Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

Barátom! Azt mondtad, hogy te nem vagy veterán. Mert/Veteránoknak a 19- es kommunistákat, a Tanácsköztársaság, a Nagy Októberi Szocialista Forrrada- lom katonáit nevezik, azokat, akik kö­zül sajnos ma már egyre kevesebben mondhatják el harcaikat, élményeiket. Egyszóval te nem vagy veterán és még­is azzá lettél. „Kineveztek” az úttörők. Mint mondtad, az egyik nap beállított hozzád néhány gyermek a házból. Jól ismernek. Te is őket. És lejátszódott a jelenet. A hangadó őrsvezető megkér­dezte a nevedet. Megmondtad. Aztán megkérdezte a fiú, mióta vagy párttag? Közölted, hogy 1945-től. A gyerekek sű­rű fejbólintása elégedettségüket mutat­ta. Következett még egy kérdés: voltál-e katona a második világháborúban? Mondtad, hogy igen. Ekkor érkezett el a nem várt, a meglepő fordulat: „Veterán bácsi — mondta az úttörő őrsvezető — tisztelettel meghívjuk az őrsi óránkra!” A gyerekek boldogan távoztak az ígé­reteddel. Te viszont magadra maradtál egy gonddal. Ugyanis abban a pillanat­ban, ahogyan bezárult az ifjúság mögött az ajtó, rádöbbentél: nem vagy veterán. Minden igaz, amit a gyerekekkel közöl­tél, sőt több is. Mozgalmi múltad a szakszervezetben még 1945 előtt kezdő­dött, részt vettél tüntetéseken, május 1-i felvonulásokon. De mindezek ellenére nem vagy veterán. Mit tegyél? — kérdezted tőlem. Én meg azt mondtam, menj csak el arra az őrsi órára. Ültesd magad köré a gyere­keket és beszélj. Van miről, tudsz miről beszélni. Hogy felfrissítsem az emléke­zetedet, eszedbe juttattam a földosztást. Ott voltál, igaz? Aztán krampácsoltál, mert kiadták a jelszót: „Arccal a vasút felé.” Mint lakatos, te is mentél az utcá­ra és tele torokkkal kiáltottad: „Földet vissza nem adunk!” Később termelpszÖT vetkezetet szerveztél és kemény volt a szíved, akik akkor szidtak, ma biztosan áldanak ezért. így van ez barátom! Az idő múlik. Harminc, negyven év — mi az már? Az ember észre sem veszi és odaadják a 25 éves, majd a 40 éves munkaviszonyért járó jubileumi pénzt. Aztán búcsú a gyártól, a szaktársaktól, a satupadtól, a munkától. Nyugdíj. Van úgy, hogy túl hosszúnak és haszontalannak tűnik a nap, mert hiányzik a kézből a kalapács, a fogó, a franciakulcs és a lemezvágó olló. Rossz napok ezek. Főleg azért rossz, mert gyakran nincs kivel beszél­ni, vitatkozni, bosszankodni és együtt örülni. És ekkor jönnek a gyerekek, az úttö­rők. Örömöt és kétséget loptak a szíved­be. Öröm, hogy rád találtak, felleltek és megkértek. Kétség, hogy Te nem vagy veterán. Azt mondom barátom, ne le­gyen kétséged. Az idő eljárt, mi követ­kezünk. Nem vagyunk a szó korábbi ér­telme szerinti veteránok, de tanúi, ré­szesei vagyunk, vagy voltunk egy olyan történelmi kornak, ami harcaiban és eredményeiben méltó arra, hogy beszél­jen róla az ember. Ki beszéljen? Te, barátom! Te és a többiek, akik nem veteránok ugyan, de folytatói, zászlóvivői voltak és maradtak a harcnak. Nagy dolog ez barátom, hogy a fiata­lok, a gyerekek érdeklődnek és szívesen hallgatják azt, ami volt. Az sem baj, hogy olykor szép, színes és izgalmas me­sének vélik az általunk átélt valóságot. A nyíló értelem, a világot megismerni vágyó gyerekember igényli a mesesze­rűséget. így gyorsabban felfogja, jobban megszereti a történetet. A lelkesedése is nagyobb lesz, ha a múltról beszélő ember nem frázisokat, hanem konfliktu­sokat, emberi küzdelmeket elevenít meg. Ez utóbbi szavakat, mondatokat vedd tanácsként, mert tudom, hogy elmégy a gyerekekhez. Elmégy és azt mondod: „Amikor a csendőr kitépte a gomblyu­kamból a piros szegfűt...” És akkor el­meséled, hogy akkor a piros szegfű, vagy az őszirózsa mit is jelentett. dr. Folkmájer Tiborral, az OVK oktatási igazgatójával AAz Önök intézete, az Országos Vezető­képző Központ a vezetéstudományt tanít­ja. Sokak szerint azonban a vezetés nem tudomány. Mire alapozhatják ezt? — Valószínűleg arra, hogy a vezetés sok szakágazat együttes alkalmazásának tudo­mánya, amelynek nincs pontos tárgyköre. Egy vegyipari üzem igazgatója integrálja a vegyészetet, a szociológiát, a szervezést és sok minden mást, ugyanakkor a vezetőnek differenciálni is kell. összemérni látszólag össze nem mérhető dolgokat: a szakmát a politikával, a szociális kérdésekkel, a kultúr­politikával stb. De persze, mert nem lehet világosan körülhatárolni a tárgyat, ez nem jelenti azt, hogy a vezetés nem tudomány. Egy szellemes mondás a Harvard Egyetem­ről: a vezetés a legrégibb művészet és a leg­újabb tudomány. Amit a vezető alkalmaz, az a szaktudományok tárgykörébe tartozik, de az, ahogyan alkalmazza, az valóban közelít a művészethez. ABurgert Róbertét és Horváth Edét — ezt wa két igen sikeres magyar gazdasági ve­zetőt — állítják ellenpéldának. Róluk azt mondják: soha nem tanulták a vezetést, mégis jól bizonyítanak, mert szerencsés alkatok, vezetőnek születtek. Vannak ugyanakkor, akik évekig foglalkoztak a vezetési ismeretekkel, a gyakorlatban mégsem váltak be. Mit szól Ön ehhez? — Soha nem tagadjuk, hogy vannak, akik­ben vezetői tulajdonságok vannak, de ez fél­drágakő, amit csiszolni kell, hogy drágakő legyen. Minél fejlettebb egy társadalom, an­nál bonyolultabb — és abban annál nagyobb a vezetés jelentősége. Becsülni kell tehát a tudást, összeszedni a vezetéshez ma már nél- különözhetetlen ismereteket. A vezetés hatal­mi funkció, a legerősebb politikai töltéssel, csak másfelől szervezéstechnikai funkció. Ezt már a kapitalizmusban is felismerték, ahol mindig is gondoskodtak arról, hogy osz­tályérdekeiknek megfelelő vezetőket képez­zenek. Sőt, már a rómaiaknak is volt veze­tőképzési rendszerük. Nem is beszélve a ka­tolikus egyházról, amely az élet minden as­pektusát megvizsgálta ahhoz, hogy vezetői el tudjanak igazodni. Visszatérve a kérdésre, Burgert Róbert és Horváth Ede is tanult, s ma is tanul, hogy jó vezető maradhasson. Mert gondolom egyetértünk abban: a szoci­alizmus sem engedheti meg magának, hogy a jószándékú, de spontán ráhangolódásra építsen. Lassan gyűlnének össze a vezetési tapasztalatok, ha minden vezető hosszú élet- útján önmaga szerezné meg a vezetőképes tudást. Társadalmunk jelenlegi sikeres veze­tőinek nem az a dolguk, hogy saját módsze­reiket terjesszék az országban. Ehhez kelle­nek a szakemberek, akik átadják többek kö­zött az ő tapasztalataikat. Igaz, helyes kiin­dulnunk a gyakorlatból, de ne ragadjunk meg itt. Miért ne mutassunk rá a pozitív dolgokra, vagy akár a negatívumokra, hogy azokat már ne kövessék el mások? A Önök itt már funkcióban lévő gazdasági P vezetőket képeznek tovább. Van olyan fel­sőoktatási intézmény hazánkban, ahol a vezetők alapképzése történik? — Nincs és nem is lehet. Egyetemeink, fő­iskoláink szakembereket képeznek és nem vezetőket. A vezetés több annál, mint beállí­tani valahová egy szakembert, hiszen a ve­zető emberi és dologi viszonylatok felett dönt és ebben az emberi viszonylatok állnak a dolgok homlokterében. Végtelen áttétele­ken jutnak el az emberhez a dolgok. És egy egységesebb szemlélethez, általánosítható gyakorlathoz csak intézményes vezetőképzés segítheti. Itt kell összefogni a jó gyakorlati vezetőnek a vezetéssel foglalkozó tudomány­nak. Külön-külön nem megy, ez a hitvallá­som. Nem az impressziók és a rögtönzések aránynövekedése, hanem a vezetési tapasz­talatok kiérlelése, reprodukálása, tudatos al­kalmazása teremthet pozitív változást. ^Intézetük a gazdaságirányítás mai rend- P szerével párhuzamosan jött létre, 12 éve elégít ki valódi szükségleteket. Milyen kézzelfogható eredményeket hozott ez a bő évtized? — A vezetőképzés társadalmi szükségsze­rűség. S ahogy a vezetők iránti követelmé­nyek változtak, úgy kellett hozzáidomulnia a képzésnek is. A felszabadulás utáni évek­ben az osztályfunkció, a hűség dominált. Ezt követte a dömpingidőszak, amikor mindenki tanult, hogy értsen ahhoz, amit csinál. És ez helyes volt egészen a gazdaság intenzív sza­kaszáig, amikor a korábbi „Termelj többet” jelszó (vagyis előállítani az emberek alapigé­nyeit kielégítő javakat) helyett már a „Ter­melj jobbat” követelménye lépett. Most már megvan a mi vezetésre kész emberünk, aki szakmailag is jó, de ahhoz, hogy tudja, ho­gyan kell úrrá lenni az érdekeltségék, a konfliktusok sokaságán, magasabb fokra kell lépnie. Fontos tudnia, hogy az emberek első­sorban a saját érdekeik eléréséért vállalnak munkát, s csak miután ezt elérik, lehet rá­hangolni őket a szervezet céljaira. A Milyen lehetőségei vannak e területen a w vezetőnek? — Ahhoz, hogy a vezető befolyásolni tud­jon, lehetősége van a meggyőzésre, a készte­tésre és a kényszerítésre. Nyilvánvaló, hogy a meggyőzés a legkívánatosabb, mégis nem­egyszer kell a másodikhoz fordulni. Érde­keltté tenni a feladatok jó ellátásában, mun­kájuk pontos ismerésével, férésével. De a mi társadalmunk sem nélkülözi azt a kisebb­séget, amely nem a munkából akar megélni, — tehát a vezetőnek szankcionálni is kell. Nos, ezek miatt is helye van a vezetőkép­zésnek. Másrészt a vállalati önállóság növe­lésével nem adaptálni és végrehajtatni kell a központi akaratot, hanem a központi elve­ket kell alkalmazni a gyakorlatban. És az új szituáció, amelyhez sok jó katona szükséges. Nem olyan, aki eddigi a neki kiadott felső parancsot végrehajtatta, de miután most nem parancsot kapott, hanem elveket, abból inár nem tud parancsot fogalmazni és elbukik. Ma nem adnak konkrét utasítást, az elveket rémisztőnek tűnő általánosságban kapja meg a vezető, amit ha nem tud lefordítani, elvész, elkallódik. A Ezzel tulajdonképpen megfogalmazta a ve- P zetőképzés jelenlegi feladatait. Rátérne ezekre konkrétabban? — A mi dolgunk, hogy a vezető feladatá­hoz igazítsuk a képzés tárgykörét, módszere­it, eszközeit. A vezető feladata pedig: 1) For­dítsa le a makroszintről az általa vezetett szervezetnek közvetlenül, vagy általánosan címzett feladatokat. Vigye tovább, eggyel lejjebb a központi akaratot. 2) Képviselje a vállalati érdekeket más cégekkel szemben, illetve felfelé is. Szervezze meg környezete információs rendszerét, hogy szervezete be­épülhessen a társadalomba. Ezt, a vezető he­;g lyett senki más nem csinálja meg. 3) Működ­tesse a szervezetet, bontsa értelemszerűen részrendszerre, gondoskodjon az egységek harmonikus együttműködéséről. 4) Fejlessze a rábízott gazdasági egységet, foglalkozzon a,i holnap teendőivel, vagyis a szervezetét vetít­se előre a jövőben. (Ezzel van a legnagyobb gondunk, a fejlesztéskor sokszor emiatt ön­célúak, hiszen nincsenek kapcsolatban a kör­nyezettel.) Ezekre a feladatokra szükséges nekünk a vezetőt felkészíteni. Nem recepteket, sémá­kat adunk tehát, hanem szemléletet formá­lunk, gondolkodási struktúrát rendezünk, hogy a vezetők bármilyen helyzetben el tud­janak igazodni,' amit az élet hoz. Vagyis a dolgok iránti fogékonyságot, a reagálókész­séget akarjuk fejleszteni. A Gondolom ez a gyakorlatban nem ilyen Pegyszerű. Vagy idejön valaki, s öt hét alatt jó vezetőként megy vissza? — A vezetőképzés nem valamilyen fakul­tatív oktatási formaként, hanem káderpoliti­kánk szerves részeként nyújthatja a maxi­mumot. Nem pusztán felnőttképzés és nem csupán posztgraduális szakmai képzés tehát. Nem lehet elképzelni, hogy kinevezéssel, majd képzéssel vezetésre alkalmas lehet va­laki. Ez csak lehetőség. Téves a nézet, mely szerint valaki elvégzi az öthetes továbbkép­ző tanfolyamot és ettől rögtön jó vezetővé válik, ha korábban rosszul is irányított. Ki­csit ma a gazdasági vezető hasonlít ahhoz az ezredparancsnokhoz, akit, ha elvágnak a hadosztályától és neki kell dönteni sorskér­désekben, akkor is kivágja magát az ellen­ség gyűrűjéből. Ilyen gondolkodó vezetőkre van szükségünk, de ezt állandóan tanulni kell. A Ezek szerint a vezetés legnagyobb szere­ppé, hogy egész fejlődésünket előre vigye? — Igen. A fejlődés fő forrása a gazdaság, az ember és a vezetési színvonal, különös te­kintettel a döntések milyenségére. Hiszen erőforrásunk olyan amilyen, s különös fejlő­dés ebben nem várható. Az emberanyagban sem várható döbbenetes változás. Mi marad a kezünkben, ha nem a vezetés, az alkal­mazkodási készség tökélyre fejlesztése, hogy minden világgazdasági rezdülésre érzékenyen tudjunk reagálni? Vezetéstudománnyal fog­lalkozó nyugati közgazdászok szerint az utóbbi fél évszázad technikai fejlődésében a vezetés játssza a főszerepet. Sok a tanulniva- lónk a tőkés vezetés-szervezés tudománytól. E tekintetben Lenint idézem, aki azt mond­ta: nem kell felszednünk a vasúti sínt csak azért, mert azt a kapitalisták rakták le! Mel­lesleg bőségesen itt vannak a szocialista és a hazai gyakorlatban felhalmozódott tapaszta­latok is. A Most indul majd a hatvanadik tanfolya- Pmuk. Nyilván összesített tapasztalataik vannak már arról, milyennek ítélhetjük meg az itt képzett vezetők felkészültsé­gét. — Mintegy 40 százalékuk kész a megúju­lásra, ezért sok munkát és kockázatot is vál­lal. Ók sokszor ütköznek falakba, meg nem értésbe, bürokratikus paragrafusokba. Náluk különösen érvényes a hasonlat: olyanok, mint a pedagógusok, hiszen ott is, itt is nagy fáziskéséssel térül meg a munka. A második csoport, akiknek az ismeretei beszűkültek, rugalmatlanok, önmagukat nem képezték tovább, a feladatoknak érdemlegesen eleget tenni nem tudnak, ezért pótolhatatlannak tűnnek, felerősítik kapcsolatainkat, de igazi­ból a haladás kerékkötői. Nem tudnak mást, mint intézkedési terveket sorozatban gyár­tani, jóllehet nem az intézkedés érdekli őket igazán, hanem az elszámolás. Számukra az intézkedés kiadása nem kezdő-, hanem záró­pontja a feladatnak, amelyet