Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-03 / 28. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. február 3. Púja Frigyes kitüntetése Madame Odette visszaemlékezik (11.) La Grande Marlene Dietrich Kommentár Harc a PV-4-nél A két legújabb latin-amerikai hadviselő fél közül — úgy tűnik — Peru az, amely előnyösebb helyzetben várhatta az Amerikai Államok Szervezetének hétfői ülését. Ez magyarul annyit jelent, hogy az 'AÁSZ-ülés kezdetekor a nagyobb és katonailag erősebb Peru viszonylag nyugodtan, „birtokon belül” várhatja a fejleményeket. A nagyságrendi különbséget jól érzékelteti, hogy Ecuador területe 270 ezer, Perué viszont egymillió 300 ezer négyzetkilométer. A két ország nemcsak a szárazföldön, hanem egy közös tengeröböl révén is határos egymással. Nem véletlen, hogy a konfrontációban a két hadiflottának szerepe van. Ez a területkülönbség még nem minden. Perunak százezer fős hadserege és négyszázhúsz tankja van, míg Ecuadornak mindössze harmincötezer fegyverese és százhúsz könnyű és közepes harckocsija. A gyarmatosítók, miként Afrikában, gyakran úgy vonultak ki egy-egy területről, hogy zavaros határvonalat hagynak maguk után. Ezt tették másfél évszázada La- tin-Amerikában a spanyolok is és ezért lángol fel — egyebek között — újra meg újra a perui—ecuadori határviszály. 1941-ben ez szabályos háborúhoz vezetett — perui győzelemmel. Utána a riói egyezmény „rendezte” a területi kérdéseket — természetesen á győztes akaratának megfelelően. 1961-ben Ecuador felmondta a riói egyezményt, s azóta igényt tart bizonyos területekre. Most ennek egy részét megpróbálta megszállni, többek között a PV—4 nevű határerődítményt. így tört ki a fegyveres konfliktus, amelynek során Peru az AÄSZ- konferencia kezdetére visszaállította a számára kedvező helyzetet. Az ősi alapon: az erősebb jogán. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Púja Frigyes külügyminiszternek a munkásmozgalomban és a szocializmus építésében szerzett érdemei elismeréseként, 60, születésnapja alkalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke hétfőn az Országházban adta át. Jelen volt a kitüntetés átadásán Lázár György, a MiHétfőn az Országházban hivatalos megbeszéléseket folytattak a magyar országgyűlés, s a meghívására hivatalos, baráti látogatáson hazánkban tartózkodó Kongói Népi Köztársaság népi nemzetgyűlésének küldöttsége között. A magyar tárgyaló csoportot Apró Antal, az ország- gyűlés elnöke; a kongói tárgyaló csoportot Jean Ganga- Zandzou, a Kongói Munkapárt Politikai Bizottságának tagja, a népi nemzetgyűlés elnöke vezeti. A megbeszélést követően Losonczi Pál, az Elnöki Tanisztertanács elnöke és Gye- nes András, az MSZMP Központi Bizottságának titkára. ★ A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége Púja Frigyest a szovjet és a magyar nép közötti barátság és együttműködés erősítése terén szerzett érdemei elisme- résésül, 60. születésnapja alkalmából a Népek Barátsága Érdemrenddel tüntette ki. nács elnöke az Országház nándorfehérvári termében fogadta a kongói népi nemzetgyűlés Jean Ganga-Zand- zou vezette küldöttségét. A szívélyes, baráti légkörű találkozón részt vett Péter János, az országgyűlés alel- nöke. Ezt követően Apró Antal a küldöttség tiszteletére ebédet adott a parlament vadásztermében. A kongói delegáció hétfői programján részt vett Jacob Okanza, a Kongói Népi Köztársaság budapesti nagykövete. TELEX DÉL-KOREAI HADGYAKORLAT Kéthónapos amerikai—délkoreai hadgyakorlat kezdődött vasárnap „Team Spirit— 81” fedőnéven, 170 ezer koreai katona, illetve egy_ 40 ezer fős amerikai expedíciós hadtest részvételével. A fő cél az amerikai haderők partraszállásának begyakorlása, ezt a 7. flotta és a légierő egységeinek bevonásával hajtják végre. ISMÉT VAN ÚJSÁGJA A DÉL-AFRIKAI FEKETÉKNEK A Dél-afrikai Köztársaságban élő fekete lakosságnak hétfőtől ismét saját napilap- já van, a Sowetan. A feketéknek szóló postot, valamint vasárnapi számát a Sunday Postot, januárban a hatóságok betiltották. Kobic Coetsee, a fajüldöző rezsim igazságügy-minisztere, „felforgató tevékenységgel” vádolta a lapokat, és öt újságírót megfosztott a munkavállalás és a szabad mozgás jogától. A Sowetan hétfői számában megjelent cikkekből kiderül, hogy a lap munkatársai a fajüldöző rendszer megtorló intézkedései ellenére sem adják fel harcukat. LEJÖTTEK A FARKASOK A HEGYEKBŐL A szokatlanul tartós, kemény fagyok és havazások Jugoszlávia több vidékén a hegyekből a falvakba kényszerítik a kiéhezett állatokat, köztük a farkasokat. A szerbiai Növi Pazar, Szjenica és Raska környékén a teheneket is gyakran megtámadják és széttépik a farkasok. Ezért az utóbbi napokban több helyütt hajtóvadászatot rendeztek az ordasok ellen. A Jean Gabin üggyel a mai napig nem tudott leszámolni Mariéné Dietrich. 1976.> november 15-én, amikor a nagy francia filmsztár meghalt — egy fél évvel Mariéhe férjének, Rudolf Siebernek a halála után —, szabályszerűen összeomlott, és így sóhajtott: „Most másodszor lettem özvegy!” Bizalmasa és házvezetőnője, Odette Miron-Biore hasztalan próbálta megnyugtatni, orvost hívott, aki injekciót adott neki. Mit sem segített. Ügy tűnt, hogy Marlene Diet- rich meg akar halni. Madame Odette, aki hosszú órákon keresztül ült idegesen az ágya mellett, szörnyű képet látott maga előtt: egy kettős sírt, mely előtt egész Párizs leborul. Talán ő beszélt a víziójáról, talán a riporterek beszélték be ezt a borzalmat a halott családjának — mindenfelé írtak a híres szerelmesről, aki „komoly sokkot” kapott, mely ledöntötte a lábáról Dietrichet; még soha nem jelent meg ennyi cikk a negyvenes évek híres szerelmespárjáról, mint ezekben a novemberi napokban, — mindenesetre Gabin özvegye lemondott az állami sírhelyről a történelmi párizsi temetőben és a nyilvánosság részvételéről. Amikor Jean Gabin holttestét titokban elégették, a rossznyelvek megállapították, — különösen a filmszakmában beszéltek róla, — hogy nem akart lehetőséget adni a riválisnak arra, hogy majd Gabin sírját később személyes kultikus helynek használja. (Valószínűbb az a fel- tételezés, hogy Jean Gabin határozott meg valami hasonlót a végrendeletében.) 1976. november 19-én a francia „Le Détroyat” nevű fregatt kifutott Brest kikötőjéből, és a nagy színész hamvait tartalmazó urnát az Atlanti-óceánba ürítették, a család és a legszűkebb baráti kör részvétele mellett, a „Marseillaise” hangjainál. Negyvennyolc órával később az orvos szükségét látta annak, hogy Marlene Dietrichet a párizsi Amerikai Kórházba szállítsák. „Rossz napok voltak”, — emlékszik vissza Madame Odette, „Ezt soha nem heverte ki.. Soha nem nevezte Marlenének — egy ilyen gyöngéd név valóban különösen hangzott volna a mogorva Gabin szájából —, hanem „Grande”- nak (Nagy). Még ma is, 30 év elteltével azok a filmemberek, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy közel álltak a híres párhoz, a kapcsolatukat egyszerűen „egyedülállónak”, „különlegesnek” és „elragadónak” nevezik, — egy olyan szakmában, ahogyan az ember elképzeli, ahol állandó viszálykodások vannak. Jean Marais, a francia film örökifjú szerelmese mesélte Charles Highamnek, a legjobb Marlene-biográfia írójának, milyen egyedül érezte magát Marlene még 1954-ben is Párizsban, hét évvel szakításuk után: „Még mindig szerette Jean Gabint, aki nem messze lakott a Montaigne avenui lakásától, a rue Francois Ier- ben. Mindig el kellett kísérnem abba a kávéházba, mely szemben volt Gabin házával. Azt remélte, hogy tud vetni rá egy pillantást, mikor az elhagyja a házat, még ha rövid ideig is. Órákon keresztül ültünk vagy álltunk ott, néha egész nap”. Csak nyolc évvel később ismerte meg Madame Odette Marlene Dietrichet — és a seb még mindig nem- gyógyult be, melyet Gabin ütött azzal, hogy elhagyta őt New Yorkban. De Jean Marais látta a másik felet is: Jean Gabint. „Néhány évvel később, mikor Marlene már nem volt Párizsban, Gabinnek liezonja volt egy fiatalabb színésznővel”, — mesélte az életrajzírónak. „Mikor Gabinnel egyszer autóban utaztunk, láttuk a „Franche Dimanche” botránylap egyik kiadását, annak a fényképésznek a képeivel, aki ez alatt a szerelmi történet alatt készített riportot Gabinnel. Volt köztük egy fiatal nőt ábrázoló kép, aki Gabin ágya szélén ül. Ezt a fényképész kívánta. Mikor Gabin meglátta a képet, így szólt: „Van valaki, aki nem nagyon fog örülni ennek a fotónak — La Grande”. Egy kis szünet után hozzátette: „Nem kellett volna elhagynia engem”. A Jean Gabinhez fűződő kapcsolatának valóságos befejeződését csak egy embernek árulta el Dietrich — egy asszonynak: Odette MironBoire-nak. „öregnek éreztem már magam ahhoz — negyvenöt éves voltam, — hogy gyermekem legyen. Buta voltam. .. Még a férjem is, Rudolf Sieber is azt tanácsolta, hogy váljunk el, hogy hozzámehessek Gabinhez... Féltem a botránytól...” *tte*®* vaco9a* W — Elmosogatnál? Anna kéréséhez a legkedvesebb mosoly társul. Jó lenne, ha észrevenné, hogy megsebesítettem az ujjamat, de nem veszi észre. Igaz, rejtegetem az asztal lapja alatt, nem szeretném, ha meglátná, de ... azért mégis jó lenne, ha meglátná. A kiskanállal csilingelek a feketés- csésze falán, és dörmögök, hogy persze, majd elmosogatok, csak előbb kiugróm valami újságért. Meglepődik. Miféle újságért? Hiszen itt vannak mind. Jár vagy hat újság, mi kell még? Az, az egy olyan, szóval kell egy újság és kész. — Megbolondultál, fiam? — néz rám nagy szemekkel. Hát persze, hát persze, hogy megbolondultam. Ugrálok lefelé a lépcsőkön. Hogyne kellene az az újság. Különben hogyan jöjjek ki ilyenkor a lakásból? Majd mondok valamit. Csak később ... Az az érdekes, hogy a magam számára is váratlan, amit teszek, de a dolog nem hagy nyugton. Meg kell bizonyosodnom. Miközben a lépcsőházban megyék lefelé, megint elfog a szokásos rossz közérzet, ami reggelente jön rám. Ez a rohanás teszi. Gyomromban a siettemben bekapott reggeli, csak éppen, hogy egyek valamit, tenyeremmel az államat dörzsölöm, ellenőrzőm, jól fogott-e a borotva, nem kellene-e visz- szaállnom a pengére, igaz, a villanyborotva egy arcmasszázzsal is felér, hát jó, a kabátzsebemet csapkodom, benne van-e a lakáskulcs, jelzi-e csörgése, bezártam-e az ajtót, nem kellene visszamenni, mégiscsak megnézni, ahá, ott jön a troli, olyan gyorsan szalad végig az utcán, hogy futnom kell, ha el akarom érni. Menetrendet nem ismer, kiszámítani lehetetlen. Bevág a megállóba, mire odaérek, mér be is csukta az ajtót, s meglehet, hogy percekig áll még így a piros lámpa előtt, de én a járdán topogok. Néha az az érzésem, hogy szándékosan az orrom előtt vágja be az ajtót a vezető. Nem tetszik neki a képem? Van, aki türelmesen elmagyarázza a vezetőnek, milyen hibát követett el, majd leszáll. Mi, akik fennmaradtunk, még végighallgatjuk, milyen cifrán válaszol a vezető, és az utasok közül sokan a vezetővel nevetnek együtt. Próbáltam bejárni gépkocsival is, de- parkolni lehetetlen. A múltkor, az utasok kérésére, hogy hol késett tíz percig, a troli vezetője azt mondta, hogy gyűlést tartottak. Azt hittem, gúnyolódik, a gyűlés témája az volt, hogy miként lehetnének pontosabbak a járatok. Hogy nem így, az biztos. No nem, nem. Most szépen, nyugodtan leballagok és finoman, mintegy véletlenül, megnézem azt a kaputelefont, rossz-e, nem rossz-e, mert már kezdtem azt gondolni, hogy én bolondultam meg. A zebrán majdnem elüt egy őrült. Úgy közelíti meg a zebrát, hogy a frász áll belém. Közvetlenül a sáv előtt ledekkol, és vigyorogva nézeget. Irtó büszke magára, hogy milyen pontosan csinálta, és milyen jó a fékje. Hát tudhatom én ezt, hogy ilyen jó a fékje, s különben is milyen' jogon ránt bele engem az ostoba szórakozásába? Látom, átszól az oldalülésen ülő testes asszonynak, miközben felém vág a szemével; ni, hogy megijedt az ürge. Nevet, az anyósforma asszony meg nagyot csuklik, és megszorítja ölében a holland kosarat. Ö is megijedt. Ez egy krokodil. A becsukott ajtó fedezete mögött, s annak a lehetőségnek a védelmében, hogy nemsokára rákapcsol a gázra, teljes biztonságban tudja magát. Talán arra sem gondol, hogy most felírom a rendszámát; az emberek egy része olyan, mint a világba szabadult, neveletlen gyerek, az sem érdekli, mi a következmény, csak megy az esze, meg a pillanatnyi elképzelése után. Fel fogom jelenteni, ez biztos. Elég lesz-e a büntetés, hogy elriassza a hasonló viselkedéstől a későbbiekre? Ez nem biztos. A büntetést elegánsan kifizeti, s még el is dicsekedni vele, szokásá lett. Hát igen, elég jól élünk, jól keresünk, a szabályok megsértése csak amolyan „dádázással” jár, mintha a hiba elkövetője nem lenne felelőssége tudatában, mintha nem lenne felnőtt. S hát amikor a jogosítványt kapta? Akkor felnőttnek látták? Amikor vezetni tanultam, az oktató tragikus helyzetek magyarázatával kezdte. így állt a kamion, úgy állt a lovas kordé, amúgy állt a gépkocsi. Vér, agyvelő, csontdarabok. Emlékszem, úgy ülünk a padban, mint akiket odaszögeztek, kiguvadt szemmel figyeltük az előadót, s a szemekből olvasva úgy tűnt, hogy alakját körülveszi valami rendkívüliség, amitől szinte elvarázsolódtak a hallgatók. Különös lelkesedéssel beszélt róla, miként lehetett volna a gyors helyzetfelismeréssel még így is elkerülni a tragédiát, én pedig elgondolkoztam: mire is tanítanak itt bennünket? A bravúrra? Hogy a jó gépkocsivezető mindenre talál megoldást, még akkor is, ha ő idézte elő a hibát? Hiszen ez az oktató egészen másra tanít, mint amire kellene. Nem autóversenyzőket képeznek itt. A közhelyeket, a kötelező tudnivalókat kellene először elsajátítani, nem a különleges helyzeteket. Persze, jól esett imponálnia. De mire tanít vele? Követésre nevel, ahelyett, hogy ... Itt állok a kaputelefon előtt. De hát nem tudom ellenőrizni. Ehhez legalább két ember kell. Fönn pedig Anna van. Akkor már tisztességesebb elhinni neki, hogy tényleg működik. Losonczi Pál átadja a kitüntetést Púja Frigyesnek. (Kelet Magyarország telefoto) Kongói küldöttség hazánkban
