Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
A legutóbbi Eötvös kollégiumi napok keretében a kollégium baráti köre közgyűlésének témája „A vidéki fiatal értelmiség helyzete” volt. Köpeczi Béla akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár-helyettesének elnökletével tartott vitaülésen hangzott el Németh Péter megyei múzeumigazgató >— mint felkért hozzászóló — korreferátuma is, melyet az alábbiakban rövidítve adunk közre. (A szerk.) Van-e vidéki értelmiség? — s kezdhetném mindjárt egy .nemleges válasszal, mert szerintem csak értelmiség van, s ez az értelmiség egy adott ország gazdasági, társadalmi struktúrájának megfelelően, vagy szakmájától meghatározottan helyezkedik el az ország fővárosában, vagy ennél kisebb közigazgatási egységeiben. Történelmileg azonban számos féloldalasság alakulhat ki, s alakult ki nálunk, Magyarországon. Ez a folyamat főképp az ötvenes években erősödött fel — hasonlóan az I. világháború után kialakult helyzethez — amikor az értelmiség egy jelentős része más-más okok miatt Budapest népsűrűjében bújt meg. Bár az így bekövetkezett hiányt az utóbbi évtizedben számos területen sikerült felszámolni, hatásában mégis jelen van, s eltérő indíttatásból, főképp devalváló jelzőként ma is gyakori, sőt divatos, hogy budapesti vagy vidéki címkével látják el a fővárosban, vagy annak köz- igazgatási határain kívül dolgozó értelmiségieket. Értelmesebb tehát arról beszélni, van-e különbség a vidéken élő értelmiségi életmódjában, fővárosi pályatársaitól milyen jegyek különböztetik meg? Mi az, amit könnyebben vagy éppen nehezebben kap meg, mennyivel meghatározottabb a sorsa? Kezdjük az előnyök felsorolásával. Bármelyik napilapot vagy folyóiratot fellapozva, de egyéb információból is nyilvánvaló, hogy ma egyik legsúlyosabb gondunk a lakáskérdés. Lakáshoz mindeddig sokkal könnyebb volt vidéken hozzájutni, mint a fővárosban. Persze, területenként eltérő a várakozás ideje: függ a megye, a város, a község vezetőitől is, hogy kit részesítenek előnyben. Van, ahol az orvosok, van ahol a műszaki értelmiségiek élveznek elsőbbséget — ez a terület szakemberellátottságának a függvénye is — de általában elmondhatjuk, hogy vastag pénztárca és rokonság híján vidéken a humán értelmiségieknek néhány év albérlet megspórolható. S ez, tekintve porszem életünket, nem kevés. Könnyebben lehet kedvezményezett gépkocsi tulajdonosa is az ember, — ebben jogszabályok segítik, gyorsabban veszik fel gyermekét bölcsődébe és óvodába, hála az ilyen jellegű társadalmi munkaakcióknak. A vidéki települések zömében az élet is valamivel olcsóbb. Tehát az alkotómunkához, az értelmiségi lét megalapozásához szükséges családi, gazdasági környezet — úgy vélem — vidéken könnyebben megteremthető. A vidéki értelmiségnek — a még mindig valós szakemberhiány következtében is — nagyobb lehetősége van s munkában, kevesebb a „tiltott terület” a tudományos irányultság kiteljesedésében Részben emiatt, részben pedig a felszabadulás után funkciót vállalt vagy kapott vezetőknek a 70-es évektől folyamatos nyugalomba vonulása miatt nagyobb a lehetőség a hivatali előmenetelben is. Mindezeknek az előnyöknek természetesen ára van. olyan következményei, amelyek fővárosi barátaim szemében nem kevés hátrányt jelentenek, s néha azok is, A vidéki értei miségi lét egyik velejárója, hogy a szű- kebb közösség valamennyi megmozdulásán — legyen az ankét, tudományos tanácskozás, konferencia — ott kell lepni. S ez nem kevés idői von el, néha másra, jobbra fordítható energiát emészt fel. Éppen, mert a fővárosinál zártabb közösségről van szó, jobban érvényesül egymás „szemmel tartása”, táptalaja alakulhat ki az emberi kicsinyességnek, az egymástól elkülönülő kasztoknak, jobban megfigyelhető a gyors kiemelkedésre vágyók görcsös önmutogatása. Ilyen légkörben természetesen a fővárosiak sajnálkozó lenézésével találkozik az ember — mintha ott ilyen nem fordulna elő —, pedig a vidéki értelmiségi jobban leterhelt. Amint a munkában is nagyobbak a lehetőségek, ugyanígy a társadalmi szervezetek életében is. A Hazafias .Népfront munkabizottságaiban, a TIT szakosztályaiban, a felsőfokú oktatási intézményekben, s ki tudná felsorolni a helyi közélet valamennyi fórumát, ott találjuk a vidéki értelmiség munkára fogható hadát. S végül még egy hátrány: a figyelem gyakran elmaradó hiánya. Azoknak a figyelméről van szó, akik a vidéki értelmiség munkáját elbírálják, lett légyen közvetlen felettes, vagy távoli, miniszteriális. Ma még gyakori, hogy a vezető is csak akkor figyel fel az irányított munkájára, ha „fentről” súgnak, az eredmények csak ekkor kapnak elismerést; ugyanakkor a figyelem hiánya lehetővé teszi annak a kisebbségnek a „la- vírozását” is, akik semmit, vagy keveset tesznek a köz asztalára. Ám mindez a felszín. Az előnyök és hátrányok taglalásával majd elfeledtettem a lényeget. Azt ugyanis, hogyan alakítható ki az értelmiségi életforma vidéken? S mert ez ugyanolyan nehéz, mint a fővárosban, magam sem tudok receptet nyújtani. Főképp azért sem, mert leglényegesebb eleme maga az ember, szülessék akár tanyán, akár az V. kerületben. Mégis, van formája e létnek, s a forma a tartalom kibontakozását segítheti. A legkisebb sejtnek az otthoni műhelyt tartom. Legyen egy kézikönyvekkel felszerelt zúg, ahova örömünkben, vagy éppen ellenkezőleg, mindig visszavonulhatunk alkotni. A második lépcsőnek a baráti kör kialakítását érzem, azt a nagyobb „műhelyt”, amely először szerez tudomást gondolatainkról, elképzeléseinkről, s amelyben, a kritikát is elfogadva, közzétesszük az életről, a munkáról, a tudományról, vagy annak kis részterületéről alkotott nézeteinket. Ennek megteremtése nem tárgyi feltételeken múlik, hanem rajtunk, ugyanúgy, mint a kapcsolatok kialakítása a .bennünket körülvevő emberekkel, intézményekkel, egy-egy szűkebb közigazgatási egység vezetőivel. Ezeknek a hivatali, de végső soron mégis csak emberi kapcsolatoknak a kialakítása a legnehezebb, de egyben a harmadik legszükségesebb lépés is, mert elszigeteltségben nem lehet dolgozni, értéket teremteni. Ez a kapcsolatteremtés nyitja meg az utat azokhoz a nyilvános fórumokhoz is, amelyekben ma már a vidék sem szűkölködik. Folyóiratok, intézményi évkönyvek, az egyes megyék könyvkiadási lehetőségei mellett egyre több tudományos társaság rendezi meg összejöveteleit vidéken. Kialakult szellemi életünk decentralizáltsága — ebben az MTA járt az élen a vidéki akadémiai bizottságok megszervezésével. Egyre több olyan értelmiségi vezetővel találkozunk, aki személyes példamutatása, tudományos munkássága, közéleti tevékenysége mellett szükségét érzi szellemi műhely, „iskola” megteremtésének is. Egyre több megyében ismerik fel, hogy a természeti adottságok mellett a legnagyobb kincs az emberfőben rejlik, amelyet értékének megfelelően kell kezelni. A vidéki tudományosság egyik rákfenéje, a provincializmus is gyorsan veszti hadállásait, s ma már gyakori, hogy kulturális és tudományos életünk megmérettetésénél azt kérjük a fővárostól, hogy szíveskedjék egyenlő mércével mérni. Nem szerettem volna végső soron idealizált képet festeni, mert tudom, hogy ma még különböznek a főváros és a vidék lehetőségei. Ám értelmiségről beszéltem, a diplomások ama szűkebb hadáról, amely eddig is sokat tett, s tenni fog szellemi életünk színvonalának emeléséért, dolgozzék Pesten vagy vidéken. Kérdéssel kezdtem, azzal is zárom. Jó-e vidéki értelmiséginek lenni? — ha nem válaszolhatnék igennel, már régóta a főváros aszfaltját koptatnám, mint sok diplomás, de nem értelmiségi kollégám. Németh Péter SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Életmű, fakókékben lést, akkor akár életműnek is elfogadhatjuk. Már jóideje beszélgettünk vele, amikor belépett a vezetőenergetikus, Aczél István. Egy darabig hallgatózott, aztán azt kérdezte: — Mondta már, hogy 17 éve szakszervezeti bizalmi? — Nem. — És azt, hogy sokszor volt kiváló dolgozó? — Nem. Megkérdeztem, hányszor volt kiváló dolgozó? Azt felelte, fogalma sincs. Kicsit később az üzemvezetőt kérdeztem, milyen ember Gyurcsán Mihály? — Nem tud meglenni nélkülünk — hangzott a felelet. Aztán még ezt mondta: — Ha jól mfegnézik, láthatják: a fülébe van ütve a leltári szám. A csipkelődés mögül érezni lehetett a szeretetek Az emberarcból olvasni lehet. A valaha nehéz munkában tört kéz idővel finommá tehető, de ami az arcra van írva, az letöröl- hetetlen. Gyurcsán Mihály arcán például az olvasható, hogy irdatlan sokat dolgozhatott életében. Ö volt a családban a nyolcadik, a legkisebb gyerek, ha mesét mondanánk, ő volt a legifjabb, a természetesen győztes királyfi. Csakhogy, ez nem mese. Tehát: Édesapja az első világháborúban szerzett ízületi bajaiba belerokkant, amolyan mindenes volt a villanytelepen. A legkisebb fiú pedig először a MÁV-nál próbálkozott, csakhogy egy egészségügyi felülvizsgálat a szeme miatt alkalmatlannak ítélte. Aztán motorszerelőnek tanult Pesten, de édesanyja megbetegedett, haza kellett jönnie. Végül a lakatosszakma mellett kötött ki, csak később, az ötvenes években lett energetikus. A fizetése sosem lehetett túlságosan nagy, ha most, nyugdíj előtt, sok-sok év váltóműszak után 5300 forintra számlálja össze havi levonatlan illetményét. — Hogy elég-e ez a pénz? Mit lehet erre mondani? Nem vagyok nagyravágyó. Éljen egyszerűen az ember, lássa el a feladatát, ahogyan kell, és kapja ami érte jár. Én így nőttem fel, így élek. A mai fiataloknak már könnyebb, az ő útjuk meg van írva. A szülők is azon iparkodnak, többnyire tehetik is, hogy a gyerekükből legyen valami. Régen örült az ember, ha kapott egy állandó munkát, örült, hogy volt mit megbecsülni. Régen, így mondja, még a felelősség is nagyobb volt. Hiszen ez az erőmű látta el árammal jószerint az egész megyét, s ha az erőműben történt valami, akkor Záhonyban sem volt áram. — Tudja, ha az ötvenes években hiba történt, szabotázst gyanítottak. Régen szenet kellett rakodni, cipelni, ma pedig jön az olaj, a gáz, jóformán figyelni kell csak. Persze, ez sem olyan egyszerű, hiszen ha nincs áram, nincs meleg víz Sem. És egy fázó, sötét város... A mondatot nem fejezi be. A felelősségről így is eleget mondott. És az hamar kiderült: nem a magamutogatók fajtájából való. Sokat mondjuk: az élet nem csak a munka. ■ Pe járt előttünk, a mai harmincasok, neavEbben a helyiségben igencsak meleg van. Igaz, ezen a napon az utcán sem kellett vacogni, de szó ami szó, itt aztán befűtöttek. Ha bejönne egy ellenőr azzal a csuda hőmérővel a kezében, amire a rossznyelvek szerint csak lehelni kell egyet és tízet ugrik a higany, csóválná a fejét,'és azonnal lejjebb vétetné a fűtést. De ide ellenőr nem jön, és ki tilthatná meg ott a meleget, ahol egy százezres nagyvárosnak gyártják az áramot és a meleg vizet. Ennyi igazán jár nekik, hiszen a mondás szerint is a nyomtatólovat előnyök illetik meg. Szóval, ebben az igencsak fűtött helyiségben, szemben a bejárattal, egy kopott íróasztalnál ült egy ember. Egy fakókék köpeny és egy szemüveg. A szemüveg fölött erősen ősz üstök, valaha szőke lehetett. A szemüveg mögött kék szem, aztán ráncok, árkok, barázdák. Egy fáradt, hatvanéves arc. Az asztalon két kéz, pontosabban hol egy, hol kettő, függően attól, telefonál-e éppen, vagy sem. A kezek kidolgozottak, eresek, a körmök laposak, rövidek, töredezettek. Vagyis: Gyurcsán Mihály energetikus a nyíregyházi erőműben, néhány hónappal a nyugdíj előtt. Gyurcsán Mihály éppen negyven éve van az erőműben, pontosabban a Villamossági RT-ben kezdett és ha a nevek, a vezetők, a székhelyek, a feladatok változtak is, ő mindig itt volt, az ittlétet csak a történelem szakította meg egyszer, igaz akkor évekre; katona volt, frontot járt és fogságba esett. Volt továbbá három betegállománya, összesen egy üdülése, voltak még éves rendes szabadságai, azonban ezekből sem igen múlt el nap, hogy be ne kukkantott volna. Vagyoht nem gyűjtött, abban a házban lakik, amit még apja épített a húszas évek közepén, a Friedmann-telepen. Biciklivel jár naponta, éjjel-nappal, hóban, szélben, tűző napsütésben. Van két fia; repülős főhadnagy az egyik „valahol a Dunántúlon”, autószerelő a másik, itt, Nyíregyházán. És van egy beteg felesége. Ezek Gyurcsán Mihály földi javai. Sok-e mindez, vagy kevés? Nézőpont kérdése. Ha hozzátesszük mindehhez a munka szeretetét és a szemmel látható megbecsüZsuga Sándor: Téli táj venesek előtt egy nemzedék, amelyiknek legtöbb tagját faggatva arra kell jutnunk, hogy nyúlhatunk az életükben bárhova, mindig a munkába ütközünk. Olyannyira, hogy néha arra gondolhatunk: önmagáért a munkáért dolgoznak, dolgoztak. Igazsága cáfolhatatlan: — Miért adjak pénzt azért, amit magam is megcsinálhatok? És az ő igazságával szemben nem érv: a pénz arra is való — feltéve, ha elég van belőle —, hogy bizonyos megterhelések alól kiválthassuk magunkat. Van kert, rendben kell tartani. És ott a ház, ahol a munka ki nem fogy. A képhez persze az is hozzátartozik, hogy részben a ház volt az, amibe bele is betegedett. — Magam szigeteltem 1968-ban, volt, hogy reggel négykor kezdtem a munkát és másnap reggel fél négykor hagytam abba. Aludtam nyolcig, aztán csak felkeltem és folytattam, nem volt nyugalmam. Ez a házrenoválás volt, aminek élete egyetlen, mindeddig utolsó üdülését köszönhette. Beutaló még csak volna, de ő mindig a következő évre halasztja. Ügy látszik egyébként, ez a ház élete legnagyobb bánata. Egy szoba, konyha, mellékhelyiségek, még a kisebbik fiúval együtt lakva is elég lehetne. Csakhogy vizes, a padló nedves, és túladna rajta, de így kinek kell? — Tegnap is hazamentem, vödörrel, lapáttal, seprűvel hajtottam ki a vizet az udvarról. Kilátástalan munka. A kútba néha úgy feljön a víz, hogy még lehajolni sem kell érte. Ez a ház egy perc nyugalmat sem hagy. Még azt is nehéz elérni, hogy ne romoljon. De, hogy jobb legyen? Ez napjaink Sziszífuszának mítosza. Augusztus végén, szeptember elején letelik a negyven év. A nyugdíjtól nem fél? — A fronttól sem féltem. Az ember semmit sem tud előre. Egy biztos, meg kell keresni a módját, hogy azt a kizökkenést, ami jön, szépen vezethesse le. Ne hirtelen jöjjön rá, hogy munka nélkül van, és anélkül élni — nehezen lehet. Speidl Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. február 22. ESonyok os h( a irányok A vidéki fiatal értelmiség helyzetéről