nem visznek végig. Ezek a vezetők, akiket az élet túlha­ladott. £ Hogyan sikerül a helyükre tenni őket? — Nagyon vontatottan. Ám van még egy harmadik csoport, amelynek a létszáma ag­gasztóan növekszik. Akik ugyan felkészültek, a tennivalókat is látják, de nem tesznek. Óvatosság, kényelem, az ütközésektől való félelem jellemzi őket. „Miért én nyúljak a méhkasba?” — jelszóval lefékezik az ambí­ciókat és a környezetükben is a várakozás, a lassítás szemléletét sugallják. Ezektől tartok én a legjobban. Ügy vélem, komolyan kell vizsgálnunk ennek okait. A Azért is, mert vannak olyan jelek, hogy a P tehetséges fiatal szakemberek körében nem vonzó a vezetés? — ... Márpedig a fiatalok körében nem lehet természetes a félreállás, a meg nem , küzdés. Engem, aggaszt az, .hogy jó néhány fi­atal parkolópályára állt rá, hogy a megszer­zett tüdását ném a'társadalmilag legfonto­sabb területen hasznosítja, hanem például az úgynevezett második gazdaságban. A válla­latnál üresen gurulnak, úgy is megy a sze­kér ... A Az emberek azt hiszik, hogy a vezető csil- P)agászati összegeket keres, lógatja a lábát, de a fiatalok visszahúzódása nem ezt mu­tatja ... — Bizony nem. Első csoportunkban sem kevés példát tudnék mondani, hogy mond­juk egy vezérigazgató a sokadik a saját vál­lalata jövedelmi listáján, vagy, hogy egy igazgatót több százan megelőznek. A vezetői munka anyagi és erkölcsi elismerését jobban kell kötnünk vállalata eredményéhez. Mert miént, is, várjunk differenciálást a véZétőkiől, ha náluk nem differenciálnak? Tévedés azt hinni, hogy rossz hangulatot szül, ha egy jó vezető a jó munkája révén jut jó anyagiak­hoz. A baj ott van, ha egy rossz vezetőt becsülünk túl — méltányossági szempontok alapján. A Hogyan fogadják a vezetők a továbbkép­wzést? — Érdekes: a mások által kitalált újat, ki­munkált dolgot az emberek természetesként fogadják, szívesen mennek bel- és külföldi ta­pasztalatcserére, ha az szakmai dolog. A ve­zetésnél nem ez a helyzet. A legtöbb vezető saját tapasztalataira esküszik, hiszen „az a jó csak ott leh^t jó, itt nem, ezt a területet én ismerem”. Még egy: ha a matematika professzora a pulpitusra áll és amit mond, az mondjuk a 3. éves hallgatók számára szent­írás. Micsoda kritikus közeg előtt kell ellen­ben kiállni nekünk! Hiszen akik minket hallgatnak, azok művelik a vezetést és azon­nal egybevetik a saját módszereikkel. Ebből kell levonnunk azt a tanulságot, hogy a ve­zetőképzésben olyan szakembereknek is köz­re kell működniük, akiknek saját vezetési élményanyaguk van és akik jobban elfogad­hatóvá tudják tenni az ismereteket. Ezen túlmenően az elméleti kutatóknak igen szo­ros kontaktusra kell törekedniük az élettel, hogy a képzés gyakorlati orientáltságé lehes­kMennyire az ma? — Inkább még célkitűzés. Sokkal több ak­tivizáló foglalkozás kell. A hallgató bevoná­sa, az együttgondolkodás, a szituációk leját­szása, hogy e rendkívül fontos célnak eleget tehessünk. Nem kevés erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a ma és a holnap követelménye­ihez igazodjék a vezetőképzés. S ha ez vala­mennyire is sikerül, ha szerény munkánk megjelenik a távlatokban, akkor már sokat tettünk. I Köszönöm az interjút. Kopka János KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. december 7. ^Vasárnapi UIMTERJÜ a vezetésről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents