Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-18 / 167. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. július 18. Rakétaremények Napi külpolitikai kommentár Az Iráni Forradalmi Tanács döntésére két napra lezárták az ország határait. Képünkön: a teheráni Mehrebad nem­zetközi repülőtér a határzár első napján. (Kelet-Magyaror- szág telefotó) ■proa mohamedánok böjti Wk ■ hónapjának, a Rama- LpJ dannak első hetét Iránban az idén akár az „összesküvések heteként” is feljegyezhetik a krónikások. A múlt csütörtökön leleple­zett katonai államcsínykísér­letet követően két kisebb ösz- szeesküvésről is hírt adtak Teheránban. Árulás vádjával már több száz személyt vet­tek őrizetbe, de a tisztogatá­sok folytatódnak és gyűlnek a feljelentések az iszlám for­radalmi bíróságoknál. Az ese­mények hátteréről elég sok részlet látott napvilágot, de ezek ellentmondásos volta miatt még mindig nem vilá­gos és teljes a kép. Több változat van forga­lomban. A leglogikusabb ezek közül az, amely szerint ma­gas rangú katonatisztek a franciaországi száműzetésben élő Sapur Baktiarral, a meg­buktatott sah utolsó minisz­terelnökével szövetkeztek avégett, hogy felszámolják az iszlám forradalmat és — az USA tevékeny támogatásával — Washington érdekeinek megfelelő bábkormányt hoz­zanak létre. Az Iránban eluralkodó ál­talános gyanakvás légköre, mint erre a napokban Bani- szadr köztársasági elnök is felhívta a figyelmet, azzal fe­nyeget, hogy aláássa a még mindig erjedőben levő forra­dalom alapjait. Különösen, hogy közben folytatódik a ha­talmi vetélkedés egyrészt Ba- niszadr, másrészt pedig a síita egyház „radikális” — Behes- ti és Khalkali ajatollahok ve­zette — szárnya között. A li­berális burzsoáziát képviselő elnök a hatalmat saját kezé­be szeretné összpontosítani és bizonyos feltételek mellett hajlana az USA-val való kompromisszumra is. A fő­papok azonban hajthatatla­nok, és egyházi államot szor­galmaznak. A mérleg nyelvét ebben a harcban Khomeini képviseli, ő azonban „kileng”. A mostani összeesküvés-so­rozatot mindkét vetélkedő csoport igyekszik politikailag a maga javára kiaknázni. Ba- niszadr fennen hangoztatja, hogy „személyesen leplezte le” az összeesküvést, a papok pedig arra célozgatnak, hogy az államcsínykísérlet abból a hadseregből indult ki, amely­nek az elnök a főparancsno­ka. Végeredményben azonban az egység hiánya és az emlí­tett hatalmi viszály legalább olyan mértékben veszélyezte­ti az iszlám forradalmat, mint a különböző, homályos előjelű összeesküvések. Páifi Viktor „Üj szovjet trükköt” gya­nít a nyugati sajtó a moszk­vai tárgyalási kezdeményezés mögött. „Afganisztánról akar­ják elterelni a figyelmet” — írja egy londoni lap. Persze vannak, s nem kevesen a nyugati országokban, akik úgy vélik: itt az alkalom ar­ra, hogy megfordítsák az el­múlt hónapok fenyegető fo­lyamatát, s megmentsék az enyhülés eredményeit. A Szovjetunió kezdeményezése ezt szolgálja, remélhetőleg megértik ezt az óceánon túl is. VAN LEHETŐSÉG A TÁRGYALÁSRA Csupán két napig tartózko­dott a szovjet fővárosban Helmut Schmidt, külügymi­nisztere társaságában. Ennyi idő aligha volt elegendő min­den probléma megvitatására, még kevésbé megoldására. A nyugatnémet kormányfő azonban megbizonyosodhatott a szovjet vezetők őszinte meg­egyezési készségéről, az elha­tározott szándékukról, hogy az enyhülés