Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-07 / 32. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. február 7. Peru területén még mindig tartózkodnak ecuadori csapatok — állítják Limában. Képünkön: perui katonák a két ország vitatott határtérségében, ahol napokkal ezelőtt fegyveres összecsapások robbantak ki. (Kelet-Magyarország telefotó) Reagan tévébeszéde Mélyponton az USA gazdasága Kommentár Energetikastratégia Várakozás előzi meg madridi körökben az európai energetikai együttműködés ügyében előterjesztett javaslatok sorsát. Egy szovjet— lengyel és egy osztrák tervről kezdődött csütörtökön az eszmecsere a gazdasági kérdésekkel foglalkozó második munkabizottságban. Több azonosság mutatkozik a két javaslatban. Például mindkettő szorgalmazza, hogy mielőbb hívjanak össze magas szintű összeurópai tanácskozást a kérdés megvitatására, a közös teendők tisztázására; valósuljon meg kontinensünkön az energia- hordozókban szegény és gazdag államok együttműködése, létesüljön minél több villany- vezeték és csőhálózat az áram, a földgáz és az olaj számára. Az Egyesült Államoknak nincs ínyére a terv. Hasztalan állt ki mellette Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár, Washington heves ellen- támadásba lendült. Hogy az energiaéhség csillapítása a tőkés Európában csakis ilyen ésszerű együttműködés révén elképzelhető, ez az USA vezetőit nem érdekli! Mint ahogy az sem szívügyük, hogy az összeurópai energetikai kooperáció hozzájáruljon a két világ- rendszer közti feszültség enyhítéséhez. Ez az, ami mostanában nem tetszik Washingtonnak. Az eurorakétákkal és neutronfegyverrel fenyegető Egyesült Államok — erről tanúskodik a madridi konferencia második számú bizottságának vitája — foggal-körömmel szeretné megakadályozni az energetikai ügyben összehívandó európai tanácskozást. De a józan ész talán mégis felülkerekedik a spanyol fővárosban. S akkor a szovjet —lengyel, illetve az osztrák javaslat közül az egyik — netán valamilyen kompromisszum árán a kettőből egy- gyé ötvözött — megkapja a szükséges szavazatokat. Villanyáram, földgáz és Olaj — a béke stratégiájának nélkülözhetetlen tényezői. Arra hivatottak, hogy kontinensünk egéről elűzzék az atomkatasztrófa fenyegető felhőit. Gy. D. Kataszrófális helyzetképet festett az Egyesült Államok gazdasági helyzetéről húszperces rádió- és televíziós beszédében csütörtökön este Ronald Reagan elnök. Mondanivalójával igyekezett megnyerni az ország lakosságának támogatását a szövetségi költségvetés tervezett csökkentéséhez. A költségvetési hiány az idén megközelíti a 80 milliárd dollárt, s ez több mint az ország egész költségvetése volt 1957-ben. Az infláció két egymást követő évben is kétszámjegyű volt, s ez legutóbb az első világháború idején fordult elő Amerikában. Hétmillióra tette a munkanélküliek számát. Tizenegy család közül csupán egy engedheti meg, hogy „az amerikai álom” megvalósulásaként családi házat vegyen. A republikánus kormánya nehézségek egyetlen okát a szövetségi kiadások növekedésében, egyetlen gyógymódját az üzleti vállalkozás feltételeinek javításában, azaz a tőkések erőteljes támogatásában látja. Az ipari termelés növekedési ütemében Reagan szerint az Egyesült Államok jelenleg az összes többi fejlett ipari állam mögött elmarad. Valamikor a világ acéltermelésének 40 százalékát adta, jelenleg csak 19 százalékkal részesedik a világtermelésben. Valaha annyi gépkocsit gyártott, mint az összes többi országok együttvéve, ma viszont Japán megelőzte az egy évben gyártott összes gépkocsi számát tekintve. „A három nagy, az amerikai autóipar vezető cégei, hatalmas veszteséggel zárták az évet” — folytatta erősen