Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET NYÍRBÁTORBAN LÁTHATÓ FILMJÉGYZET De Caux Mimi mindig az eszme fáklyavívő- je volt. Csodálattal hatott a magyar zene és dal azokra a magyar huszárokra, akik az elnyomatás éveiben Lombar­diában voltak kénytelenek osztrák katonai szolgálatot teljesíteni, és akik De Caux Mimi magyar dalaitól úgy fellelkesültek, hogy a mű­vésznőnek sietve ott kellett hagynia az osztrák szolda- teszka (rossz értelemben: á fosztogató, erőszakos stb. osztrák katonaság) által gúzs­ban tartott országrészt, ne­hogy a magyar fiúk meggon­dolatlanságot kövessenek el. De Caux Mimi szintén az el­nyomatás éveiben Berlinben, Párizsban, Londonban, az ot­tani színházakban operaéne­kesnőként történt szereplése alkalmával, az előadások be­fejeztével, magyar dalaival, fekete díszmagyarban nagy hatással gyönyörködtette a hallgatóközönséget. Hallat­lan sikerének egyik legkitű­nőbb kifejezője az is volt, hogy az egyik uralkodó csa­lád tagja az ottani legkivá­lóbb festőművésszel festtette le a színművésznőt, természe­tesen a magyar dalok éneklé­sekor viselt fekete ruhájá­ban. De Caux Mimi művésze­te és szépsége, nemkülönben honleányi magatartása fes­tésre ihlette hazánk egyik legnagyobb portréfestőjét, Barabás Miklóst is. Felbecsülhetetlen értékű az a hatás, melyet á színészet — mint a magyar kultúra hordozója — és a magyar nép, mint a nemzeti hagyo­mányok letéteményese, egy­másra gyakorlottak. Vándor színtársulatok járták az or­szágot, Kántorné, a legna­gyobb magyar színésznő, Dé­ryné, a legcsodálatosabb éne­kes színésznő, De Caux Mimi a lenyűgöző hatású és szép­ségű dal és operadalok éne­kesnője. Mindhármuknak az élete harc és küzdelem a ma­gyar színjátszás megterem­téséért. Példájuk és művésze­tük legszebb haladó hagyo­mányaink közé tartozik. Mindaz, amiért az elődök küzdöttek és harcoltak, a márciusi forradalommal vált valóra. A forradalmi vívmá­nyok megvédésére, szabad­ságunk és függetlenségünk kivívására és megerősítésére fogott fegyvert az egész ma­gyar nép. 1848 ugyan polgári forradalom volt, de a szabad­ságharc a nép harca volt el­nyomói ellen. Ezt a tényt is­merték el színészeink is, ami­kor fegyverrel és szóval, pél­damutatással és lelkesedéssel a szabadság zászlaja alá áll­tak. 1849 augusztusában elbu­kott a szabadságharc. Nehéz napok következtek a magyar nemzetre, de különösen a ma­gyar szabadságért szívvel- lélekkel küzdő színészekre. Forradalom alatti magatartá­sukért sokakat börtönre ítéltek, többen önként men­tek száműzetésbe a hontalan­ság keserű kenyerét ették, mások bújdosni kényszerül­tek. Dr. Szalontai Barnabás múzeumigazgató és emléktárgyai Vidéki viszonylatban is egyre több szunnyadó, kalló­dó érték, érdekesség szinte naponta kerül felszínre, ame­lyekkel sokak érdeklődését ; feíjfeKe})^ £ ­egy-egy tudományos terüle­ten is fontossá, használható­vá válnak. A Somossy család őrzése után jutott a nyírbátori mú­zeumba, egyik francia emig­ráns lányának, De Caux Mi­mi dalénekes művésznőnek néhány értékes reliquiája: egy rendkívülien szép, franci­ás ízlésű legyező és egy me- daillon. Legyezője, barna fa- küllőkön muszlinra festett rózsacsokor, madár, valamint stilizált apró virág és levél­ke motívumokkal díszített. Az ovális alakú medaiUgnia borostyánra applikált, és csontból faragott női arcél­ből (profilportréból) van, fi­nommívű, mintáskarimájú fémfoglalatban. Ennek a két figyelemre méltó, kedves em­léktárgynak a vándorút ja az volt, hogy a neves költő, író, zeneművész Kuliffay—Bel- esák famíliából származó egyik nőtagjának a Somossy család férfitagjával való há­zasság révén került az emlí­tett közgyűjteménybe. (A re­formeszmék idején az egyik Somossy, Ignác a nyírbátori járás képviselője volt, ki az 1848—49-es szabadságharc idején pozitív személyiség, és emiatt a szabadságharc le­verése után, ellene eljárást indítottak és megvetettek.) Kuliffay családnak a leg­bensőségesebb barátja De Caux Mimi volt. Ezt bizonyít­ja az a körülmény is, hogy mily nagy hatással és befo­lyással volt Kuliffay Izabella zongoraművésznőre és zene­szerzőre, anyai barátnője De Caux Mimi, aki a magyar zene iránt szeretetet és eb­ből eredően a magyar művé­szi zene felkarolását csepeg­tette bele. és mint zeneszerző több népdalra írt pályadíjra dicséretet nyert. Voltaképpen ki is volt De Caux Mimi? A Nemzeti Szín­ház egykori kitűnő színmű­vésznője volt, aki fiatal korá­ban a Nemzeti Szíházban el­sőnek biztosított szerepet a Válasz egy körkérdésre Szekeres Péter, a Magyar Filmtudományi Intézet ambi­ciózus munkatársa levelet in­tézett néhány „szakmabeli­hez” és arra kérte őket, le­gyenek segítségére egy bizo­nyos lista öszeállításával. Ta­lán nem követek el indiszk­réciót, ha idézek a levélből: „A Minden idők nagy filmjei és a filmművészeti érték tár­sadalmi meghatározottsága, valamint a filmízlés, filmis­meret, filmpreferencia hazai és nemzetközi összehasonlító vizsgálatokhoz kérem, hogy minden idők 100 kiemelkedő filmjét szíveskedjék leírni. Sorrend nem számít, s akinek ez gondot okoz, a név nem fontos. Később más formá­ban esetleg a sok száz kri­tikus és intézmény közös vá­lasztása élén álló ezer film listáját is bemutatom, hi­szen a száz, mint keret, ne­hézzé teszi a választást. Ügy tekintem ezt, hogy ami elő­ször eszébe jut a válaszadó­nak.” Ilyen kedves felszólítást nem illik megválaszolatlanul hagyni, s mivel a Kelet-Ma- gyarország erre lehetőséget biztosít, a nyilvánosság előtt mondom el gondolataimat minden idők legjobb 100 filmjéről. őszintén megvallom: ez­úttal szeretnék kényelmes lenni. Nem veszem fel a film­történész tudós ókuláréját (pardon: ilyennel nem is ren­delkezem). Helyette — kötet­lenül és ahogy először eszem­be jut — felsorolom, hogy milyen filmeket vennék fel a magam gyűjteményébe. Néhány körkérdésre vá­laszolva és interjúkban is kö­zöltem, hogy rám eddig — foglalkozási ártalom s nem hivalkodó nagyképűség: több ezer filmet láttam életemben — egy francia dráma gyako­rolta a legmaradandóbb ha­tást. Nem „világszám”, de azért sokan tudnak róla. Das- sin rendezte, a címe: Akinek meg kell halnia. Ezzel kez­dem a felsorolást. Más fran­cia filmek talán mívesebbek, maradandóbbak — ilyen A nagy ábránd, a Szerelmem, Hiroshima, a Mire megvirrad, a Kifulladásig —, ezeknek is helye van az élmezőnyben, nekem azonban az Akinek meg kel halnia a kedvencem. Folytatom. Szoros szálak­kal kötődöm a szovjet film­hez, s nagyon sok klasszikus és modern alkotást szeretek, mely Moszkvában, Lenin- grádban vagy a nemzetiségi stúdiókban készült. Eizenste- intől természetesen főleg a Patyomkin páncélost, meg a Rettegett Iván második ré­szét. Dovzsenkótól A földet, Tarkovszkijtól az Andrej Rubljovot (utóbbit akkor is kiemelt helyen szerepeltet­ném, ha csak három filmet kellene megneveznem). Csuh- rajtól a Balladát. Noha ki­csit megkopott, Kalatozov Szállnak a darvaíc című mun­káját. Az Elfelejtett ősök ár­nyait (rendező: Paradzsanov). Nagyra értékelem az olasz film bizonyos teljesítményeit. A neorealizmus mesterművei fölött talán sohasem fog el­járni az idő (Biciklitolvajok, Róma nyílt város, Két kraj­cár reménység, A sorompók lezárulnak stb.). Fellini Amarcordja: varázslatos cso­da. Különben a különc mes­ternek valamennyi filmjét nagyon kedvelem — eltérően Antonioni műveitől (melyeket „csak” tisztelek). Azért Az éjszaka semmiképpen sem maradhatna ki a hevenyészett leltárból. Visconti? Ő talán igen. Aztán a nagy némafilmek. Chaplin és Buster Keaton — az Aranyláz és A generális. Griffith Türelmetlensége. (Te jó isten, most veszem észre: Brüszelt „másolom”. Mégis­csak objektív volt a mérce?) Torokszorító élményem volt A kopár sziget. Sokszor lát­tam,, bármikor megnézném, ez is beleférne a 10-be is, nemcsak a 100-ba. Andrzej Wajda művei ugyancsak ki­vételes értékek. Főleg a Csa­torna, a Hamu és gyémánt és A márványember (a sztaha­novista kőműves pokoljárásá­nak történetét évtizedünk egyik alapfilmjének tartom). És a csehek! Milos Forman, aki Hollywoodban is azt foly­tatja, amit az Egy szöszi sze­relmében tökélyre vitt. A Ha- trnek ugyancsak sok pontot adnék. De az Üzlet a korzón- nak, a Szigorúan ellenőrzött vonatok-nak, az Intim meg- világításban-nak is. A jó amerikai filmek kö­zül ugyancsak többet felso­rolnék. Persze, hogy az Aranypolgár-ral kezdődik az újkor. Persze, hogy csak csi­pegethetek a gazdag termés­ből. Emlékezetem mozivász­nán ilyesfajta filmek élnek igazán: Alkony sugárút, Ma­gánbeszélgetés, Száll a ka­kukk fészkére, A legénylakás, A lovakat lelövik, ugye? Az angol free cinemából több filmet is megnevezek: az Egy csepp mézet, A hosszútávfutó magányosságát, A királyért és a hazáért szívszorongató történetét. Magyarok? Ebből a sorból egyáltalán nem hiányozhat a Körhinta és a Szegénylegé­nyek, de még a Hideg napok és a Színdbád sem. S akkor hol maradnak - a négy venes- ötvenes-hatvanas esztendők egyéb csúcsteljesítményei? A filmek, melyek csak „kikap­csoltak” (például a nemrég elhunyt Alfred Hitchcock mutatványai)? A filmek, me­lyek felfedezésekkel örven­deztettek meg? A filmek, me­lyek egy-egy irányzat vagy iskola programjával szolgál­tak? Nem folytatom, pedig még lenne javaslaton'.. Most már csak a tanulságot írom le. Nagyon sok a rossz film, de azért a legfiatalabb művészeti ág már bebizonyította erejét. Nem is olyan könnyű a leg­jobb 100 filmet kiválasztani, mivel — több legjobb 100 film van ... Veress József A jó műfordításkötet mely az eredeti szöveg újraalko­tását, hiteles visszaadását je­lenti két-szerzős munkának számít. Talán éppen ezért nem lesz érdektelen, ha né­hány utaló mondattal első­ként azokat mutatjuk be, akiknek meghatározó szere­pük van e regény életre hívá­sában. Az író Abramov 1920-ban született egy nyugat-szibériai kis faluban, Verkolában. Egyetemi tanulmányait Le- ningrádban végezte, ahol ké­sőbbiekben maga is tanított. A második világháború idő­szakában a népfelkelőkhöz csatlakozott, majd a reguláris hadsereg kötelékében küzdöt­te végig a honvédő háborút. Állami díjas író, akinek szép­írói kvalitásait széles körben ismerik, tisztelik és szakmai berkekben is majdhogy levett kalappal beszélnek róla. Nép­közeli szemlélete, szociográ- fusi igényű munkái alapján a falusi próza egyik vezér- egyéniségének tartják. A műfordító — Antal Mik­lós vásárosnaményi könyvtár- igazgató — nevével nem most találkozunk először. Számta­lan kisebb lélegzetvételű írást, s néhány nagyobb ter­jedelmű munkát ültetett át ABRAMOV: Fivérek és nővérek már magyarra szakmai hoz­záértéssel. Legutóbb pl. a Díjnyertes ló c. elbeszélés­gyűjteményben olvashattuk fordításait, de különböző fo­lyóiratokban publikál. A könyv, mely egy regény­folyamhoz hasonló tetralógia első önálló tagja, azoknak a nőknek, asszonyoknak emlé­két örökíti meg, akik a má­sodik világháború megpró­báltatásait nem a front első vonalában, hanem a hátor­szágban élték át, s akiknek hősies magatartásáról eddig aránytalanul kevés szó esett. Pekasinóban — valójában Verkolában, mint ahogy a Szi- nyelga, Pinyega létező folyók, és a többi földrajzi név is azonosítható — ebben a szi­bériai faluban játszódik a re­gény cselekménye. Abramov egyszerű emberi történetet mond el, s éppen ez adja az írás hitelét. Távol a kegyet­len harcok zajától, háborítat­lan, szinte idilli környezetben a hegy oldalához bújt geren­daházakban elaggott öregek, gyermekek, nők élik a ma­guk más módon megnehezí­tett, kemény életét. Olyan időben és helyzetben, amikor és ahol minden gond, felelős­ség az asszonyok nyakába szakad, fakitermelés, széna­kaszálás, vesződés, birkózás a a földdel télen-nyáron, perc­nyi pihenő nélkül. Vérrel-ve- rítékkel teremtik elő a min­dennapi kenyeret, s azon túl amit megkövetel a hadigaz­daság. a haditermelés. A halálhírek szorítottságá- ban élő faluközösség persze nem egyetlen kivételes példa nyomán válik maga is példa­mutatóvá. A széthullás álla­pota addig alig ismert pozitív emberi tartalmakat szabadít fel bennük, s ez az energia összességében megsokszoroz­za a megfáradt, eltörődött lakosok erejét. Az ügyet se­gítő szándék, az önzetlen ál­dozatvállalás egy idő múltán hétköznapi tettnek számít, pl. felajánlják vagyonkájuk utol­só maradékát stb., egyálta­lán: számtalan epizód té- veszthetetlenül megegyezik a Hat év történelem c. doku- mentumfilm-sorozatban lá­tottakkal. Abramov kitűnő jellemeket formál anélkül, hogy egysíkúvá szürkítené, sablonná merevítené szerep­lőit. Igazi hús-vér alakok küzdenek a színen, akik érzel­meikkel, vágyaikkal, indula­taikkal. olykor ellentmondá­sos cselekedeteikkel együtt teljesebb emberek. Ebben a kissé szabálytalan könyvismertetésben ha talán többet foglalkoztunk a mű megformálási körülményei­vel, mint a tartalmi vonatko­zásokkal — okkal tettük. A regény kapcsán így nyílt al­kalmunk szólni a megyénk- beli Antal Miklós letisztult stílusú munkájáról, teljesít­ményéről, mely műfordítói pályájának minden bizonnyal egyik fontos állomását jelen­ti. (Európa Kiadó, Bp.. 1980.) Futaky László 1980. június 8. magyar népdalnak. Az akkori honfiak mily élvezettel, el­ragadtatással hallhatták De Caux Mimitől az 1848—49-es szabadságharc idejének da­lait a verbunkos dalokat, amelyek mellett indultak csatába a- honvédek sőt a színművésznő férje is a ma­gyar szabadságért. A történelemből tudjuk, Jjogy a forradalomból a szín­ház is részt kért. A szabad­ságharc kitörésekor a színház férfitagjainak nagy része be­állt honvédnek, a színésznők sebesülteket ápoltak, az itt- honmaradottak pedig a szín­padról élesztették a szabad­ságharc tüzét. A magyar sza­badság eszméje és a magyar színészek mindig közeli ro­konságot tartottak. Az. első magyar színtársulat is a sza­badság elleni támadás füzé­ben lobbant fel, s összekötte­tést tartott a francia forrada­lom eszméit hirdető Martino- vics-féle társasággal. Kivált­képp De Caux Mimi mint francia emigráns családból való, ki bátor kiállásával

Next

/
Thumbnails
Contents