Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
1980. november 16. 0 HAZAI TÁJAKON FILMJEGYZET Á templom meg a fia A Balaton elvonja a látogatók figyelmét a környezetéről: ha jó az idő, a tónál maradnak, ha nem jó, akkor esetleg kirándulnak — hajón vagy autón valamelyik múzeumhoz, emlékházhoz. Leginkább Szegedi Róza házához Badacsonyba, mert a szomszédban vár a halászlé, s egész Badacsonyban (hogy pontosak legyünk: valameny- nyi Badacsonnyal kezdődő nevű településen) vár — a badacsonyi bor. Pedig aki csak szétnéz a hajóról, a járműről vagy akár a vízből is, láthatja: lenne a tó környékén sok szép táj, érdekes galomban megbúvó útra invitálnak e sorok. Betyárok csárdája Szent Kozma és Damján temploma eredetileg nem dombot, hanem ugyancsak Damjánt kötött a Kozmához. E név arról tanúskodik, hogy francia szerzetesek telepedtek meg itt a korai Árpád-korban. Csúcsíves, nagy ablakok tagolják a templom falát a támaszok között, vaskos, boltíves ablakú, várszerű tornyán az apostoli kettős kereszttel koronázott fő toronysisak mellett négy kis fiato- ronysisak díszlik. S ha tovább megyünk a faluban, megpillanthatjuk e templom „kisfiát”: egy ugyanilyen vaskos formátumú tornyocskával, hasonló formában épült pici kápolnát ... A falun túl, a korán elhunyt költő, Simon István szülőfaluja: Bazsi felé vezető A tó környékén nyugodt derűvel húzódó Keszthely mögött nemcsak a gyógyító vizű hévízi tó rejtőzik, hanem sok más érdekesség is. Ha megkerüljük a Festetich- kastély kertjének jjnleye néző, szépkilátást nyújtó csücskét, Épa . Keszthelyi-hegység nyugati szélén mehetünk végig. Utunkba esik a hévízi elágazáson túl egy régi épület, ahol érdemes megállnunk nemcsak az étel-ital kedvéért, hanem a nádfedeles öreg Gyöngyösi csárda hangulatáért. A múlt század elején a Festetich uraságé volt az épület, már mint csárda, majd a század közepe után a szabadságharc után a betyárvilág nevezetes állomása, ahol többek között ama híres Savanyú Jóska is megmegfordult. Két másik betyár pedig a közelben vívott tűzpárbajt a pandúrokkal, és vesztette életét — a csárda Közelében sírjuk az egyik látnivaló. A másik maga a csárda, régies berendezésével. Két vár között De menjünk bízvást tovább, mert nem ez a csárda az úti célunk! Ha megkerüljük a hegység északnyugati részét; ütünk a völgyeken, szép erdők között Zaíaszán- tóra vezet. A falu elején, vissza dél felé tekintve a rezi várromot pillanthatjuk meg a-z erdős Meleg-hegy csúcsán, a falun túl, észak felé pedig egy másik várrom körvonalai sejlenek a Tátikán. Oda hosszú gyalogsétával jutunk fel az ősbükkös védett területén át. Tátika várát a múlt század első felében népszerű költő (a felesége badacsonyi házában az ő emlékeivel is találkoznak a borkóstolók), A fiatemplom. (A szerző felvételei) Kisfaludy Sándor verses regében örökítette meg. A tatárjárás után épült vár a veszprémi püspökséghez tartozott, majd királyi birtok, aztán zálogtárgy lett, később egy katonás veszprémi püspök elfoglaltatta a török elől falai közé menekített egyházi és nemesi javakkal, kincsekkel egyetemben ... Sorsa kalandos volt, de a XVI. század végére már megromlott az állapota. Kozma és Damján De maradjunk még a faluban. Habár ez ma már jóval nagyobb, mint a messzi múltban; itt a várak koronázta erdős hegyek alatt, a kanyargós utcára könyöklő házak között, a nagy, zömök, román tornyú templom közelében könnyű elképzelni a régi időket! A XIII. századból való okirat is említi már a falut, pontosabban még mint birtokot, a következő évszázadban pedig királyi alattvalók községe, majd városként említik. Egy időben Zala megye ügyeit is intézték innen. Temploma első említése 1230—1240 tájáról való. Két szent nevére szentelték föl. E két szent — Kozma és Damján — neve rendszerint együtt szerepel: olyan falunevünk is van, amelyben már feledésbe került a két név különállása: Kozma-' dombja — noha dombos vidéken van Nyugat-Zalában, út mellett még egy pillantásra álljunk meg. Jobbkézt a tatárkúti réten kis kerek dombok emelkednek. Másutt is vannak hasonló „kunhalmok”, de nem ennyi. Ezek korai vaskori sírdombok itt. N. F. A finnugor népköltészet iránt érdeklődők örülhetnek az egymás után megjelenő gyűjteményeknek. Nemrégen látott napvilágot a Bereczki Gábor szerkesztette Hozott isten, holdacska!, most pedig