Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
1980. december 25. BARTHA GÁBOR: A vén asztal és a terítőcske* mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm nagyvendéglőt valamikor régen tükrösnek is hívták. Ö Cégtábláján a „Korona Gyöngye” büszke nevet viselte. Akkoriban volt fiatal az Öreg Asztal. — Az igazán jó fiatalság együtt halad a történelemmel, Az Öreg Asztal kiszolgált dzsentriket, katonatiszteket, egy napig még a menekülő főhadiszállás térképe is rajta pihent. Később majdnem bekerült a történelembe, mert mellette több pártot is alapítottak, de ezután olyan évek jártak, hogy nem illett egy kocsmaasztalhoz kötni az emlékeket. A vendéglő közben megöregedett, a tükrök hátán kopott a foncsor. Vénült az asztal is, de gazdagabb lett közben sok tudással. A fellendülő ipar tette, hogy részese lett néhány igazán szép kocsmai verekedésnek, a lába is súlyosan megsérült egyszer, de ha a fal mellé tették, erősen állt, és még a nehéz vendégeket se bánta. Lapja szálkássá lett a sok súrolástól, de szolgált a megszállottak becsületével, olykor zárórák után mesélt is a fiatalabb asztaloknak régen volt korokról, de ahogy fiatalodtak körülötte az asztalok, úgy nevették ki egyre többen a vén álmodozót. Aztán eljött a nap, új tükröket is hoztak akkoriban, amikor az Öreg Asztalt a főpincér kidobatta egy féleresz alá. A féleresz öreg ládáknak szolgált menedékül, vén volt maga is, már alig negyederesznyi csak. Azon a hideg őszön az Öreg Asztal békén leszámolt a halállal is, de a leltározók sohasem bújtak be a fél tető alá, így aztán késett a megváltó halál. Állt az öreg Asztal a sarokban, és néha, vacogó éjszakákon, ha a teremből kihallott a muzsikaszó, friss, fiatal, de asszonypuhán engedelmes hajdanvolt térítőkkel álmodott, látta valamennyit, akik kedvesek voltak, hófehéren, mosodák illatával, frissen vasaltan, de látta őket hajdani dáridók után, lucskos fáradtan is. Az Öreg Asztal, ember dolga, hogy megértse ezt, addig álmodozott a régi térítőkről, amíg egyetlen egyet, egy utolsót akarni kezdett magának. Ezerszer elképzelte, hogy érte jönnek, lesikálják, beviszik a régi helyére a tükrök alá, és Józsi, a pincérfiú majd megterít, hófehér, vadonatúj, raktárillatú térítőt hoz majd. Évek teltek el így, de az öreg, rozsdás szegekkel verten, roskadozón is ellenállt a halálnak. Azon a kettős ünnep előtti szombaton, leltár volt egy nappal előtte, telefonáltak a központból, hogy a hibás bútorokat tegyék ki az ajtó elé, mert jönnek érte, és hozzák az újat. Az új bútor meg is érkezett, de valaki rosszul számolt, mert székből sok jött, asztalból kevés. A nyitás sürgetett, így hát nem volt mit tenni: az öreg Asztalt kiráncigálták a féleresz alól, lesúrolták, botlós lábát egy szeggel megütötték és bent az étteremben betették a sarokba, nekitámasztva egy kicsit a tükrös falnak. — Leterítjük és kész — ítélt Jószi bácsi a fizetőpincér, és Janika, a fiatal már ugrott is az abroszokért. Ezerszer megálmodott és mégis csodálatos pillanat volt ez.' Szédülten állt az öreg Asztal, hallgatta az evőeszközök és tányérok diszkrét csörgését, a lengőajtó sóhajtásai ételek illatát sodorták a terembe, és mindezekhez járult a frissen vasalt térítők suhogása. — Istenem! Öt! Öt add nekem — fohászkodott az Öreg Asztal, mert Janika-isten karján meglátta az egyetlen új abroszt, a fehéren remegő, de boldogan kíváncsi kis terítőcs- két. — Ne! — rémült a kis terítő, mert látta az Öreg Asztalt, de látta a többieket, a fénylő műanyaglapos, karcsú lábú, elegáns asztalkákat, akik közül az elegáns galambszürke lapú őt figyelte, és már csak két asztal volt terítetlen. Janika az öreg Asztalra egy öreg, százszor mosott, foltozott térítőt dobott. A szerencsétlen kapaszkodott volna, de az öreg Asztál alig észrevehetően megbillent, és a terítő a földre esett. — Mit csinálsz? — Józsi bácsi hangja úgy csattant, mintha Janikán akarna,bosszút állni a szolgálati udvariasságért. — Legalább térítőt tegyél rá rendeset! Sikoltott, menekült volna a kis terítőcske, de az asztallap szálkái belekapaszkodtak, tartották erősen. — Engedjen el! Azonnal engedjen el! — Butácska vagy — reccsent az öreg Asztal — nem rajtunk múlnak a dolgok. — Siess Jani! Nyitunk. Hallani lehetett a felgördülő redőny hangját, vendég is jött hamar. Senki nem figyelt a megszomorodott öreg Asztalra és a lázadó kis teritőre. Később Józsi bácsi ment oda, igazított a poharakon és egy „foglalt-reserve” táblácskát tett a poharak mellé. — Ez rangot jelent — mondta az öreg Asztal. — Már mindenütt ülnek, csak itt nem, mert maga olyan vén és csúf, mert senkinek se kell ilyen vénség — perelt a terítő, mert a galambszürke asztalon a stoppolt vénség éppen a kiöntött konyakot itta boldogan. — Várj, majd jönnek. — Nekem nincs időm várni — sziszegte a terítő, és az Öreg, aki tudta a várakozás gyönyörű bölcsességét, nem mondott erre semmit. Szánta, sajnálta a csalódott kis térítőt. — Meséljek neked az emberekről? — kérdezte később. — Nem érdekel! — Fiatal asztal voltam még, amikor egy nagy ünnepen ... — Legalább hallgasson! — mondta a terítő. — Nem én vagyok az oka — mondta szomorúan az öreg Asztal. — Gyűlölöm az öregeket — veszekedett a terítőcske, és nem is lett volna sohase béke közöttük, ha Józsi bácsi nem seper le egy nemlétező morzsát az asztalról. — Tessék doktor úr! Parancsoljanak. A legjobb asztalunkat rezelváltam. Étlapot tetszenek? Italt előtte? Ajánlhatok valami töményét? A terítő ámult. Más asztalokhoz még oda se ment a pincér, itt náluk ketten álltak. — Kik ezek? — Sokféle ember van — kezdte mesélni az öreg Asztal. Van egyszerűen vendég-ember, van jó vendég-ember, de a legjobb asztalokhoz mindig a fő-vendégemberek ülnek. — Azért, mert én új vagyok? — Azért, mert valamikor ez alá a tükör alá ültek a mulatós urak, aztán a tisztek, aztán a tanácskozók, és most ide ülnek a téeszelnökök, a gyárigazgatók, a főorvosok... — És a többiek? — Régen is voltak többiek. Többiek mindig vannak. Látod! Ott a szürke asztalnál unatkoznak. A nő már görcsbe kötötte a terítő rojtjait. Ott a másiknál pedig, ahol az a sok fiú ül, már ki is égették a térítőt. Ott középen a bor ömlött ki... — A többiek rosszabbak? * — Nem: Ezek még hamarabb öntik ki a bort, ezek is lyukat égetnek a térítőkbe, de ezek főnökök. Érted? Olyanok, mint Józsi bácsi itt. Én ismertem még amikor Józsikámnak hívták, és ő terített. Sohase volt jó pincér, de ő ült a jó sarokba. — Nem igaz — mondta a. terítő, — ez így nem lehet igaz. Ezek jobbak... — Lehet — csendesedett el az asztal. — Maga csak azért beszél így, mert vén és rosszkedvű. Mert már csak kegyelemből kell valakinek. Utálom és gyűlölöm magát. Érti? Elhallgatott az Öreg Asztal, pedig a vendégek egyre hangosabbak voltak. Ott fent hatan voltak. Három házaspár. — Igyál dokikám! Egyszer élünk! — Ernő! — szólt feddőleg a feleség. — Ne bántsd — mondta a másik asszony. Éneinek olyan jól áll, ha mámoros egy kicsit. — És nekem? — Te férj vagy — nevette az orvos felesége. Tudod, a mi korunkban a férjek legyenek csak józanok... — És a szeretők? — Dezső! Ne malackodjon! — Játszanak — sóhajtotta a terítőcske. Milyen jókedvűen játszanak, nem úgy, mint a többi asztaloknál. A többi asztalnál bizony voltak- már részegek is, voltak szótlanul maguk elé meredők, voltak, akik az asztal alatt és felett is simogatták egymást. — Az utálatos! — mondta a terítő. — Ez az utálatos — vitatkozott az Öreg Asztal. Odafönt a három férfi összehajolt. Üzletről volt szó, halkan beszéltek, óvatos szavakkal, mintha minden gondolatot csak félig mondanának ki. — Bolond vagy doki, ha eladod. Mit kapsz érte? ötvenezret? Hetvenet? A százat is megkaphatod viszont, ha... — Igazad van elnököm. Ha ti bejelentitek az igényt a területre... — Ez az. Hárman meg tudjuk csinálni. Ami túl lesz a hatvanon, azt három felé dobjuk. — A hetvenen — szólt közbe az orvos felesége élesen, pedig addig a divatról beszélgetett az asszonyokkal. — Szépasszony szava törvény, de akkor kezet rá! — Látod! — mondta odalent az asztal. — Ezek se jobb emberek. Most is valami rosszat akarnak. — Ellenőrzés? Mi ketten leszünk a bizottság, vagy azok, akiket mi küldünk ... — Akkor megegyeztünk — mondták odafent, és barátságosan összevesztek, hogy ki fizeti a következő kört... Illedelmesek voltak, elegánsak, olyan vendégek, amilyenekről csak egy nagyon fiatal terítőcske álmodozhat. Odafent a barátaikról, ismerőseikről beszélgettek. — Ugye, hogy ők a legjobbak? Minden barátjuk rosz- szabb, mint ők — diadalmaskodott a kis terítő, de az öreg asztal nem válaszolt. Nagy munkában volt. A lábát erősítő lécből rázogatta ki a rozsdás szeget. Nem tűnt ez fel senkinek, vígan voltak már, a cigány is oda-oda nézett. Az asszonyok halkan dudolásztak, a nevetésük is hangosabb volt, mint korábban, egy-egy sikamlós tréfát hosszas kuncogással köszöntek meg. Az összetartozó férjek a feleségeik vállára tették a karjukat. — Szeretik egymást! Az összetartozóknak szeretniük kell egymást... Eben a pillanatban kiesett végre a rozsdás szeg. — Most figyelj — mondta az asztal és a leeső lécvéggel megütötte a doki lábát. Az meg se rezzent az első ütésre, de amikor a léc másodszor is megérintette, hosszasan a szemközt ülő szépasszonyra nézett, és a lába előrenyúlt. Tehette, a léc módszeresen körbe-körbejárt, és amíg odafent csak a nevetések lettek gyakoribbak, a vidámság érthetetlenebb, odalent az asztal alatt külön életet éltek a lábak. — Mit csinál? — nevette el magát a terítőcske. — Unatkozom — válaszolta az asztal, és alig pihent el egy-egy láb, már űzte, hajtotta mozdulni a léc. — Megbolondultak? — kérdezte a terítő. Az orvos az elnöknek mondott ember vállára borult, mint aki nem bír az érzelmeivel, és közben azt a lábat nyomogatta, amit az elnök felesége lábának hitt. Az orvos felesége a harmadik asszony lábával kezdett finom szerelmi játékot, de mindketten az elnök barátját nézték. Az elnök kivörösödött, új kört rendelt és mind a két lábával dolgozott. — Ki kit szeret? — kérdezte a terítő. — Mindegy ezeknek — mondta az asztal. — Jaj! — sikoltott a terítőcske, amikor odafent kiborult az első pohár. — Simulj hozzám — mondta az asztal — úgy nem fázol. — Fáj — jajdult fel a terítő, amikor a felborult hamutányérból égő csikk esett rá. — Ne törődj vele! Odafent az asszonyok kezdték az éneklést, három fényleni akaró férfihang kapta fel a dallamot, a zenekar közelebb húzódott, villant az első néhány százas is. — Régen is így volt — merengett az asztal, közben a hol rémült, hol csodálkozó, hol meg a nevetésével nem bíró terítőcskét vigyázgatta. Körben, a többi asztaloknál egyre több vendég vesztette el a kedvét. Az asztalok és a térítők sorra unatkozni kezdtek. — Mit iszik a zenekar? — rikoltott az elnök és lábával finom kanyart tett. Odalent a két szemközti női láb valósággal összefonódott, az elnök barátja félig lecsúszott a székről, mert így jobban elérte az orvos térdeit, aki a két térde közé fogta a drága idegen térdet. — Milyen okos vagy — borzongott a terítő. — Csak öreg — mondta csendesen az asztal. n ózsi bácsi ásított, Janika félig hunyt szemekkel támasztotta a söntést. Régen túl voltak már a zárórán, már csak az Öreg Asztal vendégei mulattak. Ekkor történt, hogy az egyik asszony leejtette az öngyújtóját. A három férfi egyszerre hajolt le, és egyszerre egyenesedett fel, egyszerre nézett értetlen, riadt csodálkozással egymásra, az asztal alatt ugyanis három női láb hízelegte, gyötörte, nyomkodta egymást. — Tust! — kiáltott a zenekarnak Józsi bácsi, remélvén, hogy a vendégek menni akarnak. A többi asztalon már régen székek tornyosultak, a fáradt pincérek az öreg Asztalt le se szedték. Villanyoltáskor, ami után közvetlenül legördült a vasredőny is, három el- szótlanodott házaspár, két pincér és egy zenekar vonult a fáradt győztesek és a vesztesek kénytelenségével. Az alig homályos tükrös étteremben pedig ott maradt a bölcs öreg Asztal és a maszatos, boldog terítőcske. * A novella a megyei irodalmi pályázat első díját nyerte. Fiatal szabolcsi költők versei BODNÁR ISTVÁN: Itt Ezentúl én már itt fogok élni Fújnak fűzöld ruhámra keleti szelek homokot akácfavirág illatot Bocskorom sarokba behánytam Láttam világraszóló hét csodát Vándorbotom csak ide tér meg Az ódon utcák házai sorban ledőlnek Bújnak a földből dombok városnegyedek Szemem előtt születik a holnap Otthonom itt van Hátam falhoz vetem talán megkedvelem a „föld hátsóudvarát” A szavak szétgyökereznek bennem Tanulok ismét dalra fakadni Tegnap itt született meg lányom és fiam Megkötöznek és élni hagynak engem Kérem hát veronika kendőm Halkan megtörlöm arcom és dolgomat teszem szegődik hozzám intő türelem Hallottátok, hogy Dugovits Titusz Belgrádnál törököt fogott? A pogány a várjátékokra nem vett csak palánk-jegyet, * de derék Dugovits úron derékba tört minden beugró török igyekezet. Mesélik, hogy válóperünkben Kossuth apánknak életfogytiglan megtiltották a láthatást, s míg nemzetünk a mostohánk nevelte, még Deák Ferenc is elkanászodott. Vagy azt, hogy Kis-Lajos királyunk Mohács Ólimpiáján vegyes úszásban is alul maradt, — hogy Mátyás igazsága csak seregnyi volt; s Ferenc Jóskából legmaradandóbb a kalapdivat. Azt mondják: békeidőben nem íródik a történelem, — vesztett csaták nélkül nincs történelmi lecke — sem jeles, sem elég, sem elégtelen. MESTER ATTILA: Csöndes kiszámoló Egyre párállik a hegy kettőre az alkony is megjő háromra denevér szárnyon álmok lebegnek át szobánkon négyre lámpánk körül a légy — dühös kis vadászrepülő — köröz napunk romja fölött (s ez így együtt az öt) hatra az álom itt marad ha becsukod szemed hétre ha tudnám a nevét létünk bokrát ki oldja szét elmondanám neked ... nyolcra az ég mint tiszta gyolcs lebegteti a fény kilencre indulsz már sietsz semmi sincs a helyén könyv táska naptár és notesz — ajtó csapódik végül elmentél s a hiányod így tízre kiegészül NAGY ISTVÁN ATTILA A csönd partjai Feloldja az éjszakát a reggel. A csönd partjai lassan távolodnak. Fény-dárdások jönnek a sereggel, győzni akarók tüzei lobognak. Sebeit rejtegeti az álom, díszeit szórva menekül az úton. Szekerek vonulnak át a tájon. Messziről is fehérük az otthon. Felizzanak a fák koronái. Harmat fészkelődik a leveleken. Mosdanak a nappalok csodái, elindul átváltozni a szerelem. H KARÁCSONYI MELLÉKLET KULCSÁR ATTILA: Történelmi pletykák ' a fiúknak -
