Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-01 / 152. szám

1980. július 1. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Csapatmunka S okféle bizonyítéka van annak az objektív folya­matnak, hogy erősödik a műszaki fejlesztés kol­lektív jellege, azaz, előtérbe kerül a csapatmunka. Ilyen bizonyíték, hogy a fejlesztési eredményekért állami­díjban részesültek között egyre több a kollektíva: az Or­szágos Találmányi Hivatalban a szabadalmi bejelentések szerzői mind gyakrabban közösségek, s különösebb bizta­tás nélkül is gyarapodik az egy-egy fejlesztési célra össz­pontosító komplex brigádok száma: a jelentős újítási ja­vaslatok kidolgozói között emelkedik a szocialista brigádok aránya. Objektív folyamatról tettünk említést, aminek forrása a műszaki fejlesztési feladatok bonyolultságának növeke­dése, az egyes szakterületek közötti kapcsolatok erősödé­se, s ezzel a határvonalak elmosódása. A kutatónak egyre inkább nélkülözhetetlen társa az üzemi technológus, az új iránt fogékony nagy tapasztalaté szakmunkás, azaz — bár részfeladataik erősen különböznek — a cél egy csa­patba hívja, sorolja az országos hírű szaktekintélyt, a kutatóhelyi segédmunkatársat, az üzemi „névteleneket”. S azért lesznek egy csapat, mert nem nélkülözhetik a má­sikat, ha akarnák, sem tudnák megoldani teendőiket egye­dül, ismereteik, tapasztalataik ugyanis együttesen érnek igazán sokat. Napjainkban mind több olyan kutatási, fejlesztési szerző­dés jön létre, melynek végrehajtói intézeti és üzemi emberek — közösen. A korábbiaknál gyakrabban vesznek részt a kutatók az ún. félüzemi. kísérletekben, azaz: az irány vál­tozása a fejlesztésben a formák gazdagodásával jár. S a forma ebben az esetben tartalmi tényező: a nehézipari tárca például a legutóbbi években a legjelentősebb mű­szaki megoldásokat — közöttük szabadalmakat — kollek­tíváknak köszönhette, a gyógyszeriparban éppúgy, mint a kőolaj-feldolgozásban. Hasonló vonásokat mutat a kohó- és gépipar, ahol 194 intézeti és vállalati kutatóhelyen 22 ezren dolgoznak, s ez a jelentős erőt képviselő gárda egé­szül ki alkalomról alkalomra a termelésből a kutatásba bevontakkal. Közös erőfeszítéseik eredménye esztendőn­ként 2800—3000 addig nem gyártott termék, melyeknek egy kisebb része licenciák honosítása, nagyobb hányada pedig hazai fejlesztés. Megszépítenénk a valóságot, ha azt állítanánk, hogy mindenütt és mindenkor zöld utat kap a csapatmunka. Van presztízsféltés, irigység, szűk látókörűség, olykor ne­hézkesség, a kockázattól való irtózás is. Ennek fölismerését és gyakorlati érvényesítését mu­tatja, hogy a legutóbbi években a tárcák többsége a mi­nisztériumi műszaki fejlesztési alap egyre nagyobb há­nyadát olyan célok elérésének szolgálatába állította, ame­lyeknél az érintettek körültekintően gondoskodtak nem­csak a személyi, hanem a tárgyi feltételek megteremtésé­ről is. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról: a legjobb személyes képességek sem érnek sokat, ha a munka szer­vezettsége, tárgyi környezete szegényes: a gyatra eszkö­zökkel csodálatos fölfedezésekre jutó zsenik kora régen véget ért. Egyetlen anyagbeszerzői késedelem, vagy kényelmes­kedés eredményes kutatófolyamat vagy kísérlet megre- kesztője lehet, ahogy az sem ritkaság: a kutató'kollektí­vát bizalmatlanság fogadja, hiszen a megszokott helyébe hoznak valami újat. Éppen ezek a tények figyelmeztetnek arra, hogy a műszaki, gazdasági, szervezési intézkedések mellett nem elhanyagolhatók a csapatmunka lélektani, gondolkodásbeli megítélésének elemei sem. Érdekes mó­don azonban ezekre a legtöbb esetben csekély figyelem jut, holott gyakran pontosan rajtuk, s nem a tárgyi kör­nyezeten, a szűkén vett, s utasításokkal körülhatárolt do­logi feltételeken bukik meg egy-egy sikeresnek ígérkező fejlesztés. B rőteljesen megváltozott külpiaci körülmények inte­nek bennünket arra, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb szerepet kell játszania a termelésben a műszaki fejlesztésnek, mint a versenyképesség fokozása egyik legfőbb forrásának. A csapatmunka jelene és hol­napja ezért fóntos. Hiszen igaz, hogy a „csapat” kicsi, eredményein azonban a nagy közösség osztozik, ezért ér­deke, hogy jó csapat is, s jó eredmény is lehessen. L. G. Zsák Nagy­halászból A Kender-Juta nagy ha­lászi gyárában műszakon­ként 40 ezer darab polipro­pilén zsákot készítenek a Magyar Posta és az AG- BOTRÖSZT megrendelé­sére. (Császár Csaba felvé­tele) ELLENSÉGÜK AZ ESŐ Jumbo a rakodónál Az eső a legnagyobb ellen­sége most a kubikosoknak. Fázósan borítják magukra a vastag vászonköpenyt, de a didergés a ritmus felvételével automatikusan elmúlik. A kubikosoknak jut a főszerep a záhonyi építkezésen is. Már jóval a határőrközség előtt Kemév-emblémás ZIL-ek, Zsukok és munkásbusz igazít útba. Tiszabezdéd után né­hány sínpárt választ el a so­rompó, amelyen már csak azok a járművek haladhatnak át, amelyek az építkezésre tartanak. Kiváló kubikosok .jusizoneien : söneairtkí á Vadonatúj Ladák mellett vezet el az út. Jobbra, balra gödrök, árkok, védőkorlát, messziről világosszürke be­tonkolosszus magasodik. Ha­misítatlan építkezés a leendő 500-tas rakodó. Egyelőre szinte kizárólag kubikosok dolgoz­nak a beruházáson. Nem akárkiket hoztak ide: a Vál­lalat Kiváló Brigádja címet nyerte el közülük Bodor Bar­na kubikosbrigádja. — Két éve, szinte az első perctől ide vezényeltek ben­nünket — mutatja be a kis közösséget a brigádvezető. — Egyelőre nem sok látszik a munkánkból, hónapokon át ivóvíz- és szennyvízcsatornát fektettünk, betonoztunk, tár­betonozásra is sor került. S hogy meddig leszünk itt? Va­lószínűleg itt ünnepeljük a teljes átadást is, előrelátható­lag 1986-ig lesz mit csinál­nunk. Már régi vágy, hogy az át­rakók és a Szovjetunióból jö­vő termékek ne legyenek ki­téve az dőjárás viszontagsá­gainak. A nagyobb fejlesztés- nék viszont eddig anyagi aka­dályai voltak. Most az új 500- as rakodó végre korszerű kö­rülményeket teremt az áru mozgatásának. A keskeny nyomtávú hazai mellett a széles szovjet vágányok is be­futnak a zárt rakodóba. Né­hány év múlva már nem okoz gondot, a termékek átemelése. Ki mihez ért? A megvalósításhoz azonban munkások és vezetők szerve­zett öszefogása nélkül elkép­zelhetetlen a 308 millió forin­tos beruházás. Körülbelül szá­zan dolgoznak jelenleg az építkezésen. — Már szinte kialakult köztünk, hogy ki mihez ért legjobban — folytatja Dobro- nyi András. — Tudjuk, hogy Berenosi Gyula a csőfektetés­ben, aknakészítésben megelő­zi a társait. A brigádvezető szintén ezeket a munkákat végzi jobban. Ha lehet, iga­zodunk ehhez és mindenkit arra a területre osztunk be, ahol többet tud nyújtani. Korszerű ebédlő várja dél­ben a munkásokat, fél egy után néhány perc a közös ügyeké. — Ilyenkor döntjük el, hogy ki mit fog csinálni az­nap délután,?— szól Bácskái József. — A művezető szak­társ elmondja, hogy mit vár­nak tőlünk a nap folyamán, A többi már a mi dolgunk. Soha nem kellett még egy vezetőnek sem beleszólni, hogy kinek mi legyen a dol­ga. Tudjuk magunktól, hogy mit kell tennünk. Segítség— házépítőknek Bejáró munkások lévén, a műszak végén rendszerint ro­hannak a járathoz, amely fa­lutól faluig viszi őket. Csak akkor marad néhány, ha Va­lami sürgős tennivaló akad. — Tudja, nem azon mér­jük a brigád teljesítményét, hogy mennyit vagyunk együtt munkaidő után. Bár soha nem fordult elő, hogy ne se­gítettünk volna a házépítés­ben egymásnak. A Jumbó zúgása vetett vé­get a beszélgetésnek. Hatal­mas villájával belemart a földbe, amely engedelmes já­tékszerként hullott a kívánt helyre. A kubikosok szedelőz- ködnek, a Jumbó egy percig sem járhat feleslegesen. Tóth Kornélia H ogy Anna Filippovna hány éves volt, azt senki sem tudta pon­tosan, de még tiszteletre mél­tó öregek is állították, hogy ők még fiatalok voltak, ami­kor Anna Filippovnát már nagymamának szólították, így volt, vagy se, lelkűk raj­ta. Mert ha látja az ember, milyen fürgén szedi az óri­ási sárcipőbe bújtatott- lábát, amint a festetlen vízhordó rúdra akasztott két teli vöd­röt könnyedén cipelve siet házikója felé, valóban nehéz elhinni, hogy öreg. Amihez csak hozzáfog, mindent gyor­san csinál. Soha senki nem látta, hogy Anna Filippovna lassú, öregasszonyos léptek­kel csoszogott volna. Ha pe­dig valamelyik szomszéd utá­na kiáltott: „Ej, Filippovna, mit szaladsz folyton, üldö­gélnél, pihengetnél inkább”, — felemelte fonnyadt kezét, s az égre mutatva azt felelte: „Majd ott megpihenünk. Nincs már sok hátra.” Ten­nivalója viszont sok volt. Az egész utca együttérzően só­hajtott fel, amikor elhaladt az ablak alatt Anna Filip­povna unokája, a könnyel­mű Verka. — Hát van istene meg lel­ke annak a lánynak? Tönkre tette azt a szegény vénasz- szonyt. Minden istenadott nap elcipeli hozzá a pulyáját, aztán szalad, te meg vén bo­lond ülj ott magadnak, oszt dajkáld. Még rá is kiabál így ment ez csaknem két minden alkalommal. Az öreg- éven át. Akkor Verka férjhez asszony a nyugdíjából vesz ment, s megkönnyebülten só- meg mindent annak a gye- hajtottak fel mindannyian, de reknek, s nemhogy lökne va- örömük nem tartott soká. lamit az a cseléd, még jó szót Az öregasszony. aki már se kap érte. Még mit nem! kezdte volna összeszedni ma- Ej, micsoda világ!... gát, újból a dédunokájával Anna Filippovna tudott töltötte minden áldott esté­ezekről a szóbeszédekről és -jét. Az utca pedig már pon­Pahotyiii: | fl meglepetés | dohogott miattuk. — Mit jártatják a száju­kat? — mondta. — És hon­nan tudnak olyan jól min­dent? Fiatal ez a lány, hát megtévedt, istenem, csak kell neki egy kis szórakozás, mi­egymás, a gyereket meg ho­vá tenné? Nekem ugyan mindegy otthon ülni, neki meg rendbe kell hozni az éle­tét, mert az évek azok men­nek. Ahhoz pedig, hogy meg­köszöni nékem, vagy sem, kinek mi köze? Meg aztán ki tudja, lehet, hogy már elhal­mozott ajándékokkal. Ám az utca azért is utca, hogy mindent tud. Az utca szeme elől semmit el nem rejthet az ember. — Még hogy elhalmozott! — csóválták nevetve a fejü­ket az emberek, és végignéz­tek az öregasszonyon. — Már negyven éve, hogy ugyanabban a culában sza­ladgálsz. tosan tudta: a Verka új fér­je gyakran a pohár fenekére néz. Ősszel Verka elutazott a gyerekkel a tengerhez. Nem sokkal ezután Anna Filippov­na kapott egy csomagot. Egy régi nagy ollóval elvágta a spárgát, s meglátta a kemény papírba csomagolt szép pe- helykendőt. A csomag Ver- kától jött, de se levelet, se cédulafélét nem talált benne az öregasszony. Amikor híre ment a csomagnak az utcá­ban, Anna Filippovnához sor­ra eljöttek a szomszéd anyó­kák. Kigyönyörködték magu­kat az ajándékban, aztán azt mondták: — Lám, csak megtisztelt ez a Verka. Ügy látszik, mégsem olyan rossz ez a lány! Azt pedig, hogy levél nincs, könnyen megmagyarázta a lassú beszédű, jámbor Marja Matvejevna: — Ezt a fiatalok meglepe­tésnek mondják, amikor nincs cédula, örülj neki, Fi­lippovna. és viseld egészség­gel. A szomszédasszonyok ki­gyönyörködték és kibeszél­gették magukat, aztán haza- szállingóztak. Anna Filippovna úszott a boldogságban. Annak ellené­re, hogy a szeptember meg­lehetősen enyhe volt, estén­ként a vállára dobta a ken­dőt, s kimenLaz utcára. Most, ha megszóllították, szívesen megállt, elbeszélgetett erről-/ arról, majd pedig, legalábbis neki úgy tűnt, észrevétlenül Verkára és az ajándékra te­relte a beszélgetést. — Drága ajándék ez, — magyarázta, — nem is tudom, szinte restellem. — Ugyan, — nyugtatták meg, — még nem ilyen aján­dékot érdemelnél. Október elején a lebarnult Verka a nagyanyja háza fe­lé tartott az utcán. Amikor a lócán üldögélő öregek odakö­szöntek neki, Verka még meg is állt, úgy meglepődött. — Mi ütött ezekbe, hogy elkezdtek köszöngetni ne­kem? — kérdezte, ahogy be­tért a nagyanyjához. — Ugyan, hát... tisztel­nek. Verka hümmögött. — Elkezdtek tisztelni... A csomagot megkaptad? — kér­dezte. — Meg, meg ... — Tudod, nem szívesen mászkáltam az üdülőhelyen ebben a kendőben, hazakül- deni meg nem mertem. A drágalátos uracskám képes lett volna elinni. Úgy gon­doltam hát, jobb helyen lesz nálad. — Szóval, ez... Igen, igen, persze... Jaj, de vén bolond vagyok!... Verka csodálkozva nézett rá. — Mi van teveled, nagyma­ma? — Á. semmi, semmi, csak úgy... Beszaladt gyorsan a szobá­ba, kihozta a kendőt, letette gondosan az asztalra. Verka felvette, s az ajtóból vissza­szólt: — Holnap este elhozom hozzád a kicsit. Hadd sralad- gálja ki magát. Moziba me­gyünk az urammal. — Hozzad csak... persze hogy hozzad. Másnap este Anna Filip­povna, dédunokáját kézen fogva ment lassan az utcán. Két lábát nehezen rakosgat­ta, s fázósan húzta össze ma­gán ócska gyapjúkendőjét. S egyszerre mindenki ész­revette, hogy Anna Filippov­na valóban nagyon öreg. és el lehet hinni, hogy már ak­kor nagymamának szólítot­ták, amikor a mostani öre­gek még fiatalok voltak. Ford. Antal Miklós Felismerés AZ EGYIK TERMELŐ­SZÖVETKEZET elnökéről mondták: nincs még egy ilyen gazdasági ember, aki ennyire figyelemmel követ­né a világpiac alakulását. Jó érzékkel, rugalmasan tudja kialakítani a termelé­si szerkezetet. A községben járván meg­kerestem az elnököt. Egy fiatal, farmernadrágos em­berrel találtam szemben magam. Nem lepődött meg jövetelem célján, náluk már természetes, hogy így gazdálkodnak, és jó ered­ményeket érnek el évről évre. — Semmi ördöngösség sincsen ebben — mondja. — Figyelemmel kell kísér­ni a világgazdaság alakulá­sát, ennyi az egész. Mi kis gazdaság vagyunk, de bele­tartozunk a nagyba, a nép­gazdaság egészébe. Éppen ezért nem lehetünk közöm­bösek iránta. Ami tőlünk telik, azt meg kell ten­nünk, nem várhatjuk ölbe tett kézzel, amíg minden rendbe jön. A termelőszövetkezetben nem is ülnek a babérjai­kon. Négyszer nyerték mái el a Kiváló Szövetkezet megtisztelő címet, de úgy határoztak, megpályázzák ötödször is. Mindezt nem csupán magáért a címért és az ezzel járó összegért te­szik, hanem bizonyítás is önmagukkal szemben. Még mindig tudnak újat adni, lendület, erő van a gazdál­kodásukban, s megtalálják a legeirej tettebb tartaléko­kat is, amit a köz javára fordíthatnak. Ilyen tartalék volt a baromfi. Aki csak egy kicsit is ol­vassa a világgazdasági fo­lyóiratokat, jártas e téren, az tudja, hogy két évvel ez­előtt mindössze nyolcvankét centet adtak a világpiacon egy kilogramm csirkéért. Ez azonban már a múlté, most már egy dollár nyolcvan centet adnak érte és keresik is a magyar csirkét Euró­pában és a tengerentúlon egyaránt. Az említett ter­melőszövetkezet elnöke ezt ismerte fel. Gyorsan dön­töttek, beállították a ter­melési szerkezetbe a ba­romfit. Mivel nem volt megfelelő helyiségük erre a célra, a tőlük több tíz kilo­méterre levő másik faluban béreltek istállót. Az üzlet ragyogóan megy, a távolság ellenére is olcsón, jó minő­ségű csirkét nevelnek. EBBEN A MÁSIK FA­LUBAN már közszájon fo­rog r a bérleti díj helyett mi vághatnánk zsebre a nagy pénzt. Igen ám, csak az ot­tani vezetők nem ismerték fel a lehetőséget, örültek, hogy van egyáltalán olyan termelőszövetkezet, amely rendbehozza az elhanyagolt épületeiket és még fizet is érte. Ügy gondolták, nekik ez kifizetődőbb. Tévedtek. (sípos) Olvasónk írja PERMETEZNI KELLENE Reggelenként hallgatom a rádió jó tanácsait, melyben figyelmeztetik a kiskertgaz­dákat, hogy mivel védekez­zenek a bogarak, a növények kártevői ellen. Hasznos dolog ez, kár, hogy a város terüle­tén — a köztereken, utcákon — lévő fák, díszcserjék, bok­rok védelmében ezeket nem alkalmazzák. Nyíregyházán például az Egyház utca, Sip és Víz utca térségében lévő fák szinte roskadnak a fér­gektől, mert nem permetezik ezeket. Pedig igen sokat ár­tunk környezetünk tisztasá­gának, egészségének ezzel a hanyagsággal. Fodor Mihály Nyíregyháza Egyház utca ÍZ. n. alatti lakos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents