Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-18 / 41. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. február 18. Több mint huszonötezer walesi bányász munkabeszüntetésével megkezdődött a harc a bányabezárások ellen Nagy-Britanniában. (Kelet-Magyarország telefotó) Szovjet—román külügyminiszteri tárgyalások Kommentár Vendégjárás Kairóban Élénk a diplomáciai forgalom Kairóban: Kreisky osztrák kancellár után szerdán újabb Nyugat-európai politikust fogadnak a Nílus partján. Ezúttal Hans-Dietrich Genscher, az NSZK külügyminisztere látogat Egyiptomba. Szadatnak a közelmúltban tett luxemburgi és párizsi útja, a Kairóba érkező nyugati vendégek számának látványos gyarapodása jelzi a Közel-keleti rendezés érdekében tett próbálkozásokat. Nagyjából ismert, hogy mihez óhajt bővebb információkat beszerezni a bonni politikus. A Közös Piac tagállamainak az a törekvésük, hogy kimozdítsák a holtpontról a Közel-keleti rendezés szemmelláthatóan megfeneklett szekerét. Nincs könnyű dolguk, mert túlontúl sok szempontot kell figyelembe venniük. Mindenekelőtt azt, hogy az Egyesült Államok új adminisztrációja — legalábbis egyelőre — nem óhajtja fölrúgni a Camp David-ben két éve kötött különalkú rendelkezéseit. Az egyiptomi elnök ráadásul egy kellően át nem gondolt lépésre is elszánta magát. Kreiskyvel folytatott megbeszéléseit követően azzal a javaslattal állt elő, hogy a palesztinok hozzanak létre emigráns kormányt. Egy napba sem telt, a kairói elképzelés máris jókora vihart kavart. A Palesztin Felszabadítás! Szervezet nyilatkozatban utasította el Szadat javaslatát, Genscher tehát olyan időpontban érkezik a Nílus partjára, amikor sok új vonással aligha tudja kiegészíteni a Közel-Keletről alkotott korábbi képet. Nem lesz köny- nyű dolga a Közös Piacnak sem: korábbi kezdeményezéseihez képest jelenleg — úgy tűnik — nincs számára kiút, hacsak nem vállalják annak kockázatát, hogy az Egyesült Államokkal szembehelyezkedve próbáljanak kitalálni a jelenlegi zsákutcából. Erre viszont — ismerve a körülményeket — aligha vóllalA kétoldalú kapcsolatok alakulásáról és időszerű nemzetközi kérdésekről tárgyalt kedden Moszkvában Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió külügyminisztere Stefan Andrei román külügyminiszterrel, a Román Kommunista Párt politikai végrehajtó bizottságának tagjával. A román miniszter hétfőn érkezett rövid látogatásra a szovjet fővárosba. Mint a kiadott közlemény megállapítja, a tárgyalások tárgyszerű, elvtársias légkörben folytak. A miniszterek a szovjet—román kapcsolatokról szólva aláhúzták, milyen Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok, lengyel miniszterelnök kedden találkozott a Lengyel Tudományos Akadémia vezetőivel, és arról tárgyalt velük, hogyan vesznek részt a tudósok az ország tár- sadalmi-gazdasági válságának leküzdésében. Szó volt a lengyel tudomány fejlesztéséről, valamint az akadémia idei munkatervéről is. Jerzy Ozdowski miniszterelnök-helyettes részvételével nagy jelentőségűek a két ország barátságának további erősítésében azok a megállapodások, amelyek Leonyid Brezsnyev és Nicolae Ceau- sescu személyes tárgyalásain jöttek létre. A két miniszter egyetértett abban, hogy a jelenlegi bonyolult nemzetközi körülmények között feltétlenül el kell érni a fegyverkezési hajsza megszüntetését, a háborús veszélygócok felszámolását, az enyhülés politikájának meg- védelmezését. Gromiko kedden ebédet adott Andrei tiszteletére. lesztéséről volt megbeszélés az egészség- és társadalom- védelmi minisztériumban. A kormány múlt héten előterjesztett tízpontos programjának megfelelően a fő figyelmet a kórházi helyzetre, a gyógyszerellátásra fordították. Szó volt arról is, hogy egyes más célokra készült intézményeket egészségügyi célokra adnak át, mint ahogy erre a közelmúltban már volt példa. A városba a tengeren vezet az út. Az öböl az ana- diri, Bering-tenger