kedvtelve olvashatjuk a Leszállt a medve az égből című kötet remek magyarsággal fordított darabjait. A bőséges anyag Reguly Antal, Munkácsi Bernát, Artturi Kannisto és Kálmán Béla gyűjtéséből táplálkozik. A kötet mögött évtizedes készülődés áll. A vogul nyers- fordítások Kálmán Béla munkáját dicsérik, s neki köszönhetjük a válogatást, az utószót és a jegyzeteket is. Meg kell említenünk, hogy a kötet létrehozásában a debreceni kutatóknak (Kálmán Béla, Schmidt Éva) és költőknek, műfordítóknak (Boda István, Kiss Tamás, Niklai Ádám, Bolgár mozi Tegyük a szívünkre a kezünket: amikor európai film- művészetről beszélünk, a bolgárok eredményeit csak úgy mellékesen, a „futottak még” kategóriáján belül szoktuk számba venni. Ez a hagyomány (írhattam volna előítéletet is) nagyon rossz tanácsadó. Megmagyarázom, miért. Igaz ugyan, hogy Bulgáriában olyasfajta fellendülés nem pezsdítette meg a film állóvizét, mint sok más országban, kiugróan jó korszakokról sem nagyon számolhatunk be, a klasszis rendezők száma is kevés — de azért az éremnek másik oldala is van. Az átlagszínvonal egyenletes. Noha kevés film készül, közülük több sikerrel szerepelt a nagyvilágban és a fesztiválokon. Nekünk is élményt jelentett számos, Bulgáriában forgatott mű! Például a Napfény és árnyék, Vlcsanov remeke, mely megragadó poézissel beszélt a tartalmas kapcsolatok és bensőséges érzelmek erejéről, vagy A baracktolvaj, Ra- dev drámája, egy örökre elsüllyedt kor és kegyetlen morál míves filmtükre, meg a Kitérő, Sztojanov és Oszt- rovszki munkája, a nagy társadalmi átalakulásokról és az emberi sorsok változásairól szóló hiteles művészi lenyomat. Mostanában egyre több jó hírt hallani arról, hogy bolgár filmes barátaink nagyobb sebességre kapcsoltak és magasabbra emelték a lécet. De ne képletesen szóljunk, legyünk konkrétak. Bulgária filmművészete az utóbbi egy-kéi esztendőben figyelemre méltó értékekkel hívta fel magára a figyelmet. A következmény: megnőtt a bolgár film nemzetközi ázsiója, s egyre gyakoribbak a világversenyeken elért sikerek. A fejlődésről — a minőségi ugrásról — a legutóbbi várnai vásáron volt alkalmam meggyőződni. (A válogatásra a nemzeti fesztivállal egy időben került sor, s hogy még nagyobb legyen a bőség zavara, szimpoziont is rendeztek filmelméíeti- történeti kérdésekről.) Mielőtt egy-két műről külön is említést tennék, hadd összegezzem tézisszerűen benyomásaimat. A mai bolgár filmben — ezúttal a legfrissebb alkotásokra gondolok: azokra, melyeket átvételi bizottságunknak felkínáltak megvételre — a jelen konfliktusai dominálnak. Korunk hősei tevékenykednek a vásznon. A problémák összetéveszthetetlenül mostaniak. Felsorolok néhányat közülük. Harc az érvényesülésért. A nemzedékek csatája. A morál változásai. A szerelem anatómiája. A közéleti cselekvés szféráinak változásai. Ez a körülmény már önmagában is rokonszenvessé teszi a filmek jó részét, de hát ehhez még hozzászámíthatjuk a változatos vizuális megformálást, a rangos profi színvonalat, az érdekes cselekményvezetést, a változatos szimbolikát, a tehetséges színészi játékot — s máris jellemeztük a java termést. (Amivel csak azt akarom jelezni, hogy még nem jött el a Kánaán, mivel a régi sémák és előre gyártott klisék is felbukkantak egyik-másik történetben.) Még két sajátosság. A magánélet a bolgár filmben is az érdeklődés középpontjában áll. Az első helyet — toronymagasan — a szerelem foglalja el, amit a címek is jeleznek (Majdnem szerelmi történet, Szerelmi játék, Miron szerelme). Sok a példabeszéd, de jó értelemben használva a kifejezést. A sztori gyakran nem önmagával egyenlő, mögöttes tartalmai és rétegei általánosabb — „teríthetőbb” — mondanivalót hordoznak. És most nézzük a jelentősebb filmeket (melyek —természetesen — hozzánk is eljutnak hamarosan). Az Illúziót híre már megelőzte: Karlovy Varyban nagy elismeréssel fogadták. Konsztantin Pavlov a művészet és a valóság bonyolult kapcsolatáról „értekezik” filozófiai jellegű munkájában. A Költő és a Festő nem azonos módon vélekedik az életről és az alkotásról. Kettejük vitája, mint az egyik méltatásban olvashattuk, nem reked meg a puszta esz- tétizálás szintjén (akkor az Illúzió egyébként unalmas lenne), hanem az emberi lét kérdésévé és ennek a létnek az értelmévé válik. A mese — nem jó a kifejezés, mert a sztori elemei valóságosak — 1923-ban, a bolgár antifasiszta felkelés után játszódik; a művészet és a nép drámája egymástól elválaszthatatlan. Pavlov kvalitásos filmje megrendítő jelenetekben bővelkedik, asszociációi eredetiek, talán csak ritmusát éreztük kicsit lassúnak, s dramaturgiáját túlságosan megszerkesztettnek. Egyébként: elismerésre méltó, új utakon járó, igényes nézőknek való film ez, melyről bizonyára még sokat fogunk olvasni. Binka Zseljazkova rendezte A nagy éjszakai fürdőzést, melyben — a csábító címtől eltérően — nem valamiféle Anita Ekberg-féle játékot lehet látni (emlékszünk az Édes élet híres-hírhedt jelenetére?), hanem inkább intellektuális sztriptízt. Különleges az alapszituáció. Egy, a trákokról készülő film forgatásakor játszani kezdenek az unatkozó társaság tagjai. Veszélyes a mutatvány: a trák akasztási rítust elevenítik meg. Ahol akasztás van, ott halottnak is kell lennie — mondhatnánk kissé profánul. Tényleg bekövetkezik a tragédia. A kompánia pillanatok alatt széthull. Mindenki megméretik és többen köny- nyűnek találtatnak. Zseljazkova a mély és felszínes érzelmekről, a felelősségről, a kapcsolatokról szól példázatában, melyben — leszámítva néhány didaktikus epizódot — feszültségteli jelenetek sora kelt érdeklődést. Eduard Zaharjev (Magyar- országon tanult!) a Miron szereimé-ben tradicionális love story-t ad elő. Két fiatalt elválasztanak egymástól. Ennyi az egész. Csakhogy: közben képet alkothatunk magunknak a prakticizmus- ról, a tisztességtelenségről, a Rációnak hazudott Embertelenségről is. Megható és okos film a Miron szerelme. Az emóciókra épít, de felsorakoztatja az érveket is. Három film, három eredmény. Őszintén kívánjuk, hogy a bolgár 'ffellendülwL, tartós legyen. Veress József Leszállt a medve az égből (Vogul népköltészet) Várkonyi Anikó) döntő szerepük volt. A fordítások grandiózus voltát olyan nevek szavatolják még, mint például a Weöres Sándoré, Rab Zsuzsáé, Tandori Dezsőé, Illyés Gyuláé, Bede Annáé, Simon Istváné, Képes Gézáé. Nagyon értékes reprezentánsait olvashatjuk a kötetben a vogul teremtési mondáknak, hősi énekeknek, istenidéző igéknek és imáknak, medveénekeknek, medveünnepi színjátékoknak, sorsénekeknek, siratóénekeknek és gyermekverseknek. A kötetet a Schmidt Éva készítette motívumok illusztrálják, amelyek a vogul díszítőművészetből adnak ízelítőt. A magyar nyelvérzék és irodalmi ízlés ugyancsak kedveli a legközelebbi rokon vogul nép nép- költészeti alkotásait. A finnugor gyűjtések lépten-nyomon kimutatható hatást gyakoroltak költőink írásművészetére. Nagy irodalmi élményt -jelent olvasni a figura etimologycákkal, ismétlésekkel, szokatlan szóalkotásokkal („elmúlott-múlattuk idők”) teli énekeket. Szembeszökő a medve állandó jelenléte az alkotásokban. Nemcsak a vo- gulok, az osztjákok is égi származásúnak tartják, aki az égi atya (Numi-Tárem) gyermeke. A medve a földre kívánt leszállni, s atyja ezüstláncon függő bölcsőben bocsátotta alá. A medve neve tabu ezekben a nyelvekben, becéző körülírásokkal illetik (állatöreg). Viszont a haszna miatt vadászni kényszerülnek a medvét, ezért az állat megölése után bocsánatkérő szertartásokat tartanak. Ezek a pogány szertartások szinte kiaknázhatatlanul gazdagok dramatikus és epikus hagyományban. Ha az Erdélyi Zsuzsanna és a Polner Zoltán gyűjtötte archaikus magyar népi imádságokból kiszűrnénk a keresztény vallás re- liktumait, a vogul népköltési darabokkal szinte azonos alkotásokat kapnánk. Tehát nemcsak jóleső közhely elmondani, hogy a két nép ízlése, gondolatformálása minden tér- éa időbeli távolság dacára letagadhatatlan hasonlóságot, rokonságot mutat. Igen fontos tény, hogy a vo- guloknál csak gyéren található meg a mese, s ritkán lehet föllelni az európai népdal vogul megfelelőjét is. Sajnálhatjuk, hogy csak néhány dallamot találunk a kötetben, hisz kották nélkül ezek az énekek csak szövegek, félalkotások. A dallam és a szöveg együtt népköltészeti alkotás, együtt is születik. A műfaji csoportosításban való közlés eléggé nem di- csérhetően Munkácsi és Kannisto hagyományát követi, hisz a sokszor csak témájukban eltérő énekek között a műfaji különbségeket felismerni nehéz feladat lenne. (Európa Könyvkiadó, Bp. 1980.) Erdei Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET fKönyvest L polc Á
