Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

1980. október 5.

KELE T-MAG YARORSZ AG

3

Vitázók

HÁNYSZOR HALLJUK társaságban, munkahelyen is, egy-egy felvetett gond, megoldásra váró tennivaló kapcsán a divatossá vált szólásmondást: itt szép lehetsz, de okos nem. A cinizmusba hajló vélekedés azt sugallja, hogy a kisembernek nincs beleszólása a közügyek, a vállalati problémák megoldásába, azokat nélküle döntik el.

A cinizmus mindig a legérzékenyebb pontján veszi célba, próbálja kikezdeni, aláásni a való igazságot. Hiszen az igazság éppen az, hogy szocializmust építő éveink során talán soha nem volt olyan szükség a dolgozó sokaság véleményére, tanácsaira, ötleteire, egyszóval a beleszólásra, mint napjainkban. Beleszólásra, aktív részvételre ösztönöz a párt, a többi vezető szerv, a közös töprengést, a jobb megoldások keresését sürgetik közéletünk, gazdasági életünk gondjai, a világbékét fenyegető, sűrűsödő veszedelmek.

Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy a fejlődésünk érdekében vállalt közös felelősség, közös töprengés, mind hatékonyabb elevenebb valóság, mint az év első felében napirendre tűzött két nagy esemény, a XII. pártkongresszus és a választásokat kísérő politikai pezsgés, a közbizalomnak népszavazással felérő megnyilvánulásai. Mind a kongresszus, mind a választások előkészítése százezreket mozgatott meg, eddig hallgató, a gondokat magukban latolgató emberek ezrei vitték véleményüket a nyilvánosság elé. Ez az össznépi vita, a kongresszusi határozatokban az új országgyűlés összetételében, munkatervében is tükröződő közös fejtörés a szocialista rendünkért, jelenünkért, jövőnkért cselekedni kész gondolkodó sokaság jó lelkiismeretét, növekvő felelősségtudatát és érettségét bizonyítja. Hiszen a vitázók nem kisebb kérdéseken törték a fejüket, mint azon, hogyan tudnánk a harmincöt év alatt elért tiszteletre méltó magaslatról még feljebb jutni. Hogyan lábalhatunk ki a világgazdasági válság teremtette gondjainkból, mit kell tennünk azért, hogy társadalmunk,, közgondolkodásunk lépést tartson az általános fejlődéssel.

NEM VÉLETLEN persze, hogy a viták során a politika helyi megvalósításának kérdései kapják és kapták a legnagyobb hangsúlyt, örülnünk kell ennek, hiszen a jó helyi végrehajtás az alapja a kisebb közösségek jó közérzetének, összességében egész társadalmunk jó hangulatának. Az a közvélemény, amely a maga helyén okos, jó döntésekre képes, megérett arra is, hogy az országos gondokból építő módon vegye ki részét. A vitázó sokaság nemcsak politizál, javasol és gondolkodik, hanem mind eredményesebben cselekszik is.

Aki az országot járja, szinte napról napra lát valami újat, ígéreteset. Megújult, megszépült falvak, új középületek, kulturális intézmények jelzik az összefogás erejét, s az új létesítmények örvendetes többsége éppen a beleszólásokat, a kéréseket és igényeket összegező viták nyomán feltámadt helyi vállalkozókedv eredményei. A közös fejtörések, felszabadítják a képzelőerőt, az alkotókedvet. Aki politizálni kezd, az gondolkozni kezd. S aki gondolkodik, hamar rájön, hogy különösen mai helyzetünkben, nem várhatunk mindent fentről. „Fent” sem fonják kolbászból a kerítést, adni, elosztani csak annyit lehet, amennyit teremtő munkával létrehozhatunk. A helyi vállalkozásokkal, a közös munkával sok olyan terv valósulhat meg, akár néhány hónap alatt, amelynek beváltására évekig várhat az, aki

csak állami segítségből tudja elképzelni a gyarapodást. Aki belevág, eredményt mutat fel, az a segítségre is jobban számíthat, mint azok, akik csak várnak és követelnek. Mondhatná valaki, hogy egy-egy ilyen spontán vállalkozás nagyon kockázatos lehet. Kockázat nélkül bármiféle vállalkozás elképzelhetetlen, de a legnagyobb kockázatot mégiscsak a tétlenek, a tehetetlenek vállalják.

AZ SEM IGAZ, hogy a közéletben ugyan van már helye a beleszólásnak, de a munkahelyen legjobb, ha hallgat az ember. Akadnak merev, értetlen munkahelyi vezetők, és vannak munkahelyi tennivalók is, amelyek megállapítása valóban néma dolgozók, a brigádok feladata. így tehát az is lényeges, mit és hogyan tesz szóvá valaki. De, hogy a légkör milyen legyen, egy-egy adott feladattal hogyan birkózik meg jobban és eredményesebben egy-egy dolgozó, vagy a közösség, ebbe nemcsak joga, de kötelessége is beleszólni mindenkinek, aki segíteni akar és tud a bajokon. S .aki jól szól, az joggal követelheti, hogy véleményét a döntések idején is figyelembe vegyék.

Egyet azonban ne feledjünk, a beleszólás, a saját kérések, igények megfogalmazása, kimondása, a dolgozó elidegeníthetetlen joga szocializmust építő társadalmunkban. A jogokkal viszont együtt járnak a kötelességek is. Jogot csak az követelhet, aki a kötelességét maradéktalanul teljesíti, aki a beleszólás jogát nem csupán előnyök megszerzése végett gyakorolja, hanem ha kell, akár népszerűtlen feladatokat is vállal a köz érdekében. Például szóvá teszi némelyek időhúzását, restségét, lazaságait, az idő és az anyag oktalan pazarlását, a társadalmi tulajdon elherdálását.

A MAR EMLÍTETT világ- gazdasági válság nehéz terheket ró népgazdaságunkra. Ezt a terhet itthon, a magunk portáján, a magunk erejéből kell viselni, könnyíteni. Szépen és okosan kell dolgoznunk, jobb minőségű, a külföldi piacokon is kapós árut termelni, fegyelmezetten, ésszerűen, takarékoskodva élni a közéletben, s a munkahelyen is. Vigyázni a rendre, közéletünk tisztaságára, társadalmunk meleg emberségére.

K. Gy.

A TEXTILIPAR SZABOLCSBAN

Fénykép és az emlékezet őrzi a múltat: 1975-ben hozzáláttak a tereprendezéshez. 1976 májusában felhúzták a nagy csarnok vázát, 1976 nyarán üzembe helyezték az első fonógépeket. A gyár teljes egészét 1978-ban avatták.

Gyár a futóhomokon

Megtörtént az új fehértói fu- tóhomokon a könnyűipar: az Újpesti Gyapjúszövő Gyárának honfoglalása. Ma 1150 fő a létszám, 80 százalékuk asz- szony és lány.

Á keksz íze és a piros fal

— Hall engem? — kérdeztem a nagy zajjal járó gyűrűsfonó gépek mellett álló lányt.

— Nagyon jól — válaszolta — nem kell kiabálni, én már megszoktam a zajt.

— Akkor nem használja a zajártalom ellen rendszeresített füldugót. Miért?

Elpirul, de nem mentegetőzik. Kivágja magát:

— Ha bedugom a fülem, nem érzem a keksz ízét. Most éppen tízóraizom és ilyenkor mindig zsebre vágom a dugókat.

— mondja Rutkai Mihály személyzeti osztályvezető — a tervező amikor megálmodta ezt az üzemet, nyilván arra gondolt, hogy jól illik majd a zöld környezetbe a piros.

A piros szép szín — mondják a fonó- és szövőnők is. Hinni kell nekik. Egyébként

Munkáslány a gépnél

A lány nevet és én nem tudom, vajon munkaköri vétség-e a munkavédelmi előírások megszegése. Egy biztos: a zaj az egészség egyik legnagyobb ellensége. Az egészség viszont a keksz ízénél is fontosabb.

Járom a gyárat. A külső falakat, ajtókat mindenütt pirosra festették. Tetszik ez az embereknek?

— Nekem nagyon tetszik

összhatása a gyárnak és környezetének valóban kellemes. Az épületeket virágágyások övezik, őszirózsák és tátikák pompáznak. Az utak tiszták, rend van az üzemcsarnokokban is.

Torna és fánk

Kísérőm mindent megmutat. A zajos fonó- és szövőgéA gyár látképe

pék után a csend oázisa a kivarró részleg. Tarka szövetek fölé félszáz asszony és leány hajlik tűvel és fonallal hozzák rendbe azt, amit a szövőszék rontott. Könnyűnek tűnő munka, de nem az. Görnyed a hát és romlik a szem. Kovácsné az üzem vezetője azonban megnyugtat.

— Rendszeres az egészség- ügyi ellenőrzés. Nincs baj az asszonyok szemével, inkább az egy helyben ülés, a monoton munka lehetne káros, ezért rendszeresen tornázunk. Meghatározott időben kimegyünk az udvarra, a friss levegőre. Ez kötelező. Hasznos és frissítő a mozgás.

Elhangzott néhány szó, a r*unkadíjazásról, a munka- szervezésről is. A kivarrók, más szóval szövetjavítók jól keresnek. A kiírt teljesítmények a fekete táblán 130—140 százalékot mutatnak.

— Persze nem mindenki egyformán teljesít — jegyzi meg az üzemvezető. — Vannak ügyes kezű asszonyok, és akadnak olyanok is, akik lassabban dolgoznak. De szerintem nem is ez a fontos, hanem az, hogy a nőknek munkájuk van.

Az utolsó mondattal nem lehet vitába szállni. Az új fehértói gyár kizárólag azért épült, hogy sok száz asszonynak munkája legyen. Erről az üzem ebédlőjében is meggyőződtem. Nagy csapat leánytanuló sorakozott az önki- szolgáló elé és csiviteltek. Gulyáslevest kaptak és farsangi fánkot.

S

zázharmincegy évvel ezelőtt az aradi vár árkában a bosszúálló önkényuralom elpusztította a levert magyar forradalmi honvédsereg 13 vezető tisztjét, csapatparancsnokokat, minisztériumi főtisztviselőket — tizenkét tábornokot és egy ezredest.

Azóta jelképpé váltak; az aradi tizenhárom, vagy így: az aradi vértanúk, egyfajta sziklaszilárd helytállást szimbolizálnak a magyar köztudatban. A nemzeti önismeretünk ápolását szorgalmazó törekvések jegyében azóta is — bár a változó történelmi korszakoknak megfelelően, más és más indítékokkal — október hatodikén megemlékezünk a kivégzettekről. Méghozzá, mindig együtt, és sohasem külön- külön; (vajon, hányán tudnák fölsorolni mind a tizenhárom nevét?) ami azt is jelzi, hogy a szabadságharc rendkívüli történelmi szituációjában, minden belső széthúzás és visszatartó erő ellenére a közös sorsvállalás mellett az egyéni sorsnak szükségképpen el kellett halványodnia.

Szabadságharcunk sokszor diadalmas honvédse* Honvédmártírok

emléke

regének immár állandó jelzőjévé, epitheton or- nonsává vált a „forradalmi” megjelölés. S forradalmi hadseregnek forradalmi a tisztikara is. A for- radalmisággal, a forradalmi megnevezéssel sokszor és következetesen visszaélő korunkban nagyon fontos ennek a ténynek a hangsúlyozása. Mert nem az egyes ember szubjektív szándékai, személyes beállítottsága, titkolt vagy kinyilvánított aspirációi, kompromisszumos vagy kérlelhetetlen alapállása adja a jelző elsődleges értelmét. Hanem a társadalmi fejlődés fő irányát támogató cselekvés, s a cselekvésnek a történelem távlataiban igazolt hitele.

A kivégzett honvédtisztek forradalmiságát is ebből a szemszögből kell megítélnünk. Császári és királyi katonatisztek voltak március idusán, akik a

48-as magyar alkotmányra esküdtek fel. Arra az alkotmányra, amelyet mint a Habsburg-Lotharingiai ház utasítása értelmében Magyarországon állomásozó csapattisztek, vagy mint magyar hazafiak fogadtak el. És szolgáltak a nevezetes trónfosztás után is, hitük és egzisztenciájuk védelmében.