vízével keveredik. Most mindebből semmi nem látható, mert jégbe dermedt az egyik hosszú, „kék országút”. Autóbuszok, teherautók járnak, a negyven méteres mélység fölött. Egyik helyen aszfaltsimaságú, akár a legjobb autósztráda, másutt kátyúkkal, bukka- nókkal telehintett. Tipikus „zimnyik”, azaz téli, ideiglenes országút. Ilyen utak rengetege hálózza be Csu- kotkát, Magadán megyét. Az építkezésekhez, a távoli településekre, városokba el kell jutnia az építőanyagnak, az élelmiszernek. Folyókon, mocsarakon, taj- gán visz az út, amelyet mint a tenyerüket, úgy ismernek a gépkocsivezetők. Utakat rendkívül drága lenne itt építeni, vasút nincs. Marad a „zimnyik”, meg a légi országút. Egyébként a több, mint egymillió négyzetkilométeres területű Magadán megyében 5522 kilométer hosszúságú útvonalon közlekednek rendszeres autóbuszjáratok. Kavarog a hó, éles metsző szél fúj, — hóviharban botorkálunk a helikopterhez. — Siessenek, szánjanak be — sürget a szovhoz igazgatója A. I. Nyeudahin. — Még erősödhet a szél, akkor aztán itt rostokolhatunk napokig. — Ilyen időben egyáltalán fel lehet szállni és hogyan találunk oda? — aggályoskodik francia kollégánk. — Nincs semmi baj — nyugtatja az igazgató. — Ilyen időben még lehet repülni, eltévedni meg nem fogunk, mert a pilóta maga is csukcs nemzetiségű. Rénszarvaspásztorokhoz indulunk, akik napokat töltenek a tundrában, olykor több száz kilométerre lakott településektől. Vigyázzák a nyájat, vándorolnak a hósivatagban. Erről megy a szó az igazgatóval, aki megtoldja az előbbieket saját gazdaságuk adataival is. A szovhoz alapításának éve 1960, nyolc évvel azután indult, hogy a megyében befejeződött a kollektivizálás. Három és fél millió hektáron gazdálkodnak, ilyen nagyságú területen vándorol a több mint 32 ezer rénszarvas, velük együtt a 13 brigád. 330 a tagok száma, ebből 150-en a tundrán élnek állandóan. Nem jelentős, de foglalkoznak halászattal és prémtenyésztéssel is. A tiszta jövedelem 800 ezer rubel volt tavaly, a havi átlagkereset 550— 600 rubel. — Aha, ott vannak! — mutat az ablakon balra az igazgató. A helikopter az operatőrök kedvéért egy kört ír le a riadtan vágtába csapó rénszarvasnyáj fölött, majd lassan leereszkedik a jurták mellé. Bőrökbe öltözött csuk- csok jönnek a jurtákból. — Hol van Grigorij? — kérdezi az igazgató. — Elment rendbeszedni a nyájat, pedig megszokhatták volna már a helikoptert. Elég gyakran jön, de most valahogy egész közel repült el fölöttük — magyarázza az egyik fekete szemű, hosszú hajú, ifjú csukcs pásztor. Maga is elmosolyodik, amikor megtudja, hogy Grigorij, a küldött mindez a fotósok, operatőrök kedvéért történt így. Harsány kutyaugatás hallik a jurta másik oldaláról, majd jóízű nevetés, túl közel merészkedett a fotó kedvéért egyikünk, ám ezek a nagy hideget, a zord időjárást jól viselő kutyák nem kedvelik a fényképezőgépet. A harmadik jurta mellől most bukkan elő rénszarvasok vontatta szánján Grigorij, a brigádvezető. — Közelebb hajtottam őket — mondja, miközben lekászálódik a szánról és szabadjára engedi a szarvasokat. — Elkóborolnak, aztán mehetünk utánuk — teszi hozzá magyarázólag. Alacsony ember, szeme élénken csillog. — Kerüljenek beljebb, kóstolják meg a frissen főtt rénszarvashúst. Engedünk az invitálásnak. Bent a család tagjai sürgölődnek, a jurta közepén, a bogrács alatt lobog a tűz. Köré kuporodunk, a bőrökön helyezkedünk el. Körbe jár a forró tea, miközben Grigorij Akanto életéről mesél: — A Kancsala folyó felső folyásánál születtem, Tadljanaban, 1943-ban. Ügy tízéves lehettem, amikor az apám tanítani kezdett a munkára, hogyan kell a telet élni a tundrán, amikor egyre nehezebb, keményebb a világ. Akkor is élni kell, járni kell a tundrát, táplálékot kell keresni és találni a nyájnak, és meg is kell azt védeni. — Megszokta már? — Megszoktuk. Apám, Tomcsila mindent elmagyarázott, amit egy tundrái embernek tudnia kell. — Változott az életük? — Jobb lett, segít a technika, maguk is láthatták. Megemeli a bogrács fedelét, kellemes illat száll fel. — Mindjárt kész van. Kis só kell még, no látja, a sót is a terepjáró hozza, a cukrot is, az élelmet — a ruhát nyári váltáskor helikopter, meg a makarónit, a vajat, szóval mindent, ami a tundrái élethez kell. Van rádió adó-vevőnk is, mindennap kapcsolatban vagyunk. Olykor a gyerekkel is szoktam beszélni, ők internátusbán tanulnak. Tíz nap, két hét, aztán jön a váltás, pihenőbe megyünk. A fizetés sem rossz, 6—700 rubel havonta. Közben megfő a hús, megkóstoljuk. Jó az íze, jó a fűszerezése, de egy kis borsot azért hintünk rá. A tundra gazdája, Grigorij szólal meg: — Nagyon várom február utóját. Nem voltam még Moszkvában. Én, ha ott szót kapnék, hát erről beszélnék, az életünkről. Grigorij Akanto, a megye egyik legjobb brigádvezetője, kongresszusi küldött. Munkája, társai bizalma választotta küldöttnek, hogy képviselje a messzi Csukotka népét is a fórumon. — Indulnunk kell — mondja az igazgató. — Lassan ránk sötétedik. Hallgatunk a nógatásra, búcsút veszünk a jurták népétől. koznak. Gy. D. az egészségügyi ellátás fejSoha nőm leszek ilyen öreg 2. A Lockheed „Elektra” Chicagóból New Yorkba repült — emlékezik Kreiner. Mari- lynnek Billy Wilder filmjének, a „Van aki forrón szereti”-nek a premierjén kellett megjelennie. Marilyn egy olasz képesújságban lapozgatott, mely a Garbóról készített legújabb képeket közölte: megdöbbentő, kapásból készített felvételek egy öreg, szürke, elsorvadt asszonyról. „Soha, soha nem leszek ilyen öreg!” — mondta Marilyn. „Az ilyen képeket nem tudom elviselni. Micsoda szépség volt ez a nő! Minden filmjét láttam. Joggal nevezték isteninek. És mi ma?” A Kreinerrel folytatott rövid beszélgetésben az egész Monroe megmutatkozott: szépségének elismerése utáni vágya, az hogy komolyan vegyék, hogy csodálják. Vannak, akik azt állítják, hogy istenként szerette a testét — mivel vele talált önigazolásra és jólétre. így fejlődött ki saját bájához fűződő neurotikus viszonya. Mindez egy olyan világ kegyetlen kényszerében történt, mely őt vágyainak tárgyaként akarta. De ő ugyanakkor elég intelligens volt ahhoz, hogy szenvedjen ettől a fatális szereptől. Nem akart tárgy lenni. Sok gyengédség, kislányosság, ragaszkodás élt benne, aki csak is merte, el volt tőle ragadtatva. Mivel nem lehetett az, ami lenni akart, ; kábítószer, az alkohol és az öngyilkossági kísérletek befolyásolják sorsát. Az 1962. augusztus 5-én bekövetkezett halála, melyet az altató és az alkohol túladagolása okozott, nem volt meglepetés azok számára, akik ismerték. Kreiner emlékszik egy 1957-es chicagói fo tózásra is: A „Chicago Tribune” vasárnapi mellékletéhez készítettek címlapképet. Marilyn csak éjszaka egy óra körül jött. A botrányos késések a filmdiváról kialakított képhez tartoztak — és titokban attól a szereptől való félelméhez, amit játszania kellett. A fotózásnál kitört a botrány: mert Marilynnek nem tetszett a díszlet, mert a fodrász nem állt készen, mert nem volt megfelelő a zene. Miközben féltucat ember tüsténkedett körülötte... Hajnali négy óra volt, mire készen lettek a fényképek. A fotós kikísérte Marilynt. Csodálatos volt, isteni! Elment egy óriási tükör előtt. Hosszasan elidőzött előtte. Nevetett, forgott, két kezével könnyedén végigsimította a mellét és azt mondta, majdnem szomorúan: „Még soha nem voltam annyira formában, mint ezekben a napokban. De előbb-utóbb megöregszik a testem? Mikor jönnek elő a szarkalábak? A szalonnák a combon? Hirtelen könnyek futót ták el a szemét és sírva rohant ki az ajtón, (Következik: Gyilkosság tettes nélkül) (Folytatjuk) Anadir, a csukcs főváros (Zol tai Károly felv.) A lengyel miniszterelnök akadémikusokkal találkozott Tátit Károly riportsorozata a Kelet-Magyarországnak Vágtázó rénszarvasok 15 ezez kilométer szovjet Távol-Keleten (2.)