dramatizált beszámolóját Reagan, elhallgatva, hogy miközben az acélipar és a gépkocsigyárak valóban megszenvedték az olajárak emelkedését, az amerikai olajmonopóliumok óriási nyereségeket zsebeltek be. „Döbbenetes méretű gazdasági katasztrófa fenyeget bennünket” — jelentette ki Reagan, s felszólította az amerikaiakat, a gazdasági „újrakezdés” nevében vállalják magukra azokat a terheket, amelyek révén lehetővé válik a költség- vetés kiegyensúlyozása. Reagan beszéde, amely tartalmában nem sokban különbözött a választási kampányban használt érvéléstől és javaslatoktól, nem váltott ki egyértelmű helyeslést. Az ABC televízió fehér házi tudósítója megállapította, hogy a keserű pirula, az amerikaiak széles rétegeinek élet- színvonalát csökkentő intézkedések bejelentése még hátravan. TELEX TERRORISTÁT FOGOTT AZ OLASZ CSENDÖRSÉG Magát meg nem nevező telefonáló riasztotta csütörtökön este az északkeletolaszországi Padova csendőrségét, s közölte, hogy gyanús gépkocsi parkol a város egyik utcáján. A bejelentés ellenőrzésére a csendőrség azonnal a helyszínre irányította egyik urh-járőrkocsiját, amellyel azonban egy idő után megszakadt a központ összeköttetése. A telefonáló által megjelölt helyszínre újabb járőröket küldtek, akik agyonlőve találták az elsőnek odaérkezett járőrkocsi kétfőnyi személyzetét. Röviddel a csendőrgyilkosság után az olasz rendőrség egy úttorlasznál feltartóztatott egy gépkocsit, amelynek három utasa közül az egyik — feltehetően géppisztolysorozattól — súlyosan sérült volt a lábán. Az azonnal kórházba szállított személyt azonosítva kiderült, hogy Marco Fioravanti, régóta keresett szélsőjobboldali terrorista akadt a rendőrség hálójába. ÜJ ALKOTMÁNY Üj alkotmányt fogadtak el a Közép-afrikai Köztársaságban a február elsejei népszavazáson. Az elfogadott új alkotmány egyebek között állást foglal a többpártrendszer és a demokrácia helyreállítása mellett. ÉHSÉGSZTRÁJK AZ ÉSZAKÍR BÖRTÖNÖKBEN Az északír börtönökben az IRA-foglyok március 1-én újabb éhségsztrájkot kezdenek a kormány, ígéreteit megszegő magatartása miatt. Csütörtök este a protestáns szélsőségesek vezére, lan Paisley kihívó erődemonstrációt rendezett a sajtónak egy hegyoldalon és fegyveres ellenállást hirdetett a brit kormány és az ír Köztársaság közeledésével szemben. A Maze Armagh-i börtönben raboskodó republikánusok nyilatkozátot adtak ki arról, hogy a kormány megszegte a fogvatartásuk körülményeinek javítására karácsony előtt tett ígéreteit. Ezért március 1-én, az IRA- foglyok politikai státusa eltörlésének ötödik évfordulóján, néhány önkéntesük újabb éhségsztrájkba lép és kész halálig éhezni. — Tudod hogyan nevezte Bálintot a kisfiú? Anna fíltáríluéi ä kádra támaszkodik, kihalássza a szappant. Leteszi a mosdókagyló peremére és rámnevet: — Azt mondta neki, bájos bácsi. — Micsoda? Bájos bácsi? Nevetünk. — Amikor kimentéi. Így nevezi a mostani felesége, és a kisfiú is. Tudtam, hogy nem édes fia. — No és, mi van abban rossz, ha így nevezi? — Semmi. De azért megint csak nevetünk. — Mégis milyen szeretettel tudta mondani a kissrácnak: kisfiam. — Mit gondolsz, Bálintnak nem lehet gyermeke? — Hát én ezt már honnan tudjam? Mosolygok magamban. Bálint könnyedén hidalta át a rokonság kérdését. Egyszer egy nagyméretű tengeri kagylót láttam a lakásában a könyvespolcon, sietve elmagyarázta, hogy ezt a testvérétől kapta. Azt már nem kérdeztem meg, hogy az a népi fara- gottas doboz, amiben a fekete-tengeri kis kagylókat hoztam neki, amikor kinn jártam, hová lett. Sehol nem láttam. Meglehet, restellte. Hogy miért? Azt kellett gondolnom, azért, mert kicsi kagylók voltak. Ez viszont jó nagy volt, jó szemet szúrt. Fejemet