Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-02 / 153. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. július 2. Napi külpolitikai kommentár BT-döntés - vétó nélkül |égy napon keresztül ta­nácskozott a Biztonsá­gi Tanács az izraeli kormány Jeruzsálemre vo­natkozó, minden jogalapot nélkülöző intézkedéseiről és szándékairól. Az ülés össze­hívását huszonkét iszlám or­szág kérte: közös határozati javaslatot nyújtottak be er­ről, a muzulmánok számára érzelmileg rendkívül fontos kérdésről. A problémát azonban nem­csak a mohamedánok tartot­ták fontosnak. Philippe Hus- son francia ENSZ-fődelegá- tus a Biztonsági Tanácsban — világosan utalva arra, hogy az izraeli parlament éppen most foglalkozik a Begin-ka- binetnek azzal a javaslatá­val, hogy a miniszterelnök­ség székhelyét Jeruzsálembe helyezzék át — kormánya nevében nyomatékosan fi­gyelmeztette Tel Avivot: „ne hozzon jóvátehetetlen dönté­seket”, nehogy annektálja Jeruzsálem arab negyedét és megpróbálja a várost az ország fővárosává nyilvání­tani. Ritkán fordul elő, hogy kö­zel-keleti viszonylatban egy nyugati nagyhatalom ilyen kategorikusan fogalmaz. De ez még mindig nem minden. A francia fődelegátus példát­lanul kemény formában je­lentette ki: „Franciaország nem nyugodhat bele a Jeru­zsálemmel kapcsolatos izrae­li tervekbe...” A világ jól emlékszik még Giscard elnök minapi utazására az arab or­szágokban és elégtétellel nyugtázhatja, hogy a párizsi diplomácia az első komoly alkalommal bebizonyította: az államfő ennek során el­hangzott kijelentéseit komo­lyan kell venni. Ilyen előzmények után a nemzetközi közvélemény ért­hető érdeklődéssel várta, hogyan foglal állást a ké­nyes jeruzsálemi ügyben az Egyesült Államok kormánya. A washingtoni vezetés nehéz helyzetben volt. Ha nem vé­tóz, magára haragíthatja a zsidó szavazókat, ami a no­vemberi elnökválasztások előtt kockázatot jelenthet Carternek. Ha viszont meg­akadályozza a határozat el­fogadását, megterheli viszo­nyát az egész arab világgal (beleértve Szaúd-Arábiát, legfőbb olajszállítóját, amely­nek vezetői többször kijelen­tették: szó sem lehet Jeru­zsálem izraeli bekebelezésé­ről), és megnehezíti az ame­rikai égisz alatt összehozott egyiptomi—izraeli tárgyalás most kezdődő újabb forduló­ját. gy tűnik, ez volt az a ritka kivétel, amikor ___J Carterék a nemzetközi hatásokat helyezték előtér­be, a belső motívumokkal szemben. Az amerikai dele­gátus tartózkodott és ez azt jelentette, hogy a BT egyhan­gúan, tehát jogerősen minő­sítette „semmisnek és ér­vénytelennek mindazokat a törvényhozási és adminiszt­ratív intézkedéseket, amelye­ket Izrael Jeruzsálem föld­rajzi, demográfiai és törté­nelmi jellegének, valamint státusának megváltoztatásá­ra tett". Harmat Endre Szavazás a Biztonsági Tanácsban. (Kelet-Magyarország te- lefotó) Véget értek a szovjet—nyugatnémet tárgyalások Képünkön tárgyalóasztalnál a szovjet és a nyugatnémet ve­zetők. (Kelet-Magyarország telefotó) Kedden a Kremlben véget értek a szovjet—nyugatné­met tárgyalások, amelyeken szovjet részről Leonyid Brezs- nyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa Elnökségének elnöke, Alekszej Koszigin, az SZKP KB PB tagja, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke, és Andrej Gromiko, az SZKP KB PB tagja, külügyminisz­ter, nyugatnémet részről pe­dig Helmut Schmidt szövet­ségi kancellár és Hans-Diet- rich Genscher külügyminisz­ter vett részt. A tárgyalásokról közös közlemény jelenik meg. A két fél hosszú távú progra­mot írt alá a Szovjetunió és az NSZK közötti gazdasági és ipari együttműködés fő irá­nyairól. Sikeres összekapcsolás Kedden reggel, moszkvai idő szerint 8 óra 53 perckor összekapcsolták a Szál jut— 6—Szojuz—36 űrkomple­xummal a vasárnap felbo­csátott Progressz—10 auto­matikus teherszállító űrha­jót. Az űrhajónak az űrkomp­lexumhoz való közelítését és az összekapcsolást az or- bitális komplexumon tar­tózkodó Leonyid Popov és Valerij Rjumin űrhajósok ellenőrizték. A Progressz— 10 a Szaljut—6—Szojuz—36 rendszer „hátsó bejáratá­nál”, az agregátegységnél lévő csatlakozónyíláshoz kapcsolódott. A szállítóűrhajó a tudo­mányos kísérletek folytatá­sához szükséges műszereket és berendezéseket, élelmi­szert, üzemanyagot és pos­tát vitt az orbitális komp­lexumra. A telemetrikus informá­ciók és a személyzet beszá­molója szerint a Szaljut—6, a Szojuz—36 és a Prog­ressz—10 fedélzeti rendsze­rei kifogástalanul működ­nek. Leonyid Popov és Va­lerij Rjumin közérzete jó. Bárány Tamás; — Regény — Másfél szoba összkomfort 41. Bekanyarodtunk. Néhány lépéssel odább óvatosan hát­rapillantott. majd egy této­va, rebbenő mozdulattal be- lémkarolt. Az a nap úgy ért, mint de­rült égből a villám; de leg­alább megkönnyítette a dön­tést. Illetve: döntött helyet­tem. Egyik délelőtt strandon voltam Bélával, és Ákos meg­lesett bennünket. Kiderült: akkor már hetek óta figyelt, és most elhatározta, lecsap ránk. Hanem hát rosszul számított szegénykém. Nyil­ván nagy jelenetet akart, zo­kogó tagadást, és vad fogad­kozásokat, hogy sosem látom többé Bélát. Csakhogy késett néhány napot. Ha három­néggyel előbb tör ránk, talán úgy is történik, ahogyan re­mélte; Bélát a kocsijával együtt elküldöm a csudába, és bűnbánó arccal slattyogok vele haza a Rómairól... De nagyon szerettem volna nya­ralni, nagyon beleéltem ma­gam az érettségi utáni juta­lomüdülésbe, ő meg éppen három napja jelentette be a lovasiskolát... Béla viszont — szegény Ákosom vesztére — aznap reggel adta elő, bá­tortalan dadogások közt, hogy mit szólnék, ha az alatt a ikét hét alatt, amíg szülei Jugoszláviában vannak, m: felruccannánk néhány napra’ a Tátrába. A meghívást ne értsem félre, a szándékai tisztességesek, a világon semmit nem vár érte tőlem. De az érettségi nagyon ki­vette az erőmet — csak ő tudja igazán, mennyit tanul­tam! — és egyszerűen nem tud belenyugodni abba, hogy komolyabb pihenés nélkül vágjak neki ősszel a munká­nak ... Van ezer forintom; higgyem el, abból kijön a költség. Hiszen kocsin me­gyünk, s kettőnknek ugyan­annyi benzin kell, mintha egyedül menne, a szoba ára is majdnem egyforma egy vagy két személynek — ma­rad a koszt, arra pedig elég az anyámtól kapott ezres ... Nem mondtam neki azon­nal igent; tűnődtem. Mit mondok otthon? Mit mondok Ákosnak? Ez volt a súlyo­sabb gond, hiszen anyámék- nak előbb-utóbb kitalálhatok valamit, osztálytársnői meg­hívást, elkésett iskolai tábort, amit nem mondhatok le, mert a KISZ-nek ígértem — egyszóval akadt volna szö­veg, amit anyámék megesz­nek. De mit mondok Ákos­nak?! És akkor megjelenik ő, nagy dérrel-dúrral leül mel­lénk a homokba, és felelős­ségre von... Az elején még ösztönösen tagadtam, de az­tán arra gondoltam: ezt hall­hassam egész nyáron ? Ahelyett, hogy a Tátrában furikáznék? öcsi: sokkal több spenótot kellett volna enned gyerekkorodban, hogy az ilyen áldozatot megérd! És főleg: nem a lovakon kel­lene törnöd a fejed, hanem a lánykérésen! Hirtelen fáradt­ság futott végig bennem; ah­hoz alig volt erőm, hogy fe­léje forduljak. Kinek van kedve másnak fájdalmat okozni? De most már le­gyünk túl az egészen, ez dö­römbölt bennem. Elég volt a bujkálásból, a hazudozás- ból, a reménytelen számol­gatásból, hogy ennyi a mo­sógép, annyi a beugró... Menj csak nyugodtan Nagy- vázsonyba, Mákoskám, én meg megyek a Tátrába! Nagy lélegzetet vettem hát, és el­mondtam neki mindent. Jól vette, meg kell adni. Nem dühöngött, nem szajházott le. még Bélára sem szólt egy rossz szót. Fölállt, elköszönt, aztán hat évig nem láttam. A következő év őszén hallottam csak, hogy katonának ment; három évre rá meg mesélték a telepen, hogy megnősült. Én éppen akkor voltam vi­selés Krisztikéval; sok min­den izgatott, csak éppen az nem, hogy a hajdani fiúm házasságra adta a fejét... A Tátrába, bevallom, félve utaztam. Otthon végül is a KISZ-tábor meséjét adtam el, ennek lehetett legkevésbé ellentmondani, hiszen egy ilyen tábor jó pontnak szá­mít — magyaráztam apám­nak —, s nem mindegy, mi­lyen káderjellemzéssel kez­dem pályafutásomat ősszel a munkahelyemen... Az ér­vek s főképp az a körülmény, hogy nem kértem rá pénzt, a tábor ügye mellé hangolták az öreget, nagy kegyesen bó­lintott hát, hogy rendben van, mehetek. Nem, egyszerűen nem volt boldogabb ember a földön Bélánál, amikor a jó hírt megvittem neki! ölelt, csó­kolt, és esküdözött, hogy nem bánom meg a döntése­met; készüljek föl rá, hogy életem legszebb hete vár rám. Egyáltalán: ezekben a na­pokban alig lehetett ráismer­ni a jó fiúra; nincs jobb szó rá: tombolt a boldogságtól. Bevallom, eléggé nyomottan figyeltem vajon hogyan vi­selkedik mostantól, hogy egyedül maradt a porondon? Hálás lesz-e érte, hogy sza­kítottam a kedvéért — vagy vetélytárs hiányában elpi- maszodik. Az útra készülő­dés izgalmait még ez a vá­rakozás is tetézte: végre is ez lesz az első külföldi utam, és tulajdonképp itt derül majd ki: jól tettem-e, hogy Ákost szélnek eresztettem? De nem, nem kellett csa­lódnom, nem kellett semmit megbánnom. Már maga az utazás gyönyörű volt: át a Börzsönyön, át a határon, aztán fel, Besztercebánya fe­lé, ai kéklő hegyek közt. Bé­la egy Tale nevű elegáns üdülőhelyen foglalt szobát az Alacsony Tátrában, ahonnét remek kirándulásokat lehe­tett tenni fürge kis Trab- csinkkal a környező hegyek­be. (Folytaltjuk) Le Chan asszony emléke Amiről két város mesél Az észak-vietnami Lang Son város szívében, egy sze­rény emlékművön a virág sohasem hervad el. Tacano japán újságíró esett el ezen a helyen, tavaly a kínai tá­madás idején. A kommunista riporter a kínaiak szégyen- teljes viszavonulását akarta fényképezni, amikor eltalálta a gyilkos golyó. Arra még nem jutott idő, hogy a vietnamiak saját hő­seiknek emlékoszlopot állítsa­nak, pedig az ő ellenállásu­kon törtek meg a rohamozó „emberhullámok”. Nincs idő gyászolni sem, hiszen az ál­landó résenlét és a helyreál­lítás lendülete minden ener­giát felemészt. A tavalyi frontváros han­gulata már cseppet sem em­lékeztet a háborúra. Az út mentén pálmatetős, bambusz­oszlopokon nyugvó teázók. A kis tornácok alacsony székein katonák üldögélnek, beszél­getnek, cigarettáznak és isz- szák a trópusi vidék üdítő­jét, a forró, keserv teát. Ugyanitt este apró petróle­umlámpák hívogatják a ven­dégeket. Nyoma sincs az el­sötétítésnek. Az agyagkuny­hók mellett téglaházak is épültek, de nincs rajtuk ké­mény. A füst a cserepeken keresztül árad ki. Egy másik ugyancsak a há­borúban megismert vietnami város, Haiphong. Ho Si Minh- városal két és fél napos ha­jóút, Hanoival pedig autóút köti össze. Víztükör között kanyarog az út, elöntött rizs­földek, tavak, csatornák szomszédságában. A zsúfolt teherautó-forga­lomból látni, hogy itt van Vietnam legnagyobb tengeri kikötője. Keskeny nyomtávú vasút is igyekszik arrafelé, de sem az országút, sem a vas­út nem tud megbirkózni a növekvő forgalommal. Haiphong lakói büszkék városuk nevére, amely ezt jelenti: „tengeri védelem”. Valamikor i. u. 40-ben nevez­ték el így, amikor a város védőbástya volt a kínai hódí­tókkal szemben. A monda szerint a rendkívül szép Le Chan asszonyt oda kellett ajándékozni a kínaiak vezé­rének, de ő megszökött, és a felkelés élére állt. A város történelme még sok drámai eseményt jegyez fel. A leg­utóbbit századunk hatvanas éveiből, amikor amerikai bombák zúdúltak a városra. A kikötőben már nem látni a nyomait, a belvárosban vi­szont még igen: félig romok­ban hever a valaha szépsé­ges katolikus dóm. Az amerikai bombázáskor Haiphong volt az élet kapu­ja, mert Peking akadályozta, hogy Kínán át szállítsák a Szovjetunióból és a szocialis­ta országokból a Vietnamnak szánt árut. Zaklatott volt itt az élet két évvel ezelőtt is, amikor pekingi felbújtásra a kínai lakosok, a hoák elhagy­ták a várost. Hiányuk még sokáig érződött, hisz sok jó szakember volt közöttük. Kü­lönösen a cementgyárat érin­tette érzékenyen a hoák tá­vozása. Azóta vietnami se­gédmunkások álltak a szak­emberek helyére, s végül, ha nehezen is, ismét működni kezdett az ország legnagyobb cementgyára. Tavaly már több cementet állítottak elő, mint bármikor korábban. Manipuláció víz alatt... Pillantás egy atomerőműbe Győrtől északra 80—85 ki­lométerre, a határ túlsó ol­dalán, Jaslovské Bohunicé- ben — Apátszentmihályon — másfél éve működik egy atomerőmű. Egyes számú reaktorával 1978 decemberé­ben kezdték a próbaüzemet. A reaktor jól állta a próbát. Azóta több mint 400 napon át dolgozott, hibátlanul. Ter­melése százszázalékos. Ez idő’ alatt három és negyed millió megawattóránál több vil­lanyenergiát adott. Igaz, közben csökkent a „tüzelő” ereje: a dúsított uránium­elemek aktivitása. Az elemek egyharmada már nem képes annyi energiát termelni, amennyi a reaktor normál­teljesítményéhez kell. Itt van az idő, hogy a reaktort leál­lítsák, s a fáradt elemeket ki­szedjék, újakkal pótolják. Nem veszélyes ez a műve­let? Természetesen az atom­reaktor veszélyes üzem, de ezzel a védőintézkedéseknél teljes mértékben számolnak. A reaktorban az elemek kör alakban helyezkednek el, s rendszerint a közepén, az ak­tív zónában merülnek ki leg­gyorsabban. Ezeket szedik most majd ki, helyükbe a zóna széléről tesznek még aktív elemeket, s az üres te­lepek helyét újakkal töltik fel. A veszély elhárítására az egész műveletet víz alatt vég­zik. A műszaki előkészület után, az operáció előtt, a tér­séget vízzel árasztják el. A víznek ugyanis jó tulajdonsá­ga, hogy felfogja a radioaktív sugarakat. Tehát a víz alatt, embervezérelte manipulátor­ral, mechanikus karral cse­rélik ki a „tüzelőt”. Persze, a „kiégett tüzelő” az emberre nézve még mindig veszélyes. Ezért a kiégett elemeket még három éven át víz alatt tá­rolják. Kiszámították, ennyi idő alatt annyira lecsökken radioaktivitásuk, hogy akkor már veszélytelenül szállítha­tó végső helyükre — az urá­niumtemetőbe. Július második felére a V—1 jelzésű atomerőmű első blokkjában már ismét fo­rognak a turbinák. Az Afrikai Egységszervezet csúcsértekezletére Sierra Leone fővárosába érkezett Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár. A képen Sorié Karoma, Sierra Leone alelnöke Üdvözli. (Kelet-Ma­gyarország telefotó)

Next

/
Thumbnails
Contents