Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-07 / 132. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. június 7. L. Brezsnyev fogadta az indiai külügyminisztert Lengyel élet Egy boldog asszony Kommentár Mit tud a Szojuz—I—2? Zsúfolt programot állítot­tak össze péntekre a két koz­mikus berepülőpilóta, Jurij Malisev és Vlagyimir Akszjo- nov számára. A Szojuz—T—2 űrhajóval, amely csütörtökön délután rajtolt Bajkonurból, több ma­nővert keli végrehajtanak, ki kell próbálniok a különböző új berendezéseket. Közben a Szaljut—6 űrállomás kozmo­nautái, Leonyid Popov és Va­leri j Rjumin előkészülnek a közösen végrehajtandó ma­nőverekre. Ezek célja az, hogy kipróbálják az új típusú űrhajó újonnan szerkesztett közelítőberendezését, a fedél­zeti számítógép működését. Mint ismeretes, ez a számító­gép önállóan dolgozza fel a beérkezett pályaadatokat, meghatározza a megközelítés módját, vezérli a hajtómű mű­ködését, üzembe helyezésének időtartamát és idejét. Ko­rábban ezeket a műveleteket a földi irányítással végezték az űrhajó automatikus be­rendezései — ezentúl magán az űrhajón végzi el a felada­tokat a nagy teljesítményű, de kis méretű számítógép és ve­zérli az új egységes hajtómű működését. Az új űrhajó külsőleg csak igen keveset tér el a jelenleg használatban levő típustól. Befogadóképessége, induló sú­lya nagyjából azonos azzal, a korszerű műszerek azonban kevesebb helyet foglalnak el. Érdekesség az új szkafan­der. Az űrhajós szinte a leg­újabb párizsi divat szerinti az újfajta szkafanderben. Ugyanis magas, széles válla van. Ezt az ujjak másfajta szabása teszi indokolttá. Rendkívül megnőtt a sisak átlátszó része: nagyobb kilá­tást biztosít az űrhajósnak. Megváltoztatták a kesztyűket is, ezek rendkívül rugalmas anyagból készülnek, és igen finom munkák elvégzését is lehetővé teszik. Az űrhajót ezúttal ismét napelemekkel szerelték fel, s így lehetővé tették azt, hogy hosszabb ideig szabadon keringjen pályán. A jelenlegi Szojuz típusú űrhajók, ame­lyek kifejezetten rövid időtar­tamú utakra, a Föld—űrállo­más—Föld utak lebonyolítá­sára készültek, csak akkumu­látorokból kapnak áramot út­közben, az űrállomással ösz- szekapcsolva pedig annak energiaforrásaiból töltik fel akkumulátoraikat. Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnöksé­gének elnöke pénteken a Kremlben fogadta Naraszim- ha Rao indiai külügyminisz­tert, aki kedd óta tartózkodik hivatalos baráti látogatáson a Szovjetunióban. A találkozón jelen volt Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottsá­gának tagja, a Szovjetunió külügyminisztere. A baráti légkörű megbeszé­lésen Leonyid Brezsnyev hangsúlyozta, hogy a Szovjet­unió következetesen törekszik a szovjet—indiai kapcsolatok elmélyítésére. Rámutatott, hogy az imperialista erők mesterkedései következtében a nemzetközi helyzet az utób­bi időben bonyolultabbá vált. Hangsúlyozta az enyhülési politika folytatásának, a fe­szültséggócok felszámolásá­nak jelentőségét, az államok mindenféle külső beavatko­zástól mentes, önálló fejlődé­se tiszteletben tartásának fon­tosságát. Ennek kapcsán fel­hívta a figyelmet a Varsói Ismét hamis nukleáris ria­dó volt az Egyesült Államok­ban — jelentették csütörtö­kön a Pentagonban. Egy számítógép tévedett a nebraskai Omahában kedden: „Az Egyesült Államok ellen indított rakétatámadást” jel­zett. A vakriadó három per­cig tartott, ezalatt Hawaii szi­getéről már útnak indult egy Szerződés tagállamainak arra a javaslatára, hogy a világ különböző térségeihez tartozó államok vezetői a közeljövő­ben tartsanak legmagasabb szintű találkozót a nemzetkö­zi feszültséggócok felszámo­lása és a háború elhárítása céljából. Afganisztánról szólva az SZKP KB főtitkára megálla­pította: a Szovjetunió sílcra- száll az Afganisztán körül kialakult helyzet politikai rendezéséért, olyan rendezé­sért, amely megbízhatóan sza­vatolná az ország elleni ag­resszió beszüntetését, s védel­met nyújtana a belügyeibe való mindenféle külső be­avatkozás ellen. Naraszimha Rao köszönetét mondott az Indiának nyújtott szovjet segítségért és támoga­tásért, és kormánya nevében megelégedését fejezte ki afö­lött, hogy a szovjet—indiai kapcsolatok a barátság, az egyenjogúság és a kölcsönös bizalom szellemében fejlőd­nek tovább. katonai repülőgép, több lé- gideszant parancsnoki köz­ponttá átalakított Boeing— 707-es pedig azonnali felszál­láshoz készült. Mire azonban Carter elnök és Brown had­ügyminiszter értesült a riadó­ról — ellentámadásra csak az elnök adhat parancsot — már kiderült: vaklárma volt. TELEX HAVANNA Kuba nagyszabású idegen- forgalmi fejlesztésbe fog. En­nek keretében idegenforgalmi irodákat létesít a közeljövő­ben Washingtonban, Torontó­ban, Mexikóvárosban, Párizs­ban és Frankfurtban — kö­zölte a Kubai Idegenforgalmi Hivatal elnöke. NEW YORK Kurt Waldheim ENSZ-fú- titkár csütörtökön azt indít­ványozta a Biztonsági Ta­nácsnak, hogy újabb hat hó­nappal hosszabbítsák meg a Cipruson állomásozó ENSZ- békefenntartó erők mandátu­mát, amely június 15-én jár le. TOKIÓ A Kulturális Kapcsolatok Intézete emlékéremmel tün­tette ki Ója Maszako asszonyt, a Japán Nemzetközi Művé­szeti Alapítvány alelnökét a magyar—japán művelődési kapcsolatok előmozdításáért. A kitüntetést dr. Kós Péter, a Magyar Népköztársaság nagykövete nyújtotta át a To­kióban megrendezett ünnep­ségen. WASHINGTON Az amerikai kongresszus képviselőháza csütörtökön óriási többséggel visszautasí­totta az elnöki vétót, s ezzel útját állta az új olajimport­adó bevezetésének. A szená­tus pénteken szavaz, megfi­gyelők hasonló eredményt várnak. PRÁGA Csütörtökön Brnóban meg­kezdődött az európai diák- szervezetek XVII. találkozója. A tanácskozáson főként azok­ról az ifjúsági akciókról lesz szó, amelyek előmozdíthatják a béke, az enyhülés és a le­szerelés ügyét. A konferenci­át most első ízben tartják Csehszlovákiában. MAPUTO Ramiro Sáráivá Guerrerio brazil külügyminiszter csü­törtökön négynapos látoga­tásra Mozartiinkba érkezett, ahol kölcsönös érdeklődésre számot tartó gazdasági kér­désekről tárgyal vendéglátó­ival. Ö az első magas rangú brazil politikus, aki Mozam- bik függetlenné válása (1975) óta az afrikai országba láto­gat. Janina asszony életéből, úgy tűnhet, hiányoznak az eget rengető változások és meg­lepetések. 45 éves és 25 év óta megszabott keretek kö­zött él: mint karamellás dol­gozik a Syrena cukorkagyár­ban. Majd ennyi ideje tart derűs és nyugodt házassága: férje, Zygmunt, szintén ka­ramellás, ugyancsak a Syre- nában, de egy másik mű­szakban. Ez a munkabeosztás akkor alakult ki, amikor fi­úk, Andrej még kicsi volt, hogy valamelyikük mindig mellette legyen. Janina Filipiak az idén magas kitüntetést kapott: ő is „A Varsónak tett szolgála­tért” érdemérem boldog tu­lajdonosai közé tartozik. Hasznos társadalmi munká­jának, szép emberi tulajdon­ságainak elismerése ez. Janina asszony már évek óta tagja az üzemi bizottság­nak, legutóbb pedig beválasz­tották a munkástanácsba is. Szakszervezeti tevékenysé­gével mindenekelőtt kolléga­női mindennapi gondjainak megoldásában nyújt segítsé­get (a gyár dolgozói majd­nem kizárólag nők), így el­sősorban a lakáskérdésben és a gyermekgondozásban. „Ne rejtsd el a gondjaidat, mun­katársaid sok mindenben se­gíthetnek” — hangzik a gyár dolgozóinak jelszava. — A karamellázó üzem, ahol dolgozom — mondta Ja­nina asszony— „saját” gye­reket is a magáénak mond­hat. Tízegynéhány évvel ezelőtt dolgozott nálunk egy Janina asszony és férje — a konyhában. (Fotó: Interpress) fiatal lány. Férjhez ment, szült két gyereket, soha nem panaszkodott semmire, míg egy nap, még a szülési sza­badsága alatt váratlanul el­esett, s a kihívott mentők már csak a halál beálltát ál­lapíthatták meg. Szívrohamot kapott. A gyárból egy kis küldöttség ment, hogy érte­sítse a családját. Megdöbben­tő kép tárult elénk: a két pi­ci gyerekre az idős nagyszü­lők felügyeltek, az apa el­hagyta a családot. Mivel a nagyszülők szerény jövedel­mű nyugdíjasok voltak, a gyár dolgozói vállalták az ár­vák patronálását. Azóta ezek a gyerekek együtt nyaralnak a mieinkkel. A dolgozók pénzt gyűjtöttek, s takarék- betétkönyvet nyitottak