csóválom, ahogy eszembe jut. Rokona volt-e egyáltalán ez a testvér, akitől, mint mondja, kapta a nagy kagylót, nem derült ki. Nem is érdekelt a dolog. Azért, ha belegondolok iszonyú dolog lehet, ha valaki testvért, rokonokat kénytelen hazudni magának, meg a világnak. S ez amúgy is hiábavaló. A zaj amire kimegyek, már hallatszott egy ideje a folyosónkról. Három kisgyerek álldogál a félárnyékos folyosón, ők suttognak. Közelebb lépek hozzájuk. — Ti zörögtetek? Néznek szótlanul. Rázzák a fejüket. Igazuk is van, nem zörgött senki. Mielőtt még kijavítanám a kérdést, meglátom, hogy egymás mellett, tenyerüket a falnak támasztva álldogálnak. Bőrig áztak az utcán. — Mit csináltok itt? — Fázunk. — Éhesek vagytok? Bólogatnak. Beterelem őket a lakásba. A kisebbek nem szólnak, a nagyobbik vála- szolgat, de nem tudok belőle többet kihúzni, mint azt, hogy apuka bezárta az ajtót, és rájuk parancsolt, hogy amíg a szép néni el nem megy, ne merjenek hazamenni. És anyuka hol van? Ö már régóta nem lakik otthon. Jött egy bácsi az autójával és elvitte. .. Anna először meglepődik, aztán szó nélkül letesz róla, hogy színházba menjünk. Kenyeret ken nekik, kakaót rak eléjük. Elég az köszönet helyett, hogy olyan szépen csillog a szemük. Ruhájuk a radiátorra teregetve szárad. Anna kérdezgetné őket, de leintem. Csak nem akarja fizetség gyanánt az ennivalóért kifaggatni olyan dolgokról, amikről szemmel láthatólag nem szívesen beszélnek? Igazad van, mondja. Utána kompótot ad ne- . kik. Piroska szótlanul nézi mind a hármukat. Nincs telefonjuk, így hát magam rakom őket a kocsiba jó másfél óra után, és megyünk, amerre a kislány mutatja. Útközben megered a nyelvük. Nem először vacsoráznak már így, idegenben. Kedvenc szórakozásuk a trolizás, és messzire el szoktak csatangolni. Mindig akad, aki megkérdezi, mit csinálnak, miért nincsenek ott- ' hon. Még ez a szerencse. Hogy akad valaki. Madame Odette visszaemlékezik (IS.) Pszichiáterek szamára ínyencfalat A bosszúság másnap reggel következett, mikor Marlene Odette-nél állt a konyhában. „Nem tudom, miért kellett ennyit magukba tömniük!” — elmélkedett a nagyvonalú nő. — „Ismét három ló helyett ettek!” Milyen kényszer vitte rá, hogy mindenkit megajándékozzon, Marlene Dietrich nem tudott uralkodni a reflexein, „mint Pavlov híres kutyája”, — véli Odette. „Elég volt annyi, hogy valaki megálljon egy értékes darab előtt és kifejezze a csodálatát, — már be is csomagolta neki, és nem tűrt ellentmondást! Később ez fájt neki, és azt képzelte be magának, hogy csak kölcsön adta ...” Egy valódi milliomos megcsodált egyszer a lakásában egy alacsony kis spanyol asztalt — már meg is kapta. „Egy hónap múlva teljesen kétségbeesett, és újra meg újra megkérdezte: ajándék- . ba adtam az asztalt? Kérje vissza! Ennek az embernek nincs szüksége erre az asztalra! Nagyon gazdag és sok bútora van otthon!” „Milyen gyakran ajándékozta nekem a Madame nagy divatdiktátorok kreációit, melyeket soha, vagy alig hordott!” — emlékezik visz- sza Odette. „Ez az elegáns Balenciaga kosztüm például! Nem illett rám egészen, mint a Madame megállapította, ezért átalakíttattam és lelkesen viseltem!” Négy héttel később Marlene érdeklődött a Balenciaga kosztüm után. „De” — mondta Odette — „azt ön nekem ajándékozta, és én már át...” Nem engedte szóhoz jutni: „Ne beszéljen vissza állandóan! Szükségem van a kosztümre! Bizonyára félreértett! Holnap hozza vissza nekem!” Könnyes szemmel adta vissza Odette a pompás ajándékot. Le kellett vinnie a pincébe, ahol Marlene a múltja emlékeit halmozta fel arra az esetre, ha rosszabb idpk jönnek. Az életrajzírója, Higham egy másik groteszk ajándékozásról ír, mely már tragikus vonásokat is mutat. Marlene barátja, a színész és festő, Martin Kosleck, akit a harmincas évek eleje óta is-r mert, portrét festett róla, és a képet, melyet Marlene nagyon szeretett, neki ajándékozta. Éveken keresztül a New York-i Park Avenu-en lévő appartmentjében függött. Egy pár évvel később Martin Kosleck alaposan kétségbeesett, mert az egyik kedvenc portréját, melyet a nagy táncosról, Nijinskyről festett, bolond módon eladta egy New York-i kiállításon. „Elmeséltem Marlenének ... Pár napra rá meghívott magához a Waldorfba, és megkért, menjek be a lakószobába ... Ott függött Nijinsky képe. Marlene felkutatta a vevőt, és visszaszerezte nekem a portrét. „.” Ezt nevezik barátságnak. A pszichiáterek számára, — akiket Marlene ki nem állhatott — ínyencfalat lett volna az idős hölgy. Nyilvánvalóan, azzal a szenvedélyével, mellyel mindenkit megajándékozott, embertársai szeretetét és vonzalmát akarta megvásárolni. És miért ne? „Másrészt”, — veti közbe Madame Odette — „még nem találkoztam olyan emberrel, aki annyit követelt volna a barátaitól, mint Marlene. Vele barátságban lenni, annyit jelentett, mint éjjel-nappal rendelkezésére állni kis szívességek teljesítésére!” „Az évek múltával egyre nehezebbé vált a számára, hogy hozzászokjon az új barátokhoz” — fecseg Odette. „Mindig attól félt, hogy hasznot akarnak húzni a hírnevéből, — még az sem nyugtatta meg, ha azok, akik hozzá fordultak, maguk is elég híresek voltak ahhoz, hogy hátsó gondolat nélkül fogadhassa őket...” Mint Jeanne Moreau. „őt Goybéartnál, az énekesnél egy vacsorán ismerte meg a Madame, és első látásra kölcsönös szimpátia alakult ki köztük, mert mindketten óhajtották a viszontlátást. Gyakran akartak együtt színházba menni!” Mégis, amikor Jeanne Moreau felhívta a Montaigne avenuen, Marlene Diet- rich „soha nem volt otthon”, és ő mindig újra hívta kétségbeesett makacssággal. „Ha felvettem a kagylót, azt kellett mondanom, hogy a Madame elutazott, és ha Moreau Madame Dietrichet lepte meg, akkor elváltoztatta a hangját, és vaskos akcentussal spanyol szobalánynak adta ki magát: „Madame Amerikában van!” Egy nap azonban Madame Dietrich valóban elutazott. Odette egyedül volt otthon, és Jeanne Moreau beszédbe elegyedett vele. „Érti ezt?” —, kérdezte. „Olyan csalódott vagyok! Természetesen felismertem a telefonban az elváltoztatott hangját! Miért teszi ezt? Mitől fél Marlene Dietrich, mon dieu!?” A kérdés egyszerűen megválaszolható: Jeanne Moreau-nak csak a tükörbe kellett néznie, — és el kellett képzelnie, hogy egy fiatalabb, szebb asszony akart vele mutatkozni. Valószínűleg az összehasonlítást akarta elkerülni. „A párizsiak számára”, — mondta az okos Madame Odette — „Madame Marlene Dietrich már régóta egy irv- tézmény, egy emlékmű, mint de Gaulle tábornok! Csak a Madame tekinti magát még mindig nőnek, akinek kívánatosnak kell lennie, és aki egykori szépségét kétségbeesetten próbálja meg restaurálni !” Hetvenkilenc lesz decemberben — vagy nyolcvan? Madame Odette bánatára Marlene egész aktivitását, melyet korábban több amerikai lakóhelye és világ körüli turnéi között osztott meg, most már évek óta egyedül párizsi telephelyére jjontcentrálta. Odette még ma is megdöbben, pedig már nem áll Marlene szolgálatában. „Mennyit kergetett Fouchonhoz, a luxusüzletbe egy kiló paradicsomért, a henteshez a rue Marbeuíre, hogy a romlott steak helyett frisset adjon, naponta négyszer a postára expresszlevéllel — és már mindenhol várt a telefcTmí- vása: = íónöknője idecsöngetett, mert nyugtalan, hol marad ennyi ideig!” Marlene kiszámolta, hol kell éppen lennie Odette- nek, és telefonhívásaival az összes üzletben a sarkában volt. (Folytatjuk)
