Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 10. HAZAI TÁJAKON A Morgó völgyében Erre megyünk mi is az országúton, s a Szokolyai-me- dencét elhagyva megint ösz- szeszűkül a völgy. Az út közben el is ágazik: balra letérve egy másik medencébe, Kóspallagra, illetőleg a kisi- nóci turistaházhoz juthatunk el. De egyenesen eljutunk a hajdani Hutára, azaz Királyrétre, a hegység központi részébe legmélyebben beágyazódó, Iggrröáasabb és legkisebb medencéjébe. A hatszáz négyzetkilométer területű, nagyrészt vulkanikus eredetű Börzsöny mai alakja már nem mutatja az eredeti vulkáni formákat, mert a tengeri üledékek, a kavics, a homok, a homokkő és az agyagra kiömlő vulkáni anyag az évmilliók során jórészt síksággá pusztultak: előbb tenger tarolta és töltögette, majd trópusi időjárás málasztotta a kőzeteket, azután az óriási „cipó” a tektonikus erők hatására megemelkedett, s minden irányban mély, meredek falú völgyek szabdalták fel; így alakult ki lassan mai alakja. Ezt a „cipót” — amelynek legmagasabb „csücskei” a Magas-Börzsöny központi részén sorakozó csúcsok: a Csóványos (939 m), a Nagy- Hideg-hegy (865 m) és a Nagy-Inóc (813 m) — a szélein, a völgyek nyílásában vagy a rajtuk megközelíthető kis medencékben veszik körül a falvak. Ilyen völgyben halad a Morgó-patak Királyréten és Szokolyán át Verőcemarosra, ahol a Dunába szalad. E völgyben régóta kisvasút járt, s reméljük, miután felújítVerőcemaroson látható a völgyben elsőként pöfögő mozdony. zeumnak egyik érdekessége. A Morgó völgyében pedig diesel-mozdonyok kapaszkodnak Verőcemaros és Királyrét között, ahol a kanyargó pálya 303 métert emelkedett. Ahol összeszűkülő, hol széttáruló völgyben egymás mellett a kisvasút és a fürgén csobogó, csillogó patak, míg református papnak a fia volt. Mert egy papja volt akkor a Börzsöny két protestáns falujának! S bizony sokat szekerezhetett Mányoki tiszteletes uram a rejtett, csendes völgyekben kanyargó, úgynevezett Váci úton, amely Szokolyától a Morgópatak partján indult északnyugat felé. A vígan csörgedező Morgó-patak ják, s kiszélesítik, újra jár majd (addig buszok helyettesítik). Mint Szalay Endre erdőmérnök összegezte a történetét: 1893-ban építették, hogy a Szokolya környéki — akkor egy porosz gróf tulajdonában lévő — erdőbirtokról elszállíthassák a kitermelt fát. Csaknem két évtizedig egyetlen fafűtésű mozdony ontotta a 600 milliméteres nyomtávú pályán a fával megrakott kocsikat. Majd 1912-ben az erdőgazdaság új, tevékeny igazgatója gyarapította a vasút járműparkját, egyszersmind a pályát. Ettől kezdve hét mozdony sürgölőharmadik társuk, az országút ide-oda váltva kerülgeti a síneket, majd a patakot is, amellyel szemközt haladva a kitáruló Szokolyai-medencé- be jutunk. Ott van Szokolya, ez az Árpád-kori eredetű falu. Neve a szláv szokol, azaz sólyom szót őrizve arra mutat, hogy királyi solymászok települése lehetett hajdan, talán még akkor is, amikor Mátyás király pompás udvara a visegrádi fényes palotából sűrűn átkelt a Dunán a Börzsöny erdeibe vadászni. A falu múltjának nem sok tárgyi emléke maradt. A páInneh már gyalog folytatjuk az utat a Nagy-Vasfezék- patakkal szemben. Nem messze a patakon átszökdécselve bal kéz felől a Lukács Szállása nevű helyhez érünk; ott a Darabos-hegy oldalán még nem is olyan régen működött az utolsó vasércbánya, a börzsönyi vasércbányászatnak, illetőleg — kutatásnak az emlékeként. Ma már csak egy nagyobb horpadás emlékeztet rá! A bányaművelés egyébként a Börzsönyben nem a vasérccel, hanem a nemesfémek kitermelésével kezdődött. A középkorban így lett bányászvároska Nagybörzsöny. A vasércbányászatról a legrégebbi írások a XVIII. század első feléből maradtak, s egy budai polgár, Kollbacher Lambert Mátyás nevét említik. Huta is állt e helyt, s a fújtatok és a pörölyök működtetésére foghatták vissza a patakvizet a Szénpatak völgyszorosának kapujában. A főként barnavasérc és vörösvasérc mintegy 10 négyzetkilométeres területen ágyazódik be a vulkáni anyagba szórványosan Királyrét körül, a Daraboshegytől északkeletre a Szénpatak, s a Madaras-faoldal, onnan délre a Vasbányahegy és az öl-hegy felé. A királyréti erdészet fakitermelői Az árnyas bükkösök, a völgyek nem kevésbé szépek, mint a közeli kisebb, s a távolabbi magasabb csúcsok. Aki nem sajnálja az időt és dött a Völgyben — fát, követ, a Paphegyen épült hengerműből kőzúzalékot fuvarozva — a második világháború küszöbéig. Akkor leállították a bányákat, a zúzót, négy mozdonyt eladtak — és a vasút ismét csak az erdők termékeit hordta. A személyszállítást csak jóval a felszabadulást követően indították meg: 1954ben. Azóta már a régi időkre emlékeztető Triglav nevű gőzmozdony védett műemlékként a nagycenki vasútmúlos kolostor, amelyet a mohácsi vészt követő évtizedben emeltetett Szapolyai János, elpusztult. A református templom tornyának bizonyos részletei — támpillérek, alsóbb ablakok — őriznek valamit a török idők előtti templomból. A három évszázados papiak falán emléktábla adja tudtul, hogy itt született 1673-ban Mányoki Ádám. II. Rákóczi Ferenc festője a szo- kolyai és egyúttal perőcsényi a fáradságot, Királyréttől a szinte nyílegyenesen északnyugatra kapaszkodó hajdani „grófi úton” följuthat néhány óra alatt a Magas-Tax- ra (737 m), onnan a turistaház mellett a Nagy-Hideg - hegyre, s ezen át északnyugatra, az Oltárkő vagy a Szabó-kövek sziklái felé elér-- heti a „Börzsöny tetejét”; a Csóványost. Németh Ferenc rlLMJbuYZhr A Romeyke-ügy Régi ismerősünk a nyugati filmek magányos hőse, aki úgyszólván egyedül vívja harcát a gonosz emberekkel és a mostoha körülményekkel. Ezernyi változatban él ez a figura. Volt már törvényen kívüli lovag, westernek rettenthetetlen mesealakja, gazdagokat leckéztető és szegényeket istápoló igazságosztó. Nyugtalanságát általában a társadalmi disszonanciák táplálták; többnyire azért nem talált szövetségest, mert — kevesen akarnak dudások lenni s ezért a pokolraszállás sem valami csábító program. Két példa emlékezetem mozivásznáról. Fred ?innemann Délidőiében — ’az ötvenes évek elején készült, nálunk a televízió vetítette — idős seriff néz farkasszemet egy kisvárosban a banditákkal. Közös érdek lenne az összefogás, mégis magára hagyják a törvény képviselőjét. Aki — az amerikai film morális kódexei szellemében — eredményesen vitézkedik. Aztán rátapos a csillagra, önként megtagadott hatalma jelképére. Vagy itt van egy viszonylag friss adalék: Francis Ford Coppola a Magánbeszélgetés-ben azt a drámát ábrázolta, amikor a hóhért akasztják. Itt sincs menekvés. Minden kör bezárul, ha a lelkiismeret szavára hall- gató személyiség a Hatalom sáncait bombázza. Legújabb variációját NSZK beli filmesek készítették (a rendező a kevéssé ismert Max Willutzki). Ismerkedjünk meg közelebbről Vera Romeykével és ügye vaskos dossziéjával. Képzeljünk el egy ambiciózus pedagógusnőt, akinek tudása, energiája és hite egyaránt bőségesen elégséges lenne ahhoz, hogy hivatásának a legmagasabb fokon megfeleljen. Munkáját nem kötelességszerűen végzi. Azt szeretné, ha érett emberek kerülnének ki a keze alól. Ehhez nem elég tantárgyakat oktatni: az ilyesmit csupán a felelősség átérzése motiválhatja. A tanárnő diagnózisa keserű: rádöbben arra, hogy a gyerekek nem tudnak semmit szüleik munkájáról — s egyáltalán: a társadalmi. hasznosság fogalmáról. Ássunk le az alapokig — gondolja magában s ügyes tervet kovácsol a szemléletváltoztatás érdekében. „Üzemlátogatásra” viszi az osztályt, s megismerteti a gyerekeket a fizikai munkával. És ezzel elszabadítja a poklot. A reakció — a kifejezés eredeti és átvitt értelmében egyaránt találó — előre kiszámítható. Vera Romeyke gyanússá válik, annak ellenére, hogy nem mindenki ágál ellene. Igazgatója például kifejezetten jóindulatú. A konzervatívok diadalmaskodnak: a tanügyi főnökség ellenőrzést rendel el, .a tanárnőt pedig kihallgatásra idézik meg. Ne felejtsük el azt a körülményt, hogy Vera Romeyke a Szociáldemokrata Párt (SDP) tagja. ‘Amikor valaki „flekkes”uaz NSZK-ban, hovatartozása döntő módon mérlegeltetik. Egyre drámaibb a helyzet: jelenségek a, magánélet egyensúlyát is felborítják. Vera „hátországa” rendben lenne, de az állandó idegeskedések nem tesznek jót szerelmi kapcsolatának. Csak nagyon kevesen képesek emelt fővel és acélidegekkel átvészelni ennyi megpróbáltatást. Vera Romeyke is megroppan az igaztalan vádak és tisztességtelen támadások súlya alatt. Az aknamunka „eredménye”: a tanárnőt áthelyezik. Csöppnyi öröm az ürömben, hogy né- hányan melléállnak. Max Willutzki a következő szavakkal ecsetelte műve forrásvidékeit: „Az ország, amelyben élek, nehéz politikai örökséget kapott: a fasizmus hosszú éveire gondolok, a kommunista párt betiltására Adenauer alatt. Ez az örökség nyomaszt bennünket. Nézzék meg a kommunisták, szocialisták, szakszervezeti funkcionáriusok üldöztetését. Ebben a helyzetben az olyan film, mint a Vera Romeyke, nélkülözhetetlenné válik. Ez pamflet, nem szonett.” A rokonszenves tanárnő ellen folytatott kereszteshadjáratot Willutzki főleg a szociális háttér erőteljes kidomborításával emeli az általános érvényű példázat rangjára. Nem kétségesek a rendező szimpátiái és antipátiái. Szemlélete haladó, művészi alapállása bátor. Kár, hogy ezek az erények nem párosulnak átütőbb tehetséggel. A RomeyktL-Mu című, filmében záváreawro zonyos kHEék és a didaktikus stílus har- sánysága sem tekinthető erénynek, ellenkezőleg: a „mit” és a „hogyan” aszinkronját eredményezi. Azzal azonban százszázalékosan egyetértünk, hogy Vera Romeykéről, akit most már személyes ismerősünknek tartunk, csak szenvedélyes pamfletét lehetett készíteni. A szépelgő szonettek ideje lejárt. Veress József jjBjT Vallomások, viták Megszoktuk, hogy a költő versben fejezi ki magát — hiszen éppen ez teszi lírikussá a lírikust. A költői nyelv sajátosságainál fogva azonban nem közvetíthet minden gondolatot — mondjuk így — olyan egyértelműen, mint az irodalmi értelemben vett köznapibb beszéd, a próza. Ezért hát az is sűrűn előfordul, hogy aki ars poeticáját versben világosan megfogalmazta, szándékát, emberi, alkotói programját a társműfaj lehetőségeit felhasználva teszi még közérthetőbbé. Jelentős költők szinte kivétel nélkül szükségét látták annak, hogy a társadalmi élet lényegi dolgairól, de elméleti és műhelykérdésekről tanulmányok, cikkek formájában is kifejtsék nézetüket, véleményüket. Gondoljunk pl. Váci Mihály: A zsezse-madár c. kötetére stb. Benjámin Lászlót versein keresztül a munkásosztály elkötelezett költőjének ismerhettük meg. A szocialista eszmék jegyében fogant, morális indítékú líráját mindvégig a „Nyílt szó, födetlen arc” jellemezte, költészete korhoz és közösséghez kötődött, a dolgozók ügyéért való kiállása, politizálása emberi tisztességgel párosult. A Vallomások, viták c. publicisztikai írásokat tartalmazó kötete sem tükröz mást, mint amiről már beszéltünk. Központi gondolata: a költő feladata a közösség szolgálatában. S ez a vezérmotívum témában eltérő írásaiban rendre megtalálható. A különböző változatok közül érdemes szó szerint idézni az alábbit: „Közösségi költő voltam, az is maradtam. Eszményeimet nem, csak korábbi romantikus illúzióimat tagadtam meg. Szembenézni a valósággal, akkor is, ha szürke vagy fenyegető; kikutatni és kifejezni a külső és belső ellentmondásokat a harmónia érdekében; együttér ezni az emberekkel; rokon gondolatokat és rokon indulatokat keresni és ébreszteni; megérteni és megértetni a világ és a lélek lényeges mozzanatait — ezt érzem a közösségi költő dolgának.” (A költészet — cselekvés.) És ebből a néhány mondatból úgy véljük, érthetővé válik, hogy az élő hagyomány címén miért épp Petőfire, József Attilára emlékezik, köszönti Illyés Gyulát, foglalkozik az ismeretlenség ködébe fakult munkásírók, antológiák felkutatásával, bemutatásával, ír tanulmányértékű kritikát a proletárköltő világáról. Vallomásai, vitái nyomán egy lehiggadt szemléletű gondolkodót fedezhetünk fel, aki alapállását, hovatartozását tekintve mindvégig lyjvetkezetes maradt vállalt eszméihez, osztályához, önmagához. A kötet Munkásság és művelődés c. fejezetébe sorolt írásai megint más hangszerelésben erősítik fel a már említett alaphangot. Benjámin aki a hatvanas évek közepe táján népszerűsége, tekintélye alapján meghatározó szerepet töltött be az irodalmi életben, jól látta, tudta, hogy író és irodalom milyen jelentős tényező, eszköz lehet a korszerű kultúra értékrendjének kialakításában, megszilárdításában. Az akkoriban feltett „Kinek írunk?” — kérdésre válaszként a belterjes, sznob és divatjelenségekkel szemben egyértelműen a művelődés társadalmasítását, a közművelődési célkitűzések megyalósítását segítő irodalomszemlélet mellett foglalt állást. Az sem véletlen, hogy idetartozó jegyzeteinek mondanivalója (Márciusi napló, Áprilisi napló, Májusi napló) mind a mai napig szinte semmit nem veszített aktualitásából. Benjámin felelősségtudattól áthatott könyvét érdemes kézbe venni. Van mit tanulni belőle — esetleg újra megtanulni. (Magvető Könyvkiadó, Bp.) Futaky László KM