes március 15-i tüntetés megszervezése. De képet kap az olvasó a letartóztatásokról, a Margit körúti börtön nehéz és fájdalmas napjairól is, és sok új részlettel gazdagítja a könyv például a Kállay Miklós miniszterelnök nevéhez fűződő hintapolitika időszakát, vagy a kommunisták nélküli összefogásra tett kísérletek káros következményeit, és a Magyar Front erőfeszítéseit a háborúból való kilépés feltételeinek megteremtésére. Közben megkapó jellemrajzot ad e korszak olyan — ma már történelmi — személyiségeiről mint Rajk László, Rózsa Ferenc, a kommunista párt egykori titkárairól, vagy Szaka- sits Árpádról, a baloldali szó: TC-1 11 •' ciáldemokrata vezetőről, Baj- csy-Zsilinszky Endréről, a polgári ellenállás legnagyobb mártírjáról. Nagyon sok más nevet is megemlít, köztük olyanokét, akik — miután megélték a felszabadulást — utána az új élet elindításából, megszervezéséből is derekasan kivették részüket. A könyv megmutatja, hogy a kiemelkedő hazafiakon kívül a széles néptömegekben — mindenekelőtt a munkás- osztályban — is megvolt a szándék a német fasisztákkal való szembefordulás megkísérlésére, de számukra a történelmi körülmények nem kedveztek, s a Szovjetunió hatalmas véráldozata hozhatta csak meg népünk szabadságát. Kállai Gyula erről ezeket írja — „ ... egy új, a dolgozó nép Magyarországa megteremtésének eszméje mélyen élt társadalmunkban, a népi- nemzeti jellegű dlemokratikus együttműködés alapjai elég erősek voltak ahhoz, hogy a felszabadulás pillanatában építeni lehessen rájuk.” A ma élő nemzedékek büszkék lehetnek erre! Megmutatja a könyv, hogy annak a népi-nemzeti összefogásnak, amit ma a fejlett szocializmus építéséért az egész nemzet erőit összefogva — a párt vezetésével — a Hazafias Népfront képvisel, ott vannak a történelmi gyökerei a két világháború közötti demokratikus egységfronttörekvésekben, amelyeknek a kommunisták voltak az élharcosai. (Kossuth, 1980.) O. Sz. A régi emléktábla Sarokház —. a régi iskola helyén (Bojtár Ottó felvételei)