„Nagy magyar hazafiak” — mondtuk. A bizonytalanság a csoport nemzeti hovatartozását illetően aligha elkerülhető. Vécsey gróf magyar arisztokrata volt, de saját bevallása szerint csak igen fogyatékosán beszélte hazája nyelvét; Damjanich, a szerb határőrtiszt, az előbbi esküdt ellensége és társa a halálban, szintén törte a nyelvet. Leiningen- Westerburg német fejedelmi családok sarja, az angol uralkodóház rokona. Schweidel, Pöltenberg,

Lahner, Knézich — micsoda nevek a magyar nacionalizmus klasszikus századában, a magyar nemzet szabadságharcában! (S akkor még nem említettük Bemet, Dembinskit, Woro- nieckit, Alessandro Monti honvédezredest, von Wol- fenau honvédőrnagyot — sorolhatnánk tovább.) Ezek a tisztek azzal, hogy a katonai becsület, az eskü, a bajtársi összetartás fegyelmében a vérbírói ítélet árnyékában is kitartottak a kor vezető társadalmi és politikai áramlatát reprezentáló és megvalósítani igyekvő magyarországi forradalom és szabadság- harc mellett, forradalmár elődeink sorába emelkedtek.

M

integy a forradalmat vezető rétegek és a forradalomban küzdő népek megbékélését jelképezte a híres jelenet: — gróf Vécsey Károly, magyar főrend október 6- án hajnalban az előtte bitóra húzott Damjanich János, szerb közember függő teteme elé térdelt és kezet csókolt a halottnak.

D. M.

Végigmenni az üzemen, futó pillantást vetni a gépekre, néhány szót váltani az emberekkel nem több felületes ismeretszerzésnél. Egy üzem élete, a munkások mindennapi gondja és öröme sokkal összetettebb, bonyolultabb, mint hinné az ember. Várady Béla igazgató, Kál- manhegyi Istvánné párttitkár, Kovács Lászlóné szak- szervezeti titkár, Rákos Margit KISZ-titkár, Tordi Miklós szakszervezeti főbizalmi és Nagy Miklósné fonó csoport- vezető, szocialista brigádvezető volt segítségemre abban, hogy a gyár életében kissé mélyebbre lássak.

„Illegális" szabad szombat

— Mi a magyarázata a szombati betegségeknek?

— A folyamatos munkarend — magyarázták többen is. A folyamatos, három műszakos termelés lényege, hogy hét hétig mindennap műszakba járnak, ezt követően egy hét szabad.

— De hiszen ez jó. Hat hét munka után egy hét a pihenés.

— Jó lenne, ha tudnának mit kezdeni az asszonyok, lányok az egyhetes szabadnapokkal. Nekik inkább a minden heti szombatra, vasárnapra van szükségük. Az asz- szonyoknak akkor kell főzni, sütni, rendbe rakni a családot, a lányok akkor várják az udvarlójukat, mennének szórakozni. Ezért otthonmaradnak. Az orvostól kérnek és kapnak igazolást és ezzel elintézik a dolgot.

— Mi a megoldás?

— Fokozatosan visszaál- lunk a más üzemekben is alkalmazott munkarendre. Az asszonyok érve erősebb.

Ujfehértón a gyár birtokbavétele nem akkor történt meg, amikor 1978-ban ünnepélyes keretek között felavatták az üzemet. A birtokbavétel most van folyamatban. Most, amikor a fonó- és szövőnők már kimondják: sajátjuknak érzik az üzemet. A fonalkészítés, kelmék szövése mellett már társadalmi feladatokat is vállalnak.

— Egyre többen kapcsolódnak be az üzem politikai, társadalompolitikai munkájába — mondja az szb-titkár — Szélesedik a brigádmozgalom, tartalmasabb a brigádélet. Kezdünk olyanná válni, amilyen valójában egy üzem.

Ha az éveket tekintjük az újfehértói gyárnak még alig alig van múltja. Szinte még meg sem kötött a falakat alkotó beton, de amit felmutathatnak az már nem kevés. A 16 ezer négyzetméter homokon — ennyi a gyár területe — ma nem 10—15 mázsa rozs terem, nem egy-két ember kenyere, de százmilliókat érő fonal és szövet.

Seres Ernő