Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 3. o Nemcsak a látott valóság Az utóbbi évek legszínvonalasabb fotókiállítását rendezték meg Nyíregyházán, a városi művelődési központ kiállítótermében. Horling Róbert Balász Béla-díjas fotóművész képei nagy hozzáértésről, magas szakmai tudásról adnak tanúbizonyságot. Azokat is meggyőzik, akik eddig kétségbe vonták a fotó művészi értékét. A kiállításról készült néhány képünk, amelyek eredetiben színesek. (Elek Emil felvételei) TÁNC SZINDBAB ETŰDÖK I. SZINDBÁD ETŰDÖK II. Falanszter? O lvastam, hogy a kanadai Onta- rióban egy furcsa városrész épül. Az építtető George Levitan az eddig felépült 60 házból huszonkettőt már el is adott. A város érdekessége, hogy a háztulajdonosok és a bérlők kötelezik magukat: ha gyermekük születik, haladéktalanul elköltöznek onnan. Az ötlet Kanadában is vihart kavart. Sokan tiltakoztak, de a házak azért fogynak. George Levitan ötlete megélt. Lakásait fiatalok, általában magas intelektusú emberek veszik. Csendre, az elmélyülés lehetőségére várók. Ontario szerencsére messze van, és messze lesz akkor is, amikor a gyermek nélküli kísérleti város lakói megöregednek, bottal járnak, és csak egymás öregségét látják, amikor a kísérleti város falansztere kísértetvárossá romlik, ahonnét tépetten menekül minden öröm. Mi közünk akkor hozzá? Az ötlet: pillanat. Az ötlet? Tapasztalatok, várások, igények sorának és szövevényének eredménye. Ezért van közünk hozzá. A kanadai építész, bármilyen furcsa, lehet, hogy jó szándékkal, a városi életforma egyik nyűgétől, a zajok egy hányadától akar megszabadítani, ezzel teremtve egy életellenes torzszülcttet. Bevallom, félek... Egy kitérőt kell tennem: Sohasem írtam volna meg ezt a jegyzetet, ha nem látok korábban egy, a Sajóban fogott halat. Halat? Elnyomorodott szörnyeteget. Sohasem lett volna témám a távoli Ontario, ha nincs egy ismerősöm, aki lassan ideggyógyászati esetté lesz, mert kocsija van és a kamaszok nem tartják be a babajátszóterek esetleges határait. 0 a függöny mögül lesi. hogy melyik gyerek rúgja meg azt a labdát, ami — kárt sem okozva bár —, de a kocsijára pattan. Nem érdekelne a kanadai falanszter, ha nem láttam volna kiverese- dett arcú felnőttet perelni a gyerekzsivaj miatt, ha nem tudnám, hogy a munkanap nyolcadik órájában a fáradt pedagógus nem ülteti néha pádba a gyerekeket és nem parancsolja meg nekik, hogy ne mozogjanak. Nos, igen: Ontario valóban messze van; de a szennyezett vizekben menthetetlenül korcsosul az élet. Beismertem, félek. Félek az ötlet forrásainak olykor már magunkban is fellelhető jegyeitől. Egy fórumon hallottam a minap: a lakók kérték, hogy a nevük mellé ne írják oda a foglalkozásukat ... Szebb vagy kényelmesebb a személytelenség köde. Ugyanezek a lakók egy falanszter-jelenetben azt is követelhetik majd egyszer, hogy a gyermekeik se találkozhassanak, mert minél kisebb az érintkezési felület, annál kevesebb a veszély... Kanada messze van, de hát ahhoz is idő kellett, hogy egy gyönyörű parkból sokadik utódként az élet torzója legyen. F élek-e? Nem egészen. Kezemben a tollal, a park padjáról láttam egy srácot, hóna alatt a labdával, felnőttet csodáló figyelemmel. Alig várta, hogy letegyem a tollat. Már kérdezte is, hogy mit csinálok? Mondtam: írok. Kérdezte: Kinek? Mondtam: Nektek. Megkérdezte: Játsszunk? Mondtam: Gurítsd... Bartha Gábor Zelk Zoltán: Micsoda út Esőtől csörgő arccal-----------de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal-----------de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal-----------de előbb még a gazdáttalan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével-----------, micsoda út a mindennapi percért! Konczek József: Nézlek, te vagy hát a béke? Nézlek, te vagy hát a béke, ez a fény a szeme éke? Ez a két kéz a te kezed? Te vagy az, ki levetkezett. hogy a szemem késvékonyra kellett húznom — el ne nyomja ragyogásod látásomat? Madarakkal te társalogsz? Béke, béke, galambnyelvű, csókanyelvű, rigónyelvű. Felvégi eperfák alatt Anyánk ránk adta a frissen vasalt fehér nadrágot, és egy kis nyüglődés után meg-1 engedte, hogy kimenjünk az utcára. A kapuból utánam kiáltott: — Fogd meg a Miki kezét, vigyázz rá! Engedelmesen nyúltam az öcsém keze után, de ő indulatosan elrántotta. Nehezen kezelhető gyermek volt, eleven, mint a csík. Hátranéztem, anyám már bement, így nyugodtan mendegéltünk a házak árnyékában. Nem is volt itt szükség nagy körültekintésre. A másik oldalon még nem voltak házak, hanem végtelen hosszúnak tűnő vonalban öreg eperfák sorakoztak egészen a vasúiig. Az eperfák mögött mozdulatlan csendben pihent az erdő. Ritkán adódott itt valami szenzáció. Ha az út mély homokjában megugrottak a lovak, úgy szállt a por, hogy csak pár lépésnyire lehetett látni. Ritka alkalom arra, hogy megközelíthessük a zörgő szekeret és felkapaszkodjunk a hátsó saroglyára. Vakmerő kalandunk addig tartott, míg meg nem haraptuk a nyelvünket, vagy a fáról az epres szájú gyerekek heccből, talán irigységből le nem kiabáltak: — Hátra bácsi!... kapaszkodnak ! A kocsis — az akkori KRESZ szabályainak megfelelően — odapattintott a hosszú ostorral, hullottunk a porba, mint a férges alma. Azon a délutánon azonban hiába kutattunk a játszótársak után, mintha elbújtak volna a hirtelen jött meleg elől. A Hímes utca sarkára érve megláttuk, hogy feljebb, a dombon temetésre gyülekeznek. Befordultunk hát a sarkon. Nemsokára mögénk ért a halottaskocsi. Gyönyörű két ló húzta. Fekete, aranymintás pokróccal voltak letakarva, fejükön fekete bóbita. A kocsis sújtásos fekete mentéjében, keményre pödrött bajuszával gőgösen ült a magas bakon. És a kocsi! Mind a négy oldalán hatalmas, ragyogó ablakok. A fa alkatrészek dúsan faragottak, arany, ezüst díszítésekkel. Még az óriás kerekek küllői is úgy ragyogtak, mint a színarany. Biztos, hogy a mesebeli király hintóját erről mintázta a fantáziánk. De azért egy kis borzongással nézegettem. A túlvilág titokzatosságát árasztotta. Bámészkodás közben észre sem vettem, hogy öcsém egész más szempontból mérlegeli a kocsit. Mire rájöttem, már át is vetette magát a hátulsó kerék tengelyén. A halottaskocsira kapaszkodás technikája azonban egész más, mint a szekéré. A karjai is rövidek voltak még, csak az egyik féderben tudott megkapaszkodni. Félrecsúszott, jobb lábfeje az aranyos küllők közé került és hangtalanul kerepelt. Elképedésemben nem tudtam, mihez kezdjek, de a temetésre tartó asszonyok észrevették a szorult helyzetbe került gyereket, kiabálni kezdtek a kocsisnak: — Álljon meg jó ember!... Álljon már meg!... A fekete mentés meghúzta a gyeplőt, s mire megértette, hogy mi történt, az asszonyok kihúzták Mikit a kerekek közül. A lábának nem lett baja, de a szép tiszta nadrágján jókora kocsikenőcsfolt feketél- lett. Amilyen gyorsan csak tudtunk, elszeleltünk a felháborodott asszonyok közül és elrejtőztünk az erdőb Ahogy egy kicsit magunkhoz tértünk, megpróbáltuk a kenőcsöt avarral, falevéllel letörölni. Olyan mocskos lett a nadrág, hogy most már igazán kétségbe estünk. Nem tehettünk mást, ki kellett mos- si. El is mentünk a Jósa-kút- ra. Abban az időben a Sóstói út idillikus, csendes sétálóút volt. Amikor senkit nem láttunk a közelben, nekikezd- tünk a mosásnak. A kút vizétől elgémberedett a kezünk, de csak azt értük el, hogy a nadrág másik szárát is össze- maszatoltuk. Szorongtunk mind a ketten, de egyszer csak haza kellett menni. Miki szótlanul tűrte magán a vizes nadrágot. Láttam, legszívesebben neki menne a nagyvilágnak, de ismert már, tudta, hogy éretlen vagyok a sorsdöntő elhatározásokra, és kötötte hozzám a betyárbecsület is. Már jócskán lehajlott a nap, amikor hazaértünk. Nesztelenül zártuk be a kaput. Miki oldalazva közelítette meg a konyhaajtót. Felesleges volt a ravaszkodás. Anyám arcáról leolvastam, hogy mindent tud. Végignézett rajtunk és csak annyit mondott: — Menjetek be csak, mindjárt jön apátok! Nemsokára hallottuk is apa lépteit a folyosón. Amikor hazajött és nem látott bennünket, első kérdése mindig mi voltunk. — Hát a fiúk? — érdeklődött most is, hogy nem játszottunk az udvaron. Anyám a fejével intett, hogy bent vagyunk. Rövid hallgatás után kitört belőle: — Képzeld, az a két piszkos kölyök.... Mit részletezzem? Megkaptuk, ami járt, legalábbis, ami a szüléink szerint járt. Én sehogy sem tudtam belenyugodni a büntetésbe, ártatlannak éreztem magam. Igaz, sokszor hallottam: „Vigyázz '' Mikire*!'’, de a figyelmeztetést rögtön el is felejtettem, mert úgy hozzánk tartozott már, mint a cipőnk kopogása. Eszembe sem jutott a felelősségem, talán nem is tudtam, mi az. Ültem az asztal mellett, előttem a könyv és csprdogált a könnyem. Miki 'félelmétől megszabadultan, daéós közömbösséggel firkált a kockás irkájába. — Hozzáfogtok-e a tanuláshoz? — nyitott ránk apánk. öcsém tüntetőén tovább firkált egy keveset, aztán kezdett lapozni a könyvében. Magam elé húztam a történelemkönyvet, s olvasni kezdtem : „Mithridatész pontoszi király, aki a körögökön aratott győzelem után meg akarta szerezni a meghódított városok barátságát, figyelmeztette harcosait, ha meghallja, hogy bármelyik katonája görög vagyonhoz, vagy görög nőhöz nyúl, a ló farkára kötteti parancsnokával együtt, úgy segítsék őt az istenek.” Eltűnődtem azon, hogy kötnek két embert a ló farkára. De hát ez már nem tartozott rám, folyattam a magolást. „Mithridatész pontoszi király... Azt hittem, sohasem tanulom meg a hosszú mondatot — és ma is jól emlékszem rá. Persze már nem csodálkozom azon, hogy régen a parancsnokot is a ló farkára kötötték — már amelyik megérdemelte. Kazár Gábor XM Pál Gyula rajza
