Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-29 / 24. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. január 29. Kommentár Taifi találgatások A szaúd-arábiai Taifban mintha valamiféle folyamatosság jegyében zajlott volna le a harmadik iszlám csúcsértekezlet az első kettő után. Igaz, a közös vállalási alap továbbra sem jelent igazi egységet. Ez a megállapítás 1981 elején nemcsak a politikai alapállásra igaz, hanem még a korlátozott célokkal kapcsolatos, ideiglenes akcióegység kilátásaira is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ami Taifban történt, ne tarthatna számot a világ érdeklődésére. Az ilyen csúcs mindig olyan szeizmográf, amire érdemes odafigyelni. A jelenlegi konferencia időpontja és háttere érthetően megsokszorozza a figyelmet. A főbb okok a következők: 1. Kínlódó állóháborúvá vált az iráni—iraki konfliktus, amelynek kisugárzása nemcsak a két ország belpolitikáját érinti, hanem a térség stratégiai helyzetét és a nemzetközi olajpiacot is. 2. Izraelben a Begin vezette héják kétségbeeső-• utóvédharcot folytatnak, egyre valószínűbb, hogy Tiegké- sőbb a nyáron új kormányzat kerül hatalomra. A taifi csúcs résztvevőit erősen érdekelte: várhatnak-e a leendő új izraeli kabinettől legalább árnyalatnyi változást? Ám ezt ma még Izraelben sem tudhatja senki. 3. A taifi konferencia egybeesett az új amerikai adminisztráció első napjaival és — nem mellesleg — az utóbbi esztendők egyik legnagyobb amerikai hadgyakorlatával. Reagan közel-keleti politikája tele van kérdőjelekkel, s ezeket az új elnök sem siet eltűntetni. Az egyik kulcskérdés: vajon komolyan gondolja-e Reagan elnök azt amit Reagan elnökjelölt e kampány során mondott. Taifban megjelöltek olyan korlátozott célokat, amelyekben a résztvevők elvileg egyetértenek, egészen a dzsi- had, a szent háború meghir detéséig, Jeruzsálem ügyében. És bár a résztvevők tolmács nélkül, egy nyelven beszéltek, ezúttal nem csupán a tetteik, de a szavaik sem voltak egyformák. H. E Vietnam—laosz—kambodzsai nyilatkozat Javaslat délkelet-ázsiai regionális konferenciára Az indokínai országok márciusra regionális tanácskozást ajánlanak olyan délkeletázsiai béke- és biztonsági szerződés megkötéséről, amelyet egy széles körű nemzetközi konferencia garantálna, illetve javasolják Kínának, hogy kétoldalú szerződések keretében fogadja el a békés egymás mellett élés elvének megvalósulását. A többi között ez áll abban a nyilatkozatban, amelyet Vietnam, Laosz és Kambodzsa külügyminiszterei fogadtak el Ho Si Minh városban szerdán befejeződött értekezletükön. A nyilatkozat leszögezi, hogy a „Kambodzsában állomásozó vietnami csapatok jelenlétükkel a kínai fenyegetést ellensúlyozzák, s ha ez a fenyegetés megszűnik, akkor Kambodzsa és Vietnam megvizsgálja a vietnami csapatok kivonásának lehetőségét”. A nyilatkozat felkínálja az azonnali részleges vietnami csapatkivonást Kambodzsából abban az esetben, ha Thaiföld többé nem engedi át területét támaszpontnak a Pol Pot-ista és más khmer reakciós erőknek, lefegyverzi és a határtól távol táborokban összegyűjti őket. Vietnam, Laosz és Kambodzsa külügyminiszterei kategorikusan elutasítják a legutóbbi ENSZ-határozatot a Pol Pot- rezsim képviseletének fenntartásáról és egy nemzetközi Kambodzsa-konferenciáröl. A közlemény részletesen foglalkozik nemzetközi kérdésekkel. Teljes támogatásáról biztosítja a Szovjetunió leszerelési erőfeszítéseit és békekezdeményezéseit, és éberségre hívja fel az ázsiai népeket az Egyesült Államoknak és Kínának a békét és biztonságot veszélyeztető fokozódó együttműködése miatt. Visszavonul a salvadori hadsereg Visszavonulóban vannak a salvadori junta hadseregének egységei a forradalmi erők által ellenőrzött egyik legnagyobb körzetben, az ország középső részén levő Guazapa térségében. Havannában kiadott jelentés szerint a hétfőn délután megkezdett visz- szavonulás során a hadsereg több gépkocsit és más harci járművet vesztett. A forradalmi erők — mint a napok óta érkező jelentések bizonyítják — az ország szinte minden körzetében folytatják gerillaakcióikat, rajtaütésszerű támadásokat hajtanak végre a hadsereg mozgó alakulatai ellen, állandó zaklató akcióikkal számottevő veszteségeket okoznak az ellenségnek. A 19. hetébe lépő iraki—iráni háború frontjairól mindkét hadviselő ország hírügynöksége súlyos összetűzésekről számolt be. Képünkön: iraki légelhárító üteg iráni légitámadásra vár. (Kelet-Magyarország telefotó) TELEX Madame Odette visszaemlékezik (7.) A TIMES-LAPOK JÖVÖJE A parlamentben parázs vitát, a sajtóvilágban elég vegyes visszhangot keltett, hogy a brit konzervatív kormány nem rendeli el a monopóliumellenes bizottság vizsgálatát a Times-lapok felvásárlása ügyében. A legrégibb és legtekintélyesebb angol lap és testvérlapjai felvásárlásával Rupert Murdoch, az ausztráliai újságmágnás a világ egyik legnagyobb sajtóbirodalmának ura lesz, aki az angol piacon már eddig is kezében tartotta a legnagyobb példányszámú napi- és hetilapot. A rendkívüli álsó- házi vita végén több konzervatív képviselő is az ellenzékkel szavazott a kormány lépése ellen. RESTAURÁLJAK A SIXTUSI-KÁPOLNÁT A Vatikán szakemberei megkezdték a Sixtusi-kápol- na előreláthatólag 10—12 évig tartó restaurálási munkálatait, közöttük Michelangelo Utolsó ítéletének megtisztítását is — jelentették be kedden a Vatikánban. Az elmúlt fél évezreden belül ez lesz a legnagyobb restaurá- ciós munkálat. A pápaválasztó konklávék színhelyéül szolgáló épület 14 ablakát már megtisztították. A kápolna — a mennyezeti freskó helyrehozatalának időtartamát kivéve — látogatható lesz. FELBOCSÁTOTTÁK A KOZMOSZ—1242-T Kedden a Szovjetunió területéről a kozmikus térség további kutatása céljából felbocsátották a Kozmosz—1242 jelzésű mesterséges holdat. A fedélzeti műszerek kifogástalanul működnek. LOPOTT KOCSIT FOGOTT Egy, a Milánó—Torino közötti autópályán száguldó lopott kocsit kényszerített megállásra kedden az olasz rendőrség. A kocsiból egy 10 éves cigány fiú szállt ki, aki előzőleg elszökött otthonról és ellopta a kocsit. A kisfiú 300 kilométeren át mintegy 180 kilométeres óránkénti sebességgel vezette a kocsit. A rendőrség a gyereket visszajuttatta a szüleihez. H ogy Bálint elment, még egy ideig nézegetem a fényképeket. Tulajdonképen nem sokat változott. Magabiztos, jókedvű ember volt. Felismerte, hogy jó kiállása van, s lassan arra is rájött, hogy ez valamiféle érték. Az emberek örömmel látják azt, aki mosolygós, figyelmes, hálásak érte, hogy valaki meghallgatja szavaikat, megkedvelik. Akkoriban gyanakvóbb szemmel nézegettük az ilyesmit, sok és sokféle gonddal viaskodó társaság ott az egyetemen, az új környezet, a nagyváros hallgatagjai. Az a fajta köny- nyedség, amibe kezdett, ismeretlen, szokatlan volt. Nem azért, mintha eleve elzárkózó lenne az ember, hanem talán, mert Bálint a kelleténél is jobban elébe ment mindannak, ami javára válhatott. Feltűnt, vagy nem tűnt fel ez? Mindenesetre nem vált annyira külön, mint most, utólag, visszatekintve. Itt vannak ezek a felvételek az építőtáborból. Keményen dolgozott ő is, csak talán szótlanabb volt. Nem rá, inkább az egész brigádra emlékszem arról a nyárról. Használt katonaruhában, sapkában állunk a sátor előtt. A képen nem látszik, hogy a tábori hangszóró ilyenkor ebéd után a Carttáré ó-ó, voláré, o-ho-ho-ho-hó! megunhatatlan dallamával árasztotta el a sátorvárost, viszont jól látszik a háttérben a sátor, amelyet a vihar elvonultával megjavítottunk. Magunknak tehettünk szemrehányást a rossz munkáért, hogy amikor kitört a vihar, s egykettőre annyi víz zúdult be, amitől a matracok is átnedvesedtek, nem ár- koltuk gyorsan körül. Ha már elmulasztottuk az elején. Lekvárosüvegek, kofferok, bakancsok, meg féloldal szalonnák is úsztak elő, meg egynéhány egyetemi jegyzet — dicső jele a nyáron sem nyugvó szorgalomnak: utóvizsgára készülődvén. Állunk, fogjuk a bőrcsatokat, amelyekkel jól megerősítettük a most már rendbehozott sátort. Ez a kutya itt a kép szélén nem sejti még, hogy a masina elkattanása uátn nemsokára egy farkára kötött nagy melltartóval bolond iramban fog átszaladni a parancsnoki sátor előtt, a kultúros sátra felé, ahová a levesből még délben elkért velős csont elhajítása csábítja. Ott, a kultúrsá- torban, ahonnan a Cantáré o-ó ... származik a hangszóróba, a keret nélküli szemüveget viselő, szoknyás „központi felügyelet” ellenőrzi hosz- szasan — alapos munkának idő kell —, hogy a kultúros srác a művelődéspolitikai szempontok figyelembevételével helyezi-e a tűt a lemezre, mielőtt felordítana újra felhőtlen boldogsággal, hogy Cantáré o-ó... Egyikünk sem tudta megmondani később, hogyan került a sátrunkba az a melltartó. Mindenesetre a brigád közös tízórai adagját — vekni kenyér, nagy szalonna — hordtuk ki benne a munkaterületre. Tisztességes darab volt, fodrok, szalagocskák, tán még halcsont is... A parancsnok, ha nem szívta is mellre a dolgot, azért megbüntetett a melltartós akció miatt. Húsz százalékot vont le az aznapi teljesítményünkből. Na és, másnap, két órával korábban kezdtünk, s még rá is Vertünk. Ismét a miénk lett a második hely. Ez itt... Micsoda fotó! Valami filmstatisztálás lehetett, elöl francia bányászoknak öltözött ismerős arcú fiúk, hátul, távlati rövidülésben, a dombon egy település házai. Ez pedig... ez Anna. Szoknya van rajta, fehér blúz, a kezében virágcsokor. Szemében huncut jókedv, tekintete ismerősen kedves. Telt, asz- szonyos karja, erős melle. Lakkövvel összefogott karcsú dereka, szép állású lába. Bal oldalt én állok mellette, itt pedig, a másik oldalon, ki lehet? Kezét felemelte az exponálás pillanatában, elmosódott alsókarjának sávja átszeli a képet. Takarja az arcot is. És megint Anna. Fény esik az íróasztalára, előrehajolva ír, elmélyültem hajában csillog a napfény, és egészen jól látszik egy kinyitott ceruzásdoboz az árnyékban, az asztal első részén. Virág is van az asztalon, vázában, de ezt majdnem elfedi vál- lával. Forgatom a képeket, egyiken-má- sikon dátum is van, és a felvétel helye. Bár ezen a két utóbbi képen nem látok semmit. Lehet, hogy volt rajtuk valami ceruzával írt feljegyzés? Nem lehet kibetűzni. (Folytatjuk) Két halálhír Hollywoodot 1931-ben sokkolta az a tény, hogy Marlene Dietrich nemcsak a férjjel érkezett, hanem egy hétéves kislánnyal — Heidedével. lenállás ellenére neki adta Lola szerepét klasszikus filmjében, a „Kék angyalban. Még további hat filmet készített vele Hollywoodban, mely minden időre meghatározta Dietrich „vamp” karakterét. Azt, hogy valójában mir történt közte és a démoni Sternberg között, mindaddig kutatni fogják a filmtörténészek, míg Dietrich—Stern- berg-filmeket fognak játszani. „Mindenki tudta Hollywoodban, hogy von Sternberg bolondul Dietrichért” — mondta Riza von Sternberg, az első felesége már 1931-ben egy kaliforniai bíróság előtt. „A férjem minden éjjel legalább három, négy órára átment a mellettünk lévő appartmentbe — ő kényszerítette, hogy mellettünk vegye ki. Több áruházban nyittatott számlát Madame Dietrich számára .. És hol volt Marlene férje, Rudolf Sieber felvételvezető? Ehhez a jóképű szudéta- némethez 1923 májusában ment feleségül, és az 1976 júliusában bekövetkezett haláláig nem vált el tőle. 1930. április 1-ig, míg Hollywoodba nem utazott, egy fedél alatt lakott Rudolf Sieberrel Berlinben a Kaiseralle 54. (ma Bundesallee) számú házban. Mikor Riza von Sternberg 1931-ben Hollywoodban 50 000 dollár kártérítést követelt tőle azon a címen, hogy „elidegenítette” tőle a férjét, Marlenének csak fel kellett hívnia Rudolf Siebert, és az azonnal Amerikába sietett, hogy kijelentse a bíróság előtt: „Nem kételkedem a feleségem hűségében. Von Sternberg úr nem több, mint Marlene rendezője és támogatója.” Bár Rudolf Sieber Berlinben egy fedél alatt élt Marlenével, de egy másik lakásban az orosz táncosnővel, Tamara Matullal. Kétségtelen, hogy mesteréhez, Josef von Sternberghez fűződő viszonya szenvedélyes és változatos volt. Miután befejezték az utolsó filmjüket, a „The Devil is a Woman”-t, 1935-ben kapcsolatuk a gyűlölet és szerelem egy formájává változott. Mikor az első hírek szárnyra kaptak arról, hogy Marlene Dietrich végre meg akarja írni a memoárját, Josef von Sternberg szárazon csak eny- nyit mondott: „Akkor nekem is még egyszer tollat kell fognom.. Azután meghalt, és Marlene megváltozott emberként tért vissza Párizsba. A fiatal ausztrállal folyta- 1 tott szerelmi ügy már régen j kihűlt, mikot Marlene Diet- | rich második ausztráliai ven- j dégjátékára utazott 1968-ban. Másokkal együtt hívták meg, ^ hogy az Adelaide Festival of j the Arts-on énekeljen. j „Pár nappal az elutazása j után” — meséli Odette Miron —, „ismét megkaptam azoknak az expresszlevelek- nek az egyikét, melyeket színes papírra írt piros tintával — ez állt benne: Szomorú 1 hírt kell közölnöm önnel. Monsieur Curnow-t a megérkezése napján megölte egy helikopter. Nagyon szomorú vagyok, és egyáltalán nem tudok aludni, ölelem!” Később mesélte el Marlene a bizalmasának, mi is történt: „Ügy érzem, hogy még ma is élne, ha kész lettem volna találkozni vele Sydneyben, ahol már a megérkezésem napján énekelnem kellett. Azonban szigorúan elutasítottam a kérését!” Könnyes volt a szeme, amikor ezt mesélte. „Feldühödve ment el riportot készíteni, abban- a reményben, ameny- nyire tudom, hogy a következő napon Melbourne-ben látni fog ...” Hugh Curnow egy csoport újságíróval ment a Victoria partok előtt lévő fúrótornyokhoz, és mindenki, aki utoljára látta, azt állította, hogy „jól ment a sorav vidám volt és barnára sült”. A fúrótoronynál egy helikopter ereszkedett a leszálló- pályára, amikor hirtelen egy daru kanyarodott ki, meg- I érintette a helikopter rotorlégcsavarjait, az felborult, és recsegve a pályára esett. Noel Buckley, az Esso Public-Relations managere félre- ugrott, de a még lassan forgó légcsavarok mindkét lábát levágták. Iszonyatos fájdalmak közepette halt meg a következő napon. Hugh Curnow, aki a földre vetette magát, fel akart állni — és a légcsavar csikorgó morajjal szó szerint lefejezte. Marlene nem ment el a temetésre, nem akart kínos perceket okozni az özvegynek, csak egy tucat fehér rózsát küldött. „Hugh fiatal felesége megpróbálkozott az ausztráliai turné tartama alatt találkozni Madame Dietrich-hel” — meséli Odette —, „mert még mindig sejtelme sem volt arról, hogy a szeretője volt. Szegény asszony azt hitte, hogy részesedni fog Marlene memoárjának a jövedelméből, ami nagyon felbosszan- I tóttá az asszonyomat. Soha nem fogadta .. Egy év múlva meghalt Josef von Sternberg, aki hivatása szerint a legfontosabb ember volt Marlene Dietrich életében, — nemcsak felfe- ■ dezte Marlenét és minden elvacoS**