vonalát akarják védelmezni. A jó szándék ha­tározott bizonyítéka, hogy a Szovjetunió kinyilvánította: hajlandó tárgyalást kezdeni az európai közép-hatósugarú nukleáris eszközökről, akár azonnal. Vagyis, Moszkva kész fenntartani a tárgyalási folyamatot annak ellenére, hogy Washingtonban még nem ratifikálták az egy évvel ezelőtt aláírt SALT—II. szer­ződést, s a NATO nem füg­gesztette fel tavaly decembe­ri rakétatelepítési határoza­tát. A tárgyaláson elérhető megállapodás természetesen csak akkor „emelkedhet tör­vényerőre”, ha a hadászati fegyverkorlátozásról kötött egyezményt az amerikai sze­nátus is becikkelyezi. Ugyan­így nyilvánvaló, hogy a brüsszeli rakétahatározat to­vábbra is akadálya az euró­pai katonai enyhülésnek. MIRŐL KELL TÁRGYALNI? A NATO döntése, amelyet decemberben amerikai nyo­másra hoztak, előirányozza, hogy a nyugat-európai atlan­ti államok területén helyezze­nek el 572 nukleáris robbanó­fejjel felszerelt amerikai kö­zép-hatótávolságú rakétát, il­letve robotrepülőgépet. A döntést arra hivatkozva erő­szakolta ki Washington, hogy a Szovjetunió korszerűsítette húszéves rakétaarzenálját, amelyet annak idején a brit és francia atomerő, illetve az Európában állomásozó elő­retolt amerikai harcászati nukleáris erő ellensúlyozásá­ra hozott létre. A szovjet kö­zép-hatótávolságú rakéták — az újak és a régiek egyaránt — ezek ellen a katonai cél­pontok ellen irányulnak. A Pershing—2 rakéták és a Cruise „szárnyasrakéták” te­hát új összetevőt jelentené­nek a földrészen létrejött ka­tonai erőegyensúlyban, sőt mivél amerikai kézben lenné­nek, s szovjet célpontok ellen irányulnának, a két világha­talom közötti hadászati egyensúlyt veszélyeztetnék. Pedig végeredményben ez az egyensúly tette lehetővé a SALT-tárgyalásokat, s a töb­bi csapatcsökkentési és lesze­relési tárgyalást. A Szovjetunió éppen ezért még a brüsszeli NATO-hatá- rozat előtt figyelmeztetett e döntés várható következmé­nyeire. Brezsnyev elnök 1979. október 6-án, berlini beszédé­ben, azonnali tárgyalást in­dítványozott a kérdésről. Azt is felajánlotta, hogy ha az at­lanti tömb lemond a rakéta­telepítésről, akkor a Szovjet­unió kész egyoldalúan csök­kenteni hasonló fegyvereit. A válasz közismert. A BÉCSI KEZDEMÉNYEZÉS A kancellár Moszkvából hazatérve már sejtetni enged­te, hogy szovjet tárgyaló- partnerei újabb kezdeménye­zést tesznek a bécsi közép­európai csapatcsökkentési tárgyaláson. Valóban, az el­múlt héten Taraszov nagykö­vet országa, valamint Len­gyelország, Csehszlovákia és az NDK nevében felajánlotta: a Szovjetunió kész húszezer fővel csökkenteni Közép- Európában állomásozó erői­nek létszámát, ha az Egye­sült Államok tizenháromezer főt kivon az NSZK, illetve a Benelux-országok torületéről. Ez végső soron negyvenezer szovjet katona és hadfelszere­lésük kivonását jelentené, hiszen húszezer katona egy­oldalú kivonása az idén be­fejeződik. Ez az ajánlat tükrözi a Szovjetunió és a szocialista országok készségét arra, hogy végre eredmény szülessék a bécsi Hofburgban, ahol a nyugatiak időhúzó taktikázá­sa miatt eddig nem sikerült megállapodásra jutni, noha a szocialista országok koráb­ban is több alkalommal „elé­be mentek” kompromisszu­mos indítványaikkal a NATO- országokkal való megegye­zésnek. A katonai enyhülés tehát továbbra is a szocialista dip­lomácia figyelmének közép­pontjában áll. Ez az a terü­let, ahol elsősorban kell ered­ményt elérni, mivel a fegy­verkezési hajsza megfékezé­sével, a feszültség csökkenté­sével lehet a további tárgya­lásokhoz, megegyezésekhez szükséges légkört megterem­teni. (m. g.) Bárány Tamás: — Regény — Másfél szoba összkomfort 55. „Mióta özvegy” — kérdez­tem, hgoy mégse üljek itt né­mán, ebben a régen sóvárgott paradicsomban. „Tizenöt éve” — mondta élénken; úgy látszik, ő is örült a megtört csendnek. Kortyoltam a kávémból. „Életkora?” „Hatvankettő”. „Gyerekei?” „Egy sincs. — Hirtelen fel­nevetett. — Lekádereztük!” És még mindig nem dőlt hoz­zám. Letettem a csészémet, só­hajtottam. „Mi is ilyenek leszünk... Szörnyű lehet így, egyedül! A virágai a családja!” „És a te anyád?” — nézett rám meglepetten. „Az más. Neki ott vagyok én.” Üjabb pillanatnyi szünet. Aztán: „Gyakran látogatod?” „Amikor csak tehetem. Ha­vonta legalább kétszer”. Megint csönd. Aztán hátra­fordult, nyúlt a táskarádió felé: „Egy kis zenét?” „Azt látod, igen!” — kap­tam mohón az ötleten. Bekapcsolta a készüléket, s hosszan keresgélt a skálán. Egy lassú, melodikus táncze­nénél megállt. „Voila!” „Nem túl diszkrét ez? — kérdeztem. — Vadabbhoz vagytok szokva!” Csúfondárosan mosolygott. „Ezt neked kerestem...” „Köszönöm!” — fordultam el zordan, s tettem, hogy tőrt döfött szívembe. Végigsimí­tott hajamon, aztán felállt. „Nem akarsz táncolni?” A fejem ráztam, de most erőszakos volt: „Miért? Mindig zokogsz, hogy nem mehetünk el se­hová, a nyilvános hely neked tabu, mert az ismerősök ...” „És az ismeretlen fiatalok!” — emeltem föl az ujjamat. — Rajtam ne röhögjön egy nagy hajú taknyos se!” „Ugyan! Miért nevetné­nek?” „Mert kegyetlenek! — mondtam hirtelen indulat­tal. — Mert csak nekik sza­bad mindent! Mi már szerel­mesek sem lehetünk! Egy dolgunk van: vonuljunk le mielőbb a pályáról!” „Ugyan — mondta fakó hangon. — Ez a te rögesz­méd! Senki nem nevetne raj­tad.” „Az arcomba talán nem ... De a hátamban érezném a gúnyos vigyorukat!” Megfogta a kezem, felhú- zot magához. „Akkor most gyere!” Felálltam, átöleltem, de hirtelen elengedtem, s nyúl­tam a konyakért. „Előbb egy kortyot!” „Az jó lesz!” — mondta lelkesen. Ittunk, aztán hát táncol­tunk, ha már úgy akarta. Az idő meg csak ment, csak ment, csak ment. „Remekül csinálod! — szólt egy idő múlva. — Nem is hittem volna!” „Igyekszik a tudományos káder, aki maga is mai fia­tal volt tegnapelőtt...” — mondtam fanyarul. Rámnézett. „Abbahagyjuk?” * Ha akar, hát csak táncol­jon — mondtam magam­ban ... — Talán kell is neki a szerelemhez... ez hozza hangulatba ... Mit tudom én, fiatal nő még sosem voltam! Én ugyan másképp képzeltem az első estét kettesben, négy fal közt, elbújva végre a vi­lágtól — de ez már másfajta rajt! Én ugyan csókkal kez­deném, öleléssel, simogatás- sal — de ezeknek a zene a mindenük. Hát tessék, fiam, csináljuk! Mindenesetre lazí­tottam a karom szoros ölelé­sén, és amilyen közönyösen csak tudtam, megkérdeztem: „Mióta laksz itt?” „Két hete” — mondta gya­nútlanul. Megálltam, megütötten. „És csak most szóltál? Két hete itt ez a kis paradi­csom ...” Állta a pillantásomat. „Ma szóltam, igen! — Képtávírón érkezett Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára csütörtökön fogadta Jörgen Jen- sent, a Dán Kommunista Párt elnökét, aki pihenés céljából tartózkodik hazánkban. A szívélyes, elvtársi légkörű talál­kozó során kölcsönös tájékoztatásra került sor a két párt tevékenységéről, s véleménycserét folytattak a nemzetközi élet, továbbá a nemzetközi kommunista mozgalom néhány időszerű kérdéséről. A megbeszélésen részt vett Gyenes András, az MSZMP KB titkára. (Kelet-Magyarország tele­fotó) Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke csütörtökön a Par­lament Nándorfehérvári termében fogadta Eric Neilt, a Nemzetközi Élettani Társaság leköszönő elnökét, Knut Schmidt-Xielsent, a most megválasztott új elnököt, s a tár­saság vezető testületének tagjait, akik a XXVIII. élettani világkongresszus alkalmából tartózkodnak Budapesten. 'Ä szívélyes légkörű eszmecserén részt vett Schultheisz Emil egészségügyi miniszter és Szentágothai János, a Magyar Tu­dományos Akadémia elnöke is. (Kelet-Magyarország telefotó) Szuzuki az új japán kormányfő A japán törvényhozás al­sóháza csütörtökön délután bizalmat szavazott Szuzuki Zenkonak, a liberális demok­rata párt elnökének és mi­niszterelnök-jelöltjének, s ez­zel személyében megválasz­totta a szigetország új kor­mányfőjét. A június 12-én szívroham következtében el­hunyt Ohira örökébe lépő Szuzuki közvetlenül Ito Ma- szajosi ideiglenes miniszter- elnöktől veszi át a kabinet ügyeinek intézését. mondta keményen..— Éppen ma!” „De miért?” „Magyarázni kell?” — kér­dezte szemrehányón. Hevesen biccentettem; ő csak állt, nézett. „Te miért nem követelőz­tél eddig?” — kérdezte az­tán. „Már mondtam! Az lehe­tett volna a látszata, hogy zsarollak...” „Na látod!” — mondta elé­gedetten. „Mit?” — meredt rám. „Hogy tisztességérzet is van a világon! Hisz nálam talán nem az lett volna a látszat, hogy puszta érdek­ből teszem? Hogy le akarlak kötelezni? __” Magamhoz rántottam, és szorítottam. „Te! Te harmadik csoda!” „Nem te mondtad a ven­déglőben, hogy mától fogva független ember vagyok?” „így is van!” „És? Ha jól látom, már ma itt vagy velem, Teca néni­nél!” „Drága, drága Teca néni! — sóhajtottam fel. — A'z Is­ten is áldja meg a kedves re­A viszonylag ismeretlen és korábban elsősorban párt­funkcióban tevékenykedő Szuzuki megválasztásában nagy súllyal esett latba az a körülmény, hogy a vele és az őt támogató politikusokkal szemben álló Fukuda-frakció feladta kezdeti fenntartásait. Tokiói megfigyelők szerint Szuzuki bel- és külpolitikai­lag egyaránt elődje és mento­ra, Ohira nyomdokaiban ha­lad majd. urnáját, de boldoggá tett ve­le!” — S öleltem volna át megint a kis unokahúgot, de megint elhúzódott. A szek­rényhez lépett, elővett egy dobozt, sós sütemény volt ben­ne. Kínálta. Isteni ez az önállóság! — mondta aztán, és körülmuta­tott. — Ügy élvezem, hogy el sem mondhatom! Az em­ber felkel, és senkit nem kell kerülgetnie... A vécé sza­bad, a fürdőszoba szabad! Nem kell senkit kivárnia, anyát, apát, férjet, anyóst, apóst... Egyszerűen csodála­tos!” „Most már nemsokára vég­leg így lesz!” — simítottam végig a haján. „Hála neked, te drága! — Hozzám bújt, fölágaskodott, megcsókolt. — Istenem, mi is lett volna velem nélküled?” Mohón visszacsókoltam, ab­ban a boldog reményben, hogy végre ráhangolódott az ölelkezésre. De nyomban megéreztem, hogy félrema­gyaráztam az iménti csókot; csupán hálapuszi volt. Nem, nem siettetjük, intettem ma­gam. Nem erőszakoskodunk, átengedjük neki a döntést! (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents