Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET .1980. július 27. EMlLlMiLiAiBl Középpontban az ember Diószegi Balázs kiállítása Azt mesélik, régenében az ecsediek olyannyira takaré­koskodtak, hogy vásárokba menet útközben mezítlábol- tak, s csak a vásártartó falu határában bújtatták be lábu­kat a csizmába — legalább addig se kopott a talpa. Egy pillanatra se feledték: a ta­karékosság csak jóra vezet — az okos ember , így szervezi életét... Balogh Sanyi bácsi beszél­getésünk, múltidézésünk nap­ján elsősorban az egykori ecsediek szorgalmáról szólt különös hangsúllyal. Ebben a faluban — mint mondta — az emberek közötti minden baj csak abból fakadhatott, ha felnőtt, vagy ifjú nem dolgo­zott elég bőven, a lustára a jeges lepedőt is ráhúzták vol­na. De meg az is nagy baj forrása volt, hogy Élesednek kicsi határához sok a népe! Olyan szapora fajta élt ott régenében, hogy a telkeken egymás hegyére-hátára épül­tek a házak; megesett, hogy egy kapun három ház lakói özönöltek ki. De minden egyes generáció oly szorgal­mas volt, annyira mozgott a kezük, a karjuk a munkában, mint a motolla. De hol tudjanak igyekezni, ha kevés a föld? Ezért vet­ték a földet, a szomszéd Fá- biánháza felé azt a homokos talajt is — de meg Porcsal- ma határában különösen szí­— Sanyi bácsinak is volt remondája? — Igen bizony! Ha végig­simítottam a nyakán, csak éppen nem szólalt meg. Leg­jobban két ilyen remonda szürkére emlékszem. Már szántottam is velük a lápon. Egyszer azonban kirúgott az egyik és hátul a bokáján egy kicsi helyen ledörzsölődött a bőre. Azon kívül nem volt azon kifogásolnivaló egy fi­karcnyi sem. Nézték is a szálkái vásáron és másutt a katonatisztek. Jó árat is ad­tak volna érte. Nem csoda. Kemény és vékony lábú, fi­nom idegzetű jószág volt, csupa ideg az egész állat. A volt és iszonyú ítélőképessé­ge a korszerű agrikultúra iránt. Hatalmas területeket ők szántottak fel legelőször gőzekével, amelynek három­szoros teljesítménye volt, mint a régimódi ekének. Emellett még igen mélyről hozott fel termőtalajt. A tyu- kodiaknak régenében, még a láp lecsapolása előtt sem volt nagy vagyonkájuk, alig több, mint amennyi távolságra két dobással a fokosukat el tud­ták vetni. A lecsapolás után. abban a percben, hogy az egész nomád földműveskedés véget ért, a nagybirtok ráte­nyerelt a hatalmas területek­re. Technikai eszközeik ha­talmasat fejlődtek. A föld Az embert e tájon a gyors és folytonos változás újabb és újabb alkotásra sarkallta. Egyre inkább felvillanyozta a szarvasmarha-tenyésztés az én szülőfalum népét. — A tiszta fehér, jóízű hú­sú magyar marhát — mond­ja Sanyi bácsi — már igen régen Bécsbe is elvitték, olyan kelendő volt! Ebben is a csengenek voltak az okos árufelhajtók. Akadt itt úgy a század legelején olyan em­ber, aki a szerbektől megvet­te a vörös ökröket. Ezek ki­váló erejűek voltak, termetre is hatalmasak, csak a meleg­ben igen hamar kidőltek; azt valahogy nem tűrték. Erre Markovics kereskedő — ma­ga is olyan hatalmas terme­tű, mint ez a fajta jószág — eladta húsnak és vett helyé­be szívós fehér ökröket. De olyan mélyen lement a • Bal­kánra, hogy még a szerb ki­rálynénak is el tudta adni... így formálódott akkor a táj, a nép, az emberi értelem — olyan vonások is kialakultak az emberekben, amilyeneket azelőtt őseik nem is ismer­tek. Nagy eseménye művészeti életünknek Diószegi Balázs kiállítása a nyíregyházi Jósa András Múzeumban. Jelen­tősége folytán bővebben kell róla szólnunk. A művész nem ismeretlen előttünk. Pályáját Debrecenben kezd­te és Nyíregyházán is hosz- szabb ideig tevékenykedett az egyébként kiskunsági, kö­zelebbről kunszentmiklósi festő. A debreceni és a nyír­egyházi festők jól ismerik, több kiállítása volt körünk­ben is. Diószegi Balázs most hatvanöt éves, az idén kapta meg a Munkácsy-díjat. A ki­tüntetés elég későn jött, már régen kiérdemelte. Diószegi Balázs festésze­tünk élvonalába tartozik, ízig-vérig modern festő. A kiállítás csupa új munkát tár elénk és azt a nagy fejlődést, amit alkotójuk az utóbbi 5—10 év alatt megtett. Ké­peit a tárgyban való alapos tájékozottság,, magas szak­maiság, szenvedélyesség, ér­zelmi azonosulás, határozott társadalmi tendenciák, mond­hatni: agitatív erő jellemzi. Érdeklődése központjában az ember, méghozzá az egysze­rű, a mindennapi ember áll; viszonyulása az őt körülvevő világhoz, például az állatok­hoz, az építményekhez, a nö­vényzethez. Nagy a szim­bólumalkotó ereje; a le­csonkolt fák, a fekete ken­szemléletében és abban a tö­rekvésében, hogy az emberi- 'ség nagy eszményeit újra visszaállítja az őket megille­tő helyre. Különösen szem­betűnő ez az édesanyját áb­rázoló képeken, ahol a szere­tet kap minden esetben új és újabb emlékművet. Ugyan­ez vonatkozik a kunszent­miklósi parasztokat ábrázoló festményeire is. Diószegi képiéit szerbe- számba véve könnyen rá- mondhatj uk, hogy kiskunsá­gi festő. Való igaz, hogy az átlagosnál jobban, mélyeb­ben és sokoldalúbban kötő­dik szülővárosához, Kun- szenfcmiklóshoz, a Kiskunság­hoz, mint más. De nem úgy, hogy bezárkózik, nem úgy, hogy elhatárol, hanem úgy, hogy a Kiskunságot, a hegyes kalapú kiskunsági paraszto­kat, a fekete nagykendőikbe burkolózó asszonyokat álta­lánosítja, az embert mutatja meg bennük. Harminc olajkép mellett négy tusrajzot is láthatunk a kiállításon. Diószegi Balázs mesterien tud rajzolni. Min­den esetben jellemeznek raj­zai. Nemcsak azért, mert raj­zai többségükben portrék, hanem mert kifejezik az ál­talános jellemvonásokat: a vidámságot, az örömöt, a ha­ragot, a céltalanságot, az egyedüllétet, a nyugalmat, a zaklatottságot, illetve a ro­vesen vettek a rétekből. Itt a félmunkából is szép termés lett. A porcsalmai talajon má­iét termeltek, s eladták érte a nyíri homokos talajt. Apám­tól Ecsedről Nyíregyházi Mik­lós vásárolt. Azt mondta ké­sőbb —• híres kukoricatermé­se láttán —, hogy ilyen ta­lajért a világ végére is el­ment volna. Az ecsediak..,i a máidhoz igen .értették. ‘Ä "ko­rán érő fajta magjáért mesz- szi falvakból is odamentek. Porcsalmán a régi világban valahogy későn ért és gyak­ran már ősszel lefagyott. Az övék bezzeg nem és ráadásul piros szeműt termett. Az ecsediek lassan, okosan jár­tak és ami bevált mint út, mint módszer — soha azon vissza nem fordultak. Jól megtermett a kukoricájuk? Hát vettek szép tinókat és szép ökröket neveltek belő­lük. Sose lassítottak semmi­ben és sosem tették pihenőbe a fejüket. Az ökrök nevelésé­re meg mindenfélét kitaláltak. A máiét megdarálták. Teke­nőbe tették és kivitték a le­gelőre. Az ökrök rögtön fel­csippentették a szemükkel, mi van abban a tekenőben. Oda­ugrottak. Szemük is fénylett bele, olyan gyorsan felihab­zsolták azt az ízes kukorica­darát. Ha már üres volt az a tekenő —az újonnan arra ke­rült jószág már megszokásból is rárohant és az okos-szor­gos ecsedi újra töltötte dará­val, hadd egyen, hadd nőjön a „begye”, több pénzt kap ér­te! Mikor az ecsediek a ke­reskedőkkel alkudtak, nagy Vastag szemöldökük úgy ló­gott a tekintetük fölött, mint a bajszuk — jó áron adták tovább két kezük munkájá­nak eredményét, a csikókat, a tinókat, ökröket. A keres­kedők meg is adták az áru­kat. A remonda csikókat meg különösen szerették a piaco­kon. Hosszú ideig ki se nyitot­tam a számat, csak ámulva hallgattam Sanyi bácsi új történetét. De most megkér­deztem tőle: mit jelent az a szó, hogy „remonda-ló”? — Katonaló! Annak még a füle is más, azonnal reagál a kürtszóra; a nyereget is más­ként viseli, mint a paraszti munkára való paripa. A kato­na mivoltát már a térd szo­rításából is megérzi; azt, hogy kivel lesz dolga, már a tenyere tapintásából is érzé­keli. Ha szalad valamely gya­korlaton — meggyorsul tőle még a'szívverése is! A lába különösen fontos volt. Balogh Sanyi bácsi Porcsalmán az Ecscdi-fáp régi ismerője. látogatóba, illetve vásárolni jött tiszt olyan forrón csó­kolta homlokon, mint jóma­gam az első kislány száját, amikor először kezdtem ud­varolni. Ahogy a vásárló néz- tftntM&leto ita­poga tta — tudta, ha ezt harc­ba, ütközetbe beleengedik — úgy elnyúlva fut, mint a vil­lám — középvágtát nem is is­mer! A katona helyett képes gondolkodni — hát nem érde­mes megcsókolni? No de az a katonatiszt a nagy csodálat­ban lehajolt, hogy még a lá­bát is megdörgölje. Ekkor jött a „nagy” baj. Észrevette, hogy a bokáján ott van az a kis bőrhorzsolás, az a kis dör­zsölés — így hát ilyen kis hi­ba miatt nem lett a vásárból semmi. A szép remonda füle mögött hiába lógott ott két rózsabimbó. De aztán még jobban vigyáztam a két kö­vetkezőre. Megtanítottam a peckes lépésre. Türelem és bő zab, meg más szénacsemege — hibátlan maradt minden testrésze mind a kettőnek és a szálkái „sarlós vásáron” éppen annak a jószemű tiszt­nek adtam el őket. Rámo- solygott csukott szájjal a két remondámra. Látta pipiskédé léptüket, paripára valló moz­gásukat. Szinte fájt, ahogy el­adtam, de hát olyan szépen hieccolta le markomba a pénzt. Ígérte: még szebben kizaboltatja őket, s fényképet küld róluk ... Aztán Pesten is nagy volt a sikere a két íápi remondának ... Még az is hírlett, az albán királynak nászajándékba küldték. A balkáni uralkodók régótátul szeretik a magyar lovakat... Az emlékezés minden jó forrása — mondják Porcsal­mán — igen-igen sokféle örö­met fel tud kelteni az ember fiában. Sanyi bácsi emlékezé­se eddig csemegéket szedett inkább elő; most keserűvé vált a hangja: — A láp művelése körül volt elég becsapás. Ahogy a parasztok színarany jóindu­lattal nevelték a jószágokat s tündöklő szeretettel művel­ték meg a földet, az urak „alapigazságnak” tekintet­ték a szegény kisemberek ki- semmizését! A lápból példá­ul hatalmas területet vett meg, vagy bérelt a Pannónia társaság — iszonyú tőkéje termőképességét is nagyon fejlesztették. A grófok, a Tiszák és Dégenfeldek „A pa­rasztot, jaj, látni sem aka­rom!” mondták és az Okányi Schwarcokat bízták meg e tájon a hatalmas birtokvá­sárlásokkal. 1 ■ •“*' Avioliin j — Nemcsak itt Porcsalmán! tudjuk, de országszerte Is. tudják azt, hogy Tisza Kál­mán a megbukott 48-as sza­badságharc után lett minisz­terelnök, de ő még nem hasz­nálta a grófi címet, csak a két pulyája, István és Lajos. Hozzá is fogtak mindnyájan megvenni minél több földet e tájon. Némelyik tyukodi pa­rasztnak kétszáz holdja Is volt, amelyet még a lecsapo­lás perceiben vett két kiló szalonnáért —, hogy aztán amint egy kicsit száradt a föld, Okányi Schwarcékon keresztül a Tiszáék kezébe juttassék — végre is nem a legolcsóbb áron. De mire már ráébredtek, hogy a lecsapolás ■ után a megnőtt értékek az urak kezébe sillantak át, gyorsan és simán, mint a kí­gyó, meg a sikló a nádasok tövéből a gyékényesek közé — akkorra alig maradt fölös barázda! De azért a szívós, egyszerű parasztember, amit csak a markában régről meg tudott tartani s ahhoz hozzá- szerzett még — a sűrű lápban is megtalálta számítását. Be­ütött itt mindenkinek Tyúko­don is, Porcsalmán is, Emse­den is, Kocsordon is beütött elsőben a juhtartás. Igen, mi­kor én még kisiskolás vol­tam, az ment, a juhtartás és a repce! Nem is a lápi volt részeken, hanem inkább a dombokon. Aztán felkapták a kisparasztok a lucernát, a ló­herét, ezzel váltották fel a repcét, mert a lucerna zöldje, -.•meg a magja egyaránt ke re-' sett áru volt. Jöttek is a ke­reskedők rögvest, hoztak lu­cernaprést és azzal nyomták össze, S be vele a vagonba! A csengenek még jobban csi­nálták. Megvették tőlünk, porcsalmaiaktól a sovány jó­szágot. Feljavították, felhiz­lalták, ki is mosdatták, a szarvát bezsírozták, s a jó­szág már egy hónap múltán a vásáron jobban mutatott, jobban felvillanyozta látvá­nyuk a kereskedőt. A csenge­nek így jártak jól, nekünk maradt bő krumpli, meg má­ié! * * * Sanyi bácsi az öröklétet ugyan nem akarja nyakunk­ba varrni, de olyan régi pil­lanatokat tud elénk idézni, hogy ez a második beszélge­tésünk, akár akarjuk, akár sem: kapu a múlt és jelen közL És -ha már a szerb rki- iTálíaőrőliásjaiSiiti inest ííiza*< Fajevóba is visszavisz ben­nünket: A'-L.':.. II ' — A mi jó búzatermő föl­dünk, búzalisztünk olyan ka­pós volt, hogy ha nem is a föld kerekén, de a Balkánon jól ismerték. Ma is emlék­szem/voltam katona Szaraje­vóban és egy kicsit épp sza­badságra engedtek Porosai­méra. Amikor mentem a sza­badságról visszafelé, vittem két kenyeret. Nyíregyházáról is csatlakozott hozzám a ka­tonabaj társam, meg Szabad­káról egy harmadik. Azok is két kenyérrel jöttek. Nos, megérkezünk Szarajevóba. Leülünk nagy csomagjaink­kal egy sarokba az állomás körül. Hozzáfogtunk mind a hárman falatozni. A dombo­rú,.nagy kenyerek látványa is lenyűgöző lehetett. Illatáról nem is szólok. A beszélgeté­sünkbe nem volt könnyű a bosnyákoknak beletársulniuk. De azért körülfogtak bennün­ket. Magyarázták: náluk mi­lyen kicsi az a kis betevő fa­lat — hadd kóstolják meg ők is. — Megkínálták őket Sanyi bácsiék, hisz a nyíregyházi kenyér is épp olyan jó a tir­pák tanyákon, akár Szabad­kán vagy Porcsalmán?! — Hát hiszen kérték, hogy csak egy kis kóstolót vág­junk, a torkuk is nagyokat nyelt már. Mindhármunk ké­se szelt egy kis kóstolót. Még a héjának is örültek. Buda­pesten jártak már jórészt dolgozni a háború előtt bé­keidőben: ráismertek a ma­gyar búza lisztjének- ízére. Igen dicsérték. * * * A mai ember alig ismeri a tegnapit — még kevésbé a tegnapelőttit. Sanyi bácsi se­gít abban, hogy tágra nyílt szemmel ismerkedjünk a múlttal. Nyolcvan éven túl ő — hetvenen innen pár lépés­sel mi: a beszélgetésbe na­gyon könnyű volt betársul­nunk. Ez alkalommal sok szó jutott a lovakra, jószágokra. Szívük és eszük által szülő­falumban a munka méltósá­gáról kaptunk hírt. Erdős Jenő dőkbe burkolózó asszonyok, a furcsa alakú felhők, a hol magukban, egyedül, hol csa­patostól repülő madarak mind-mind érthető, világos jelképek. Közérthetővé teszik Diószegi Balázs gondolatait, véleményét a világról, nap­jaink kisebb-nagyobb kérdé­seiről. Festményein a kifeje­zés engedelmes eszköze a forma. Főleg nagy, mindent együtt tartó, összefoglaló for­mákat ábrázol, A nagy for­mák lényegét, a feszítő tar­talmat komor színösszhang hangsúlyozza. Diószegi képef lírai hangvételűek és tragi­kus életérzésből fakadnak, művészete ezért és így rokon a Tornyai Jánoséval, Koszta Józsefével, Kohán Györgyé­vel és Barcsay Jenőével. Széltében-hosszában be­szélünk népi irodalomról, né­pi írókról. Nos, a festészet­ben ez Diószegi Balázs; népi festő. Művészete tiszta, nem spekulatív, ugyanakkor a leg­korszerűbb is. Korszerű konszenvet, vagy az elutasí­tást. Ez a boszorkányos rajztu­dás mintha nem volna jelen festményein, ahol a nagy, összefoglaló formák a szem- betűnőek. De csak látszólag, mert a nagy formák elhelye­zése, arányaik, körvonalaik keménysége vagy éppen lágysága, a formák elnagyolt felületi kiképzése, az ecset­kezelés nagyvonalúsága he­lyettesíti a rajz aprólékossá­gát, karakierizáló erejét. Iz­galmas „kivágatokat” alkal­maz, önmagában az érdekes, hogy milyen környezetben, milyen távlatban ábrázolja a látványt, öntörvényű mű­vész, kifejező ereje és módja mindig megújul, a kifejezés kényszere hajtja, viszi mindig előre. Diószegi Balázs napja­ink festészetének egyik legje­lentősebb személyisége. Mű­vészete, a kiállításon is látha­tó alkotásai iránymutatóak. Dankó Imre KM o Diószegi Balázs: Parasztok (olaj).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents