Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. július 20. M egy az utcán egy törékeny, kicsi öregasz- szony. A házak fölé- hajolnak, eldugják előle az eget. A forgalmi lámpa sárgája ellenségesen villog rá; messziről látja, kis szorongással gondol arra, hogy át kell majd mennie az úttesten, a könyörtelen autók között. Korábban volt még egy lámpa, de a napi, lépésre kimért sétája már nem vezet a hídig. Ügy rövidült, olyan észrevétlenül, mint ősszel a napok. A gyalogosoknak is szűk a járda. Megelőzik, félresodorják, nekiütődnek az emberek, de egy sincs közöttük, aki az ő arcára emlékezni tudna. Az öregasszony néha megőriz egy-egy arcot, mert az arc hasonlít valakire, aki régen volt, és akkor boldogság kitalálni az emléket az archoz. Megy a fekete kendős kis öregasszony a reklámok ködbe pislogó piros, zöld, sárga, kék fényei között, a saját árnyéka körüljárja, és az árnyék egyformán fekete mindig. Megy és visz egy életet valahonnan valahová. Kezében húsz éve divatos szalmaszatyor, a szatyorból kikandikál az ételhordó füle, s a fekete fülre fehér .mintákat ír a hóesés. Siet. Lopva figyel a nyüzsgésre. Egyformán riadt és határozott. Előlép az emlékeiből. kicsi örömért hord egy életet, de a hátát nem görbíti, egyenesíti a súly. Megyek utána. Lépésre kiszabott útját is tudom, hordom mögötte a magam még kíváncsi életét, mert az élet olyan, mint a ruha: viselni kell. Motorok bőgése közben együtt kelünk át az útkereszteződésen, a neki sietés nekem csak lassú séta, kabátom alá búvik a szél és úgy motoz át, hogy honnan valók a bőrömre tapadt kíváncsiságok? „kézimunkáikat! hord néha eladásra. =£yeröwi«,j. kemnek nevez minket, amíg a feleségem alkudozik, és enged az árból, ha mesélhet a jegenyeszép két fiáról, akik a mesék törvényei szerint mentek el szerencsét próbálni. es akiket a mesék igazsága visszahoz egyszer. Több mint húsz éve egyszer voltak itthon. Az egyik széles szájú Forddal, a másik sunyi fenekű kölcsön Opellel. írták is. hogy jönnek. Még az albérlőt is elküldte akkor, hogy a kihúzhatós régi ebédlőasztalon terítsen nekik ... A fiúk két napig bírták. Két nap után lementek a Balatonra. Vitték őt is. Megy a kicsi öregasszony, és talán arra gondol, hogy a Balaton mellől Helga miatt jött haza. A magyarul se tudó szőke Helga miatt, akinek minden rossz volt. Az étteremben nem akart vele egy asztalnál enni, s a világért meg nem tanult volna egyetlen szót magyarul. A fiait angol mellett németre tanította. Lopva, mintha szégyenkeznie kellett volna, jött haza akkor az öregasszony, személyvonat másodikon, mert a családi ezüstből is eladott a vendéglátáshoz. Helga még a temetőbe sem engedte el a fiait a nagyapa sírjához, mert azt mondta, hogy az árt a gyereknek. Egy hét múlva elutazott Gdanszkba. El se ' köszönt. A két jegenyeszép fiú egy napra hazajött még. Megígérték. hogy jönnek megint, sorolták. hogy milyen jó életük van. Ő csak hallgatott, mert úgy érezte, hogy a fiai egymás ellen dicsekednek. Hagytak valamennyi pénzt, de az is olyan volt, mint a csomagok, amelyeket küldeni szoktak. A csomagokból néha alig telik ki a vám. a pénz az apjuknak tervezett síremlék negyedrészére sem volt elég. Itthon akkor azt mondta, hogy beteg lett a Balatontól. És nem is panaszkodott senkinek. Azóta is hordja mutogatni a csomagokban kapott ajándékokat. A fiúk-küldte kendő és pulóver túl világos már a halál előttre, de elfér a naftalinszagú szekrényben, ahol a hozomány ágyneműből is maradt még. Megy a kicsi öregasszony. A szél néha megtántorítja, de arca ráncai között elvész a Duna felől támadó hideg. Még ötven méternyire van a, hentesbolttól, amikor lassít. Számol. Fillérre tudja, hogy mennyi pénz van a pénztárcájában, azt is, hogy menynyit kér majd a hentes a felvágottakért. A hentest negyven éve ismeri, csak a tábla változott az államosítással. Az öreg ottmaradt, most ő a főnök. Az utca után a bolt melegnek tűnik. Kicsit liheg az erőfeszítéstől. Nem mond semmit, a hentes is csak köszön és már csomagol is. A mérleg nyelve billen, de a súly se fontos, négy éve mindennap ugyanannyit fizet. Négy éve ismeri a kutyát a téren. A tér sarkában az iskola van, ahová a fiai hajdan jártak. Szemben az iskolával kertes családi házak, vagy villák inkább. A hentesnél lassan fizet. Korlát a bolt, amibe belefo- gódzik, pedig a pénztárosnőt nem szereti, mert ugyanA néniké Péter Mihály rajza olyan szőke és hidegszemű, mint Helga. Szinte rá se néz az emberekre, csak a blokkot nézi, pedig egy mozdulat, egy pillantás is lehet ajándék annak, aki napközben nem beszélget. Az albérlővel beszélgethetne, de húsz év alatt se szokta meg, hogy neki szüksége van az albérlő filléreire, s az albérlő előtt mindig szégyelli egy kicsit magát. A bolt után még hidegebb az utca, de százszor is kiszámította már, hogy innen kétszáznegyven lépés a vendéglő, és a vendéglőtől csak háromszázhúsz a park. A vendéglőt nem szereti. Át kell menni a termen, át az asztalok között. A sok ember csak ül, és mintha mind őt nézné. A vendéglő szaga se jó. A sokféle ételgőz olyan, mint a rendetlen konyhák szaga. Amióta a keze is remeg, mindig fél, hogy leejti egyszer a lábost. Ha erre gondol, a keze még jobban remeg. Szinte a nevetést hallja, ami felcsattanna a háta mögött. Menekül a vendéglőből, húsz métert siet a sarokig. Az újságost szereti, mert az mindig mond valamit, amin nevetni lehet. Ha ott van az újságos unokája is, akkor az öregember csak ül és az unokának parancsolgat: „Egy pártlapot a tekintetes asz- szonynak!” Csak az újságos szólítja tekintetesnek. Az újságos jó ember. Ha nincs sok vevő, akkor még azt is megbeszélik, hogy hányán haltak meg megint, meg hogy miért késik a tavasz. Az újságostól különben már látni a parkot, az iskola tömör tömbjét, és a magasabb fákat is. Tavasszal, nyáron és ősszel szép a park. Olyankor tele van unokával, úgy kell helyet találni a pádon. Ilyenkor nincsenek unokák, de Bundás kijön ilyenkor is. Bundás őszülő szőrű bölcs puli. A családi házak felöl jön mindig, egy év telt el, amíg rájött, hogy melyik házból. Ahhoz, hogy a kutya elfogadja a felvágottvégeket, másfél év kellett, mert Bundás igazi jellem. Magáénak hiszi a parkot, az embereket csak azért tűri, mert mindig marad utánuk valami megszagolható, megehető a padok környékén. És Bundás mindig egyidőben jön. Pádtól pádig megy. Ahol ülnek, azt kihagyja, de megvárja, amíg megüresedik a pad. Lehet, hogy Bundás is magányos lélek, és ezért szerette meg az öregasszonyt, de lehet, hogy a mindig ottmaradó bőrkedarabok győzték meg, hogy elfogadhatja az öregasszony első óvatos si- mogatását. Az is lehet, hogy Bundás már régen elfelejtette a barátság kezdetét, és a kerítés mögött várja, hogy feltűnjön a kis fekete öregasszony, aki mellett el szabad heveredni, akinek a cipőié szívesen tűri a kutyafej nehezét. A parkocska szélétől már nem védenek meg a házak a széltől. Az öregasszony elmegy a pádig, le sem ülhet. Vár. de a kutya nem jön. Most elindul újra az öregasszony. Körbesiet a parkon, kutyanyomot keres. Torkát sírás fojtogatja, mert Bun- dásék házának udvarán emberek nyüzsögnek, teherautó fordul. A kerítés mellől még a havat se hordták el. Az öregasszony féllábszárig süpped. a kerítés vasába kapaszkodik. Liheg az erőlködéstől, és eszébe sem iut. hogv egy idegen ház kerítésén át kukucskál, hogy ez iszonyú szégyen. Előbb félhalkan, majd egyre hangosabban hívja a kutyát, de csak az emberek kiabálnak az udvaron, a teherautó motorja bőg. s az öregasszony szíve dörömböl egyre hangosabban: Észre sem veszi, hogy a háta mögött megáll egy férfi, nem hallja, hogy az mit magyaráz, pedig a férfi kedvesen szól, olyan hangja van, mint az újságosnak. □ kerítés mögül halk nyüszítés felel, és az öregasszony ettől megnyugszik, most már hallja a férfit, aki harmadszor hívja, hogy menjen be nyugodtan a kutyához, csak azért kötötték meg, mert költözik a szomszéd. Az ember mondja, meséli, hogy ő ismeri a nénit, mert Bundás sénkitől se fogad el semmit, és hogy a kerítést becsinálják, de a néni mindig jöhet Bundáshoz.. . Ül az öregasszony a meleg konyhában, lábán a kutya feje. Kávéval kínálják, Bundás feje a cipőjén nyugszik és ő a két jegenyeszép fiáról mesél... A kapuig kísérik, és az öregasszony újra átvág a parkon. Féltőn az eszébe jut. hogy a felvágottvégeket a pádon felejtette. A pad felé kerül. Nagyon boldog, és nagyon szomorú, mert senkinek nem mondhatja el, hogy mennyire boldog. Bőrét bor- zongtató szemérmes öröm még a szégyen is. A padnál megtorpan. A szétcsípett, kibontott papírcsomag felett verébhad verekszik. Az öregasszony megáll. Nézi őket és előbukik belőle az évekkel ezelőtt elfelejtett nevetés. Másnap a kicsi öregasz- szony újra elindul. Nekifekszik a szélnek, de az újságos után tesz még egy kerülőt és vesz egy zacskó pattogatott kukoricát. Szétszórja a pádon, aztán onnan megy a kutyához. Csak a kerítésnél akar megállni, de becsenget... A madarak ott vannak újra, és hazafelé az öregasz- szony olyan boldog, mint lánykorában, ha nagyszerű bálokról álmodott. Bartha Gábor Szabolcsi naiv festők Nagy sikerrel mutatkozott be a nyíregyházi közönség előtt két szabolcsi naiv . festő: Kozák József és Bacsó Mária. A VMK kiállítótermében július 20-ig több ezren látták a tehetséges festők munkáit. Összeállításunk ebből ad ízelítőt. (Elek E. felv.) Országos hírű művészek Az egykori nyíregyházi szabadiskola kiállítása a múzeumban Azóta csak egy emberöltő telt el, hogy megalakult a nyíregyházi szabadiskola, de azóta már művészettörténet. Akik itt tanítottak, látogatták, a „fényes szelek nemzedéke”, most alkotó erejük teljében lévő, országos hírű művészek, állami díjasok, köztük van a szövetség képzőművészeti osztályának jelenlegi titkára is. Annak idején, mikor még habozott az ecset és a toll között, Váci Mihály is látogatta. Az első mesterek Hivatalos nevén a Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskola bentlakásos tanfolyam volt tehetséges munkás- és parasztfiatalok számára. Itt szakmai ismeretek mellett közismereti tantárgyakat is tanítottak. 1946 őszén Ősz Dénes és Berky Nándor szervezte meg, s először ősz Dénes, majd távozása után Berky lett az igazgatója. Rajtuk kívül még Balogh József, Bo- ross Géza és Diószegi Balázs korrigált. Tanítottak még L ossányi Gyula, Makay László és Z. Szalay Pál. Műtermük először a Luther utcán, majd a Vöröshadsereg útja elején, végül a Vay Ádám (ma Dózsa György út) és Véső utca sarkán volt Alighogy megindult, már 1946 decemberében kiállítást rendeztek, katalógussal. Igaz, hogy főleg a tanárok és vendégkiállítók művei szerépeitek legnagyobb számban (köztük Aba-Novák, Rudnay, Medgyessy), de már Fiedler Ferenc mellett Dániel Rein- hold, Huszár István, Palicz József, Tóth László, Valkó Zoltán (mérnök lett), Váci András és Váci Mihály is kiállított. Később jöttek Berecz András, Csizmadia Zoltán, Kővári János, Nagy Olga, Cs. Nagy András, Övári László, Pál Gyula, Péter Mihály, Soltész Albert festőművészek és Berendi József Párizsban elhunyt szobrász, Nagy Sándor Munkácsy-dí- jas. Hogy milyen magas szintű volt a szakmai képzés, azt az egyik teremben most kiállított szabadiskolás grafikák tanúsítják. Ezeket látva egyből felvetődik a félig komoly, félig tréfás, de jellemző kérdés: „Minek mentek ezek a főiskolára?” Pál Gyula döbbenetes gyerekarcképe, Csizmadia, Soltész tanulmányrajzai, Berecz lágy portréi, Palicz enteriőrjei — a szabadiskolai műteremről — ma is teljes értékű alkotások. A szökőkút sugarai A szabadiskolát látogató növendékek legtöbbje elvégezte a főiskolát is és lassan, mint a szökőkút sugarai, szétváltak, különböző magasra, s külön ágakra bomlottak, melyeken a fény is különbözőképpen törik meg. Óvári szigorú, teltszínű, végsőkig absztrahált táblaképei egészen mások, mint Palicz szolnoki indítású képei, melyeken a táj lelkének vagy az arc drámaiságának ritka szerencsés megfogalmazása tűnik ki. Ismét egészen más a nyíregyházi születésű, de szülővárosában szinte ismeretlen Tóth László színvilágának döbbenetes kifejezése, ahogy néprajzi és régészeti tárgyak montázsszerű látomásaival valami ősi. mágikus világba vezet. Az újfehértói Cs. Nagy András kubisztikusan ható formáinak s egzotikus színeinek összhatása megint egy külön világ. A mátészalkai Csizmadia Zoltán szomorkás, különleges kékségbe merült végtelen horizontja, a nyugodt, csendes vizek lírája nemcsak Mártély tájait, hanem a szatmári Szamoshátat is idézi. Váci András szemlélődése az emberi dolgok iránti különleges érzékenységét példázza festői nyelven. Szeptember végéig A buji születésű Nagy Sándor, a szabolcsi falu népének móriczi színvonalú kőszobrásza a legjobb mai magyar szobrászok közé tartozik eredetiségével és megjelenítő erejével. Helyi festőink, Berecz, Huszár és Soltész közismert munkásságát egy-egy régebbi sikeres munkájuk bemutatása teszi teljesebbé és tanulságossá. Az egykori tanárok egy- egy művel szerepelnek, de ezek művészetük méltó reprezentánsai. A kiállítás szeptember végéig van nyitva a Jósa András Múzeumban. Koroknay Gyula Bacsó Mária: Főzés Kozák József: Aratás Kozák József: Almaszüret Bacsó Mária: Indulás a malomba Kozák József: Simítás Bacsó Mária: Szalmahordás
