Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 20. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. január 24. A túszügy képekben 1979. november 4-én iszlám diákok egy csoportja elfoglalta az Egyesült Államok teheráni nagy- követségét, mivel Washington befogadta a menekülésben lévő volt iráni sahot, Reza Pahlavit. A fegyveres fiatalok 59 amerikai diplomatát túszul ejtettek. Képünkön: a bekötött szemű foglyok az USA-nagykövetség udvarán. (Foto: Newsweek — KS) Az Egyesült Államokban „válságstáb” alakult a foglyok kiszabadítására. Közvetett, titkos diplomáciai tárgyalások, ENSZ-tisztviselok és jószolgálati küldöttségek követték egymást — eredménytelenül. Végül az USA katonai akciója is kudarcba fulladt. Képünkön: lezuhant amerikai helikopter roncsai az iráni sivatagban. A túszszabaditási kísérlet után a foglyokat több, titkos rejtekhelyre szállították, a nagykövetség épületét pedig (képünkön) fegyveres őrség védte. (Foto: MTI Külföldi Képszolgálat — KS) A teheráni parlament pénzügyi és politikai feltételeket támasztott a túszok szabadon bocsátása ellenében. Követelték a sah külföldre juttatott vagyonának visszaszolgáltatását, az amerikai bankokban befagyasztott iráni betétek feloldását és az iráni belügyekbe való be nem avatkozást. Képünkön: a medzslisz egyik ülése a túszügyben. Az algériai kormány közvetített a túszügy megoldásában Teherán és Washington között. Képünkön: Warren Cristopher amerikai külügyminiszter-helyettes (jobbra) jó néhány tárgyalást folytatott, amíg a diplomáciai erőfeszítés végül megoldást hozott. fAz amerikai túszok Végül — Algír érintésével — az USA egyik NSZK-beli légitámaszpontjára érkeztek. A diplomaták néhány napot az amerikai légierő kór , házában töltenek. (Foto: AP — VKS) Hass, alkoss, gyarapíts! Egyéni boldogulás I I------------Q------------1 A változások, amelyeket a termelési és a gyártmányszerkezet átalakítása, a munkaerővel, a szaktudással, a tapasztalattal és a tehetséggel való jobb gazdálkodás szükségessé tesz, elkerülhetetlenül érintik majd az embereket. Ezek nem mellettük, hanem velük történnek majd. Munkahelyet kell változtatni, esetleg új szakmával ismerkedni. A terv előírja, hogy a munkaerő átcsoportosítását a teljes foglalkoztatottság fenntartásával együtt kell megoldani. E mozgások öt év alatt az iparban, építőiparban és a mezőgazdaságban foglalkoztatott mai teljes létszámnak 3—4 százalékát érintheti. Ez a létszám a háttériparban, a szolgáltatási ágazatban, a háztáji és kisegítő gazdaságban, az infrastruktúra számottevő javulását segítheti hozzájárulva ezzel az életkörülmények fejlődéséhez. Ahonnan pedig a munkaerő eltávozik, ott javul az élőmunka hatékonysága. Az iparban és az építőiparban felszabaduló létszám foglalkoztatását elsősorban helyben, a vállalat, vagy a település környékén kell megoldani. A kisebb települések esetleges foglalkoztatási gondjainak megoldásához a helyi tervezés számolhat a termelőszövetkezetek melléküzemági tevékenységének fejlesztésével is. A munkaerő-átcsoportosítás szükséges gyakorlatának kialakítása ugyanakkor megköveteli a vállalati, területi munkaerő-gazdálkodás, a rendszerszemléletű, előrelátó, és körültekintő munkaügyi tervezés kialakítását, színvonalának erőteljes emelését. A szervezett, a népgazdaság érdekeivel megegyező, csoportos „fluktuáció” nem sérti az emberek személyes ; érdekeit. Egy lassan fejlődő termelőegységnél ugyanis ; a dolgozni tudó és szerető ember — hiába kiugró a tel- | jesítménye — semmiképp sem kereshet annyit, mint i egy gyorsan fejlődő korszerű gyárban. A személyes ; munkajövedelmek mértékét alapvetően a vállalati jö- ; vedelmek alakulása szabja meg. Ez a körülmény egyébként a kollektivitás fontos- ; ságát is hangsúlyozza. A mai, korszerű gyáriparban, ! vagy az iparszerűen szervezett mezőgazdaságban egy- ; egy ember tisztességes munkája nem elég a boldogulás- ; hoz: az egész kollektívának kell jól dolgoznia! Ez pe- ! dig azt jelenti, hogy az egyéni teljesítmények növelése ; sem egyszerűen mennyiségi kérdés többé: úgy is javí- I tani kell a teljesítményt, hogy — ahol ez szükséges — | vállalni kell a többiek serkentését, esetleg bírálatát, ; vagy szakmai megsegítését is. Csak a nagyobb kollek- I tív teljesítmény adhat ugyanis módot a többet teljesí- i tők differenciált bérezésére. ; A vállalatok közötti különbségtételnek is ugyanez, ; az egész ország érdekeit szolgáló összefüggésrendszer ; az alapja. A több tiszta jövedelmet produkáló termelő- ; egység többel járul hozzá a társadalmi közkiadásokhoz, j ; például a VI. ötéves terv szociálpolitikai céljainak meg- I valósításához. Az ilyen vállalat tehát több jövedelmet ; érdemel, s több kedvezményt, a hitelezési gyakorlat- ; ban, illetve a munkaerő-átcsoportosítás menetében. A I *ját erejéből is lendületesen fejlődő, versenyképes ter- | melőegységeknél valóban kár lenne, ha létszámhiány ; miatt kellene a reálisan elvárható termelésbővítési üte- í met mérsékelni, vagy az esetleg kínálkozó jó piaci lehetőségeket kihasználatlanul hagyni. A hatékonyság következetes fejlesztése felvet néhány társadalmi, szociálpolitikai, generációs, ; sőt: látszólag ideológiai gondot is. Kétségtelen, ! a termelőegységek eltérő starthelyzetből indulnak. Az ; ezekből adódó gondok ugyanúgy objektív következmé- ; nyei az előállott körülményeknek, mint például az ! egyensúlyi problémák: s nincs más kiút, mindegyikkel | szembe kell nézni. Ezeket is a társadalmi munka haté- ; konyságának javításával lehet és kell megoldani. Madame Odette visszaemlékezik (4.) Maurice és a végrendelet A fényképek egyike a nevető Maurice Chevaliert ábrázolja, híres szalmakalapjában: nagy barátainak egyike néhány életrajzában „fiatalkori szerelme”. Óvatosnak kell lennünk: a mi vampunk a férfiakkal mindig „szörnyen” jó barátságban volt, de intim viszonyban alig. „Amikor Maurice Chevalier 1972-ben meghalt, a madame nagyon kétségbeesett” — meséli Odette. „Nem is tudott elmenni a temetésére, ahol az egész sajtó őt figyelte volna; félt, hogy nem tud úrrá lenni a könnyein ...” Chevalier? Jean Gabin nem sokkal nagyobb szerelem volt Marlene Dietrich életében ? Odette naplójából Marlenét idézi: „Beszélt nékem az énekesről, akit négy héttel a halála előtt mutatott be egy látogatása alkalmával; Felix Paquet kíséretében jött, aki a barátja és az impresz- száriója volt. Elmesélte, hogy Chevalier bolondult érte, hogy elvált miatta a feleségétől, Yvonne Valléetól, aki nem volt szimpatikus neki ...” Tehát a negyvenes évekbeli Hollywoodról van szó. Marlene már 1931-ben megismerte Maurice Chevaliert, első párizsi látogatása alkalmával. Marlene Dietrich, a film új sztárja és Maurice Chevalier, Párizs kedvence: ragyogó pár, két csillag, akik együtt megduplázzák egymás fényét. Szerelem volt? Vagy mindketten a másik dicsőségét szerették? Nem sokkal ezután, ha Hollywoodban volt, Marlene elmenekült türannusától, Josef von Sternbergtől, és elment Maurice Chevalierval a ragyogó Night-clubba, a Coconut Grove-ba táncolni. Ezt a Paramount is szívesen látta, akinél mindketten szer- sződéses viszonyban voltak; a filmtársaság és a rendező között ellentétek voltak, amikor meg akarta akadályozni, hogy nyilvánosságra hozzák a híres párról készült fényképeket. Hallgassuk bizalmasának, Odette-nek a szavaiból Mar- lenet: „Nem akartam elválni Chevalier miatt” — mondta, végig házasságban maradt a berlini felvételvezetővel, Rudolf Sieberttel, bár az 1930 óta másik asszonnyal él együtt. ' „Maurice tudatta velem, hogy ismét szabad — milyen csalódott volt, amikor makacsul mindig nemet mondtam ... Utána találkoztam Jean Gabinnel, és Chevalier végre megértette, hogy mást szeretek, ezután jó barátok voltunk i..” Gabin 1941-ben érkezett Hollywoodba, katona volt, nagyon nehezen menekült meg a németektől. Marlene számára megszemélyesítette mindazt, amit Párizsban szeretett. Partikat adott a számára, körülvette, segítette a karrierjét, főzött rá, anyáskodott felette. 1941. december 27-én, amikor 40. születésnapját ünnepelte, bizalmasan bevallotta a barátainak, hogy Jean Gabin élete szerelme. Tíz éven keresztül tartott — mindkét részről megszakításokkal. Erre is még visz- szatérünk. „Ami Maurice Chevaliert illeti” — mondja madame Odette, „meg volt győződve arról, hogy megemlékezik róla a végrendeletében. A temetés után mindig visszatért a madame erre a témára. Végül is bevallotta neki, hogy szenvedélyesen szereti, nem igaz?” így keletkeznek a legendák. „Telt az idő, és madame Dietrich még mindig nem tudta, hogy Maurice Chevalier ügyvédje felnyitotta-e az Maurice Chevalier és Marlene utolsó akaratát tartalmazó borítékot... Megkért engem, hogy diszkréten vegyem fel a kapcsolatot az elhunyt kertészével ... És ezután végre közzétették a nagy énekes utolsó akaratát — madame Dietrich nem kapott semmit!” Ebben az időben Marlenének nem ment valami jól anyagilag. Költséges és fárasztó föld körüli turnéinak a sikereiből élt. Egy abból a sok millióból, amit Maurice Chevalier hátrahagyott, nagyon jót tett volna neki. Az igényei ennek ellenére magasak voltak. Komikus, de az igazságot Odette Miron sem ismerhette, bár akkor már tíz éve élt együtt Marlene Dietrich-hel. Az igazság az, hogy a háború után Maurice Chevaliernek vége volt Franciaországban, annyira, hogy egy francia sem akart kezet fogni vele, nem akartak egy dalt sem hallani tőle, mert a háború alatt fellépett Németországban és a német katonáknak énekelt. Marlenet úgy ünnepelték a franciák, mint egy nemzeti szentet, amikor a háború végén amerikai egyenruhában bevonult a Champs-Elyséen, és Ernest Hemingway-vel egy nyár alatt kiürítették a „Ritz” borospincéjét. „Könnyes volt a szemem” — mesélte egyszer —, „amikor az embertömegben megláttam Maurice Chevaliert, mialatt én autogrammot adtam, félénk, riadt, összetört ember volt!” 1945-től 1948-ig többször kiállt érte, nagyvonalú kijelentéseket tett, hogy tűzbe merné tenni a kezét a fiatalkori barátjáért. Többször lehetett hallani: „Hogyan köszönjem meg neked, Marlene? Gondolni fogok rád a végrendeletemben!” Egyszer hirtelen azt mondta: „Ma vacsorát adunk, madame Miron! Kit hívunk meg? Mit főzzünk?” Mielőtt egyre merevebb lett, havonta egyszer vagy kétszer vacsorát adott a barátainak, de legfeljebb hat személynek, soha többnek. Remarques, Hemingway, Chevalier, Noel Coward, Cocteau és Josep von Sternberg, Jean Gabin halála után mindenki más, aki ilyen férfiakkal barátkozott, csigaházba vonul, és azt mondja a külvilágnak: a ti világotok nem az enyém! Marlene Dietrich fáradhatatlanul új, fiatalabb barátokat keresett. Talán azért, mert a négy unokáján keresztül, akik az ő költségén tanultak, megismerkedett az új generáció problémáival. Az egyikbe még szerelmes is lett, már jóval hatvan felett.
