Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-22 / 18. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. január 22. Napi külpolitikai kommentár II jószomszédság jegyében DR. BRUNO KREISKY KÖSZÖNTÉSÉ. Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára levélben köszöntötte dr. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellárt 70. születésnapja alkalmából. Lázár György, a Minisztertanács elnöke ugyancsak üdvözölte az osztrák államférfit. A z Osztrák Köztársaság belpolitikai életének egyszerre két eseményéről írnak terjedelmesen nyugati szomszédunk lapjai: az egyik a kabinet átalakítása, a másik dr. Bruno Kreisky szövetségi kancellár születésnapja. A kormányátalakítás oka és lényege az osztrák politika „csodagyermekének” nevezett, a kancellár értékelése szerint is rendkívüli képességekkel rendelkező Androsch alkancellár és pénzügyminiszter lemondása volt. A mindössze negyvenkét esztendős politikus pénzügyi-gazdasági képzettségét és tehetségét ezután az állami irányítású nagy osztrák pénzintézet, a Creditanstalt-Bankverein vezérigazgatójaként kamatoztatja. Magyar részről biztosak lehetünk abban, hogy — a bécsi kabinet bármilyen személyi változásaitól függetlenül — országaink jó viszonya az eddigi, jól bevált alapokon éppoly töretlenül és kölcsönös haszonnal fejlődik tovább, mint eddig történt. Abban, hogy ez így történik, nem kis személyes érdemeket szerzett az az államférfi, akinek hetvenedik születésnapjáról nemcsak az osztrák fővárosban, hanem messze a kis ország határain túl is megemlékeznek: dr. Bruno Kreisky szövetségi kancellár. Kreisky, aki — történelmi párhuzam — akkor került ausztriai bársonyszékébe, amikor az NSZK-ban megtört a jobboldal több évtizedes uralma, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák semlegesség keretei olyan pozitív tartalommal teljenek meg, ahogy ezt az államszerződés aláírásakor elképzelték. Ennek az Ausztriának az erkölcsi elismerését jelentette, hogy — Kurt Waldheim személyében — osztrák diplomata került az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkári posztjára; hogy Ausztria véleményére odafigyelnek a nemzetközi élet bonyolult kérdéseiben (gondoljunk csak a kancellár Közel-Kelettel kapcsolatos állásfoglalásaira és tevékenységére). D r. Kreisky egyetértett hazánk vezetőivel és népével abban, hogy az osztrák—magyar kapcsolatokat,nem egyszerűen szívélyessé és gyümölcsözővé, hanem a különböző társadalmi berendezkedésű országok együttműködésének modelljévé kell tennünk. Elég egy pillantást vetnünk életünk bármely területére, például a kölcsönös turista- és kishatárforgalom- ra ahhoz, hogy elégtétellel állapítsuk meg: amit kölcsönös jó szándékkal elterveztünk, valósággá vált. Harmat Endre Orvosi megfigyelés alatt az amerikai túszok Wiesbaden közelében álló amerikai katonai kórházban alapos orvosi vizsgálatoknak vetették alá a kiszabadult túszokat. Kórházi források szerint a hazatérők esetleg több napig az NSZK-ban maradnak, hogy amerikai illetékesek alaposan kifaggathassák őket, mielőtt visszatérnek családjaik körébe. A Nyugat- Európában állomásozó amerikai egységek központi kórházában minden egyes túszt külön erre a célra felkészült pszichiáterek vizsgálnak meg. Az 52 amerikait szinte elszigetelték a külvilágtól, a kórház körül összesereglett mintegy ezer újságíró kpzül egynek sem sikerült közelükbe kerülni. A hazakészülők telefonon már valamennyien beszéltek szeretteikkel, mielőtt szerdán hajnalban pihenőre tértek volna. A telefonbeszélgetések költségét a State Department fedezi. Carter volt amerikai elnök szerdán az Egyesült Államokból elindult Wiesbadenbe, hogy rövid időt együtt tölthessen a kiszabadult túszokkal. Reagan elnök személyes megbízottjaként küldte Car- tert Wiesbadenbe. Ez a gesztus annak szól, hogy a túszok kiszabadulása azoknak a tárgyalásoknak az eredménye, amelyeket Carter megbízottai folytattak Iránnal. Reagan Carter rendelkezésére bocsátotta az elnöki különgépet. Szakszervezeti tanácskozások Lengyelországban Szakszervezeti tömörülés vezető szervei külön-külön megvitatták a heti munkaidő és a húsjegyrendszer kérdéseit. Az ágazati szakszervezetek országos egyeztető bizottsága kidolgozta álláspontját mindkét problémakörben. Az állásfoglalást egy későbbi konzultatív találkozón ismertetik majd. A „Szolidaritás” vezetése a szabad szombatok ügyét tartja a legsürgősebbnek. A két egyeztető bizottság ülését megelőzően Józef Pin- kowski miniszterelnök találkozott a két szakszervezeti szövetség vezetőivel. A Trybuna Ludu szerdai számában — Piotr Karpiuk munka-, bér- és szociális miniszterhelyettes megállapításait idézve — leszögezi, hogy Lengyelországban tovább tart a vita a szabad szombatokról, s a kérdés változatlanul feszültségeket okoz. Ugyanakkor alapjában véve e vitában senki nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy az összes szabad szombat azonnali bevezetése óriási kockázattal járna az országra nézve a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben. A miniszterhelyettes kijelentette: a legjobb központi döntések sem javíthatnak önmagukban a helyzeten; közös erőfeszítésekre van szükség a termelés fokozása érdekében, s a munkaidő egy csapásra történő rövidítése csak rontana a körülményeken. Hass, alkoss, gyarapits! A fejlesztés felelőssége-------------------o------------------A következő öt évben az ipari termelés széles körű és több irányú megújítása a legfontosabb feladat. Ám nemcsak a feldolgozó ipar mélyreható átalakulására van szükség — bár kétségkívül viszonylag ezek az ágazatok képesek a leggyorsabban alkalmazkodni a követelmények változásához —, hanem az alapanyag-termelő ágazatok, a bányászat, a kohászat számottevő korszerűsítésére is. Ez utóbbiak fejlődése megkönnyíti a gépipar, a könnyűipar, a vegyipar termékszerkezet-váltását, a termelési ráfordítások csökkentését, a minőség javítását. Ennek érdekében a terv a vaskohászat termelésének 11—13 százalékos növekedését úgy tartja szükségesnek, hogy ez a kohászat termékösszetételében a jobb minőségű hengerelt áruk részarányának emelkedését eredményezze. így javulhat a kohászat saját, nem rubelelszámolású exportjának gazdaságossága, de ez a feldolgozó ipari — főleg a gépipari — termékek minőségének fejlesztését is lehetővé teszi. A kitermelő ágazatok között a szénbányászat jelenlegi termelési szintje — évi 25,5 millió tonna szén — 1985-ig fedezi a hazai szükségleteket. A földgázkitermelés a tervidőszak második felétől kismértékben emelkedik. Az alumíniumipar — kitermelést és feldolgozást egyesítő ágazata — az ágazat fejlesztését továbbra is koordináló központi programmal együtt öt év alatt 15— 16 százalékkal növeli termelését. Ebben az ágazatban arra kell törekedni, hogy az átlagos növekedési ütemnél gyorsabban nőjön az exportra kerülő magasabb készültségi fokon álló termékek aránya. A feldolgozó ipari ágazatok között a leggyorsabb növekedést — 31—34 százalékot — a gépipar számára írja elő a terv. Ez az ipar egészének öt évre előirányzott átlagos növekedési ütemét 10—13 százalékkal haladja meg. A vákuumtechnikai, a műszeripari, a híradás- technikai iparág és a közútijármű-gyártás fejlesztése a gépipar átlagos növekedését is meghaladhatja, mert ezek az ágazatok már megfelelő exportgazdaságosságot értek el. Ezek súlyát növeli egy újabb központi fejlesztési program a számítástechnikai, illetve az elektronikai-mikroelektronikai program. Ez utóbbi a gépipari gyártmány- és technológiaváltást elősegítő korszerű háttéripari fejlesztési célok elérése szempontjából is igen jelentős. A termelés tervezett differenciált bővítésében nyilvánul meg a legkézenfekvőbben a következő öt esztendőre a fejlesztés felelőssége. Ennek lényege, hogy következetesen ragaszkodni kell ahhoz, hogy csak a piaci igényeket gazdaságosan kielégítő termelésnek, termésfejlesztésnek lehet létjogosultsága. El kell érni, hogy a termelés csak akkor bővüljön, ha a gazdaságos exportárualapot is gyarapítja, ha a behozatal ésszerű helyettesítését teremti meg, vagy ha a belföldi fizetőképes kereslet jövedelmező kielégítését szolgálja. Az a profil, termelési ág, termelőegység, amely erre nem képes, a következő éveket, és eszközeit, ne a termelés növelésére, hanem átalakítására igyekezzék felhasználni. A cél az, hogy az anyagi termelés ne csak a természetben (a használati értékben) mutatkozó szükségleteket elégítse ki, hanem növekvő arányban járuljon hozá a nemzeti jövedelemhez. Ma valamennyi termelő tevékenységet erről az oldalról érdemes mérlegelni; hozzájárul-e és mennyivel az ország közös vagyonához, gyarapítja-e vagy terheli a nemzeti jövedelmet. A terv azzal számol, hogy az iparnak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása a termelésnél gyorsabban növekszik és 1985-ben a nemzeti jövedelem 42 százaléka az iparból származik. Az egész ipar átlagánál gyorsabban emelkedik majd a vegyipar termelése: öt év alatt 26—29 százalékkal. Ebben az ágazatban a versenyképes alágazatok az átlagosnál gyorsabban fejlődhetnek: a petrolkémiai ipar, a gyógyszerek, a növényvédő szerek és vegyi alapanyagok (intermedierek) termelése, E gyártási ágak bővítését központi fejlesztési programok is ösztönzik. Az egész ipar termelési növekményének háromnegyed részét exportálni kell. Ahol tehát nagyobb termelési értéket terveznek a következő öt esztendőre, ott na- gyob exportbevételt is célul kell kitűzni. Mindez egyértelműbbé teszi, hogy az ipar megújhodása milyen új gazdálkodói magatartást követel a vállalatoktól: a kezdeményezőkészség erősítését, az új iránti fogékonyság fejlesztését, a megszokott módszerektől, szemlélettől való elszakadás bátorságát és önálló gondolkodást. Ezzel a követelménnyel kell szembenézni és megbirkózni az anyagi termelés valamennyi ágazatában. Az élelmiszeripari vállalati fejlesztésnek is a népgazdaság exportjövedelmezőségének növelését kell szolgálni. Az élelmiszeripar termelése öt év alatt 16—18 százalékkal, a mezőgazdaságé 12—15 százalékkal növekszik. A mezőgazdasági termelés egészét, és annak szerkezeti fejlesztését is mindenekelőtt a külgazdasági kereslethez, illetve a hatékonysági követelményekhez kell igazítani. A mezőgazdaság kiviteli többletét elsősorban a növénytermesztéstől és az élelmiszeripartól várjuk. A háztáji és kisegítő gazdaságok — megfelelő anyagi ösztönzéssel — a következő időszakban is jelentős hányadát adják majd a mezőgazdasági termelésnek : e gazdaságok termelése nem csökken, egyes termékek esetében pedig növekszik. A gazdasági szabályozás, az 1980-ban már sikerrel alkalmazott új hitel- és árfolyam-politika, továbbá az új, a világpiac értékítéletét pontosabban közvetítő termelői árrendszer egyértelműen és következetesen ösztönöz a hatékonyabb vállalati, tervezési, irányítási, gazdálkodási gyakorlat kialakítására és megszilárdítására. A vállalatok anyagi érdekeltsége ma már vitathatatlanul a hatékonyság növelését helyezi a vállalati munka középpontjába, s várható, hogy a közgazdasági szabályozás általános és következetes érvényesítése kikényszeríti a gazdaságtalan termelés visszaszorítását. Gerencsér Ferenc Madame Odette visszaemlékezik (2.) Hogyan él egy világsztár? Madame Odette Miron-Boire nő Az új alkalmazott az első napon azt hitte, hogy történt valami, de azután észrevette, hogy ez csak Marlene porosz rendmániája, amit ki kell elégíteni, semmi több. „Régi ka- catokat halmozott fel a lakásban, melyeket állandóan át kellett nézni, össze kellett rakni, be kellett csomagolni és ki kellett csomagolni — ezt nevezte rendcsinálásnak. Órákat töltöttem a hihetetlen összevisszaságában ide-oda mászkálással a holmikat cipelve: régi cipőket, papucsokat, kalapokat, ruhákat, fehérneműket, kabátokat, divatjamúlt kézitáskákat. Mindezt dobozokba kellett csomagolni, és le kellett vinni a pincében lévő lomtárba, ahol mindaz felhalmozódott, amit Marlene Dietrich 1935 óta Párizsban őriz!” Igen, Marlene Dietrich az első világháború gyermeke, egy olyan háztartás terméke, ahol a szükségből erényt kellett kovácsolni; még világsztár korában sem tudott megszabadulni ettől a gyermekkori benyomástól. „A bútorok között, a faliszekrényekben, a függönyök mögött, az ágyak alatt, mindenhol dobozok voltak. Az egyikben csak parafadugók és üvegkupakok, a másikban műanyag üvegek, egy másikban szelencék, a következőkben skatulyák és zsinegek,, egy másikban csak szegek, egy harmadikban régi ceruzák — egy csomó ócskaság, melynek a szemetesládában lenne a helye...” „De a 17 év során” — mondja madame Odette — „nem tudok visszaemlékezni rá —, hogy ezek közül a tárgyak közül valamelyiknek is a hasznát láttuk volna. Ha egy régi üvegre volt szükség, biztos nem volt meg a hozzávaló kupak, minden hiábavaló volt.” Az emberek, ha megöregszenek, rigolyásokká válnak. És ha a hatvanas éveik elején, mint Marlene Dietrich — nincsenek leterhelve a hivatásukban, a múltjukban kotorásznak és tulajdonukat rendezgetik. „A régi pongyolák! Legalább egy tucat volt neki, minden színben. Csak kettőt hordott azonban, vagy a hal- ványrózsaszint vagy a világoskéket. Vonakodott kidobni őket, állandóan arra késztetett, hogy javítsam meg őket!” Szegény nő. Marlene Dietrichet boszorkánynak kellett volna tartania, sajátos követeléseit embertelennek, melyek minden alkalmazott számára tortúrát jelentenek —, ha nem lettek volna azok a bizonyos emberi gyengeségei, melyek mindig meghatották és kibékítették madame Odettet. „Például, ha rendet raktam a faliszekrényben hallottam a titokzatos csilingelőst . .. Mindenhol poharak rejtőztek, melyekből a madame titkos szenvedélyének, a fehér „Grand Crément” a házvezetőnő és társalkodópezsgőnek hódolt... Kapcsolatunk kezdetén csak diszkréten élvezte, de amikor jobban megismertük egymást, már nem vonakodott előttem is kiszolgálni magát, sőt engem is megkínált a poharából — jobban mondva a poharaiból, mert ezt az édes kis bűnét mindenfelé gyakorolta; mindenhol félig telt poharak voltak, melyekből gyakran kortyolt egyet...” Marlene ebben a vonatkozásban nemigen hasonlít arra a képre, melyet egy filmsztárról alkotunk magunknak. „Saját patikát nyithatott volna! Soha az életben nem láttam annyi gyógyszert!” — csodálkozik Odette még ma is. „Négy polcon sorakoztak, a legtöbb már régóta használhatatlan volt. Szerek mindenféle baj ellen. Mindegyikre ráírta, mire jó: májra, vesére, szemre, lábra és így tovább — engedjék el nekem a felsorolást!” Természetesen történtek balesetek, különösen, ha az alkohol is közrejátszott. Mi az a Marlene Dietrichről szóló, könyvtárokat megtöltő irodalom ahhoz képest, ami az elkárhoztatott cselédperspektívából tudósít! Csak most, madame Odette Miron- Boire-tói tudjuk meg, hogyan él valójában egy világsztár, mi történik, ha a külvilág megpróbál közel férkőzni Marlene Dietrichhez. „Állandóan a telefont szolgáltam” — mondja Odette. „A madame nem gyűlölte a készüléket, mely összekötötte a világgal, ellenkezőleg: a legkedvesebb játékszere!” Marlene Dietrich azonnal felvette a másik kagylót, ha Odette jelentkezett: „Itt Marlene Dietrich rezidenciája!” Odette-nek elvből azt kellett válaszolnia, hogy a madame nincs itthon, elment egy órára otthonról vagy éppen úton van. „Bárányszelídséggel szégyentelen hazugságokba kényszerített, az odakészített jegyzetfüzetbe villámgyorsan felírta a válaszokat. Például: Reggel hívjon fel! — vagy : Honnan tudja a számomat? Vagy egészen egyszerűen csak a fülembe suttogta a válaszokat, olyan hangosan, hogy a másik fél is hallotta!” Mi volt a telefonhoz való különös viszony oka? Miért szeretett Marlene hívást kapni, de válaszolni nem? A válasz kézenfekvő: Marlene Dietrich féltette a dicsfényét, mely körülvette és ma is körülveszi. Később még visszatérünk rá, mi minden játszódott le akkor, mikor 1978-ban Marlene Dietrich anyagi gondoktól vezérelve elhatározta, hogy még egyszer filmkamera elé áll és elénekel egy dalt. A rosszul sikerült filmből, a „Szegény Gigolo”-ból, amihez az egész produkciónak Berlinből Párizsba kellett utaznia 500 000 márkát szedett be, ebből él ma is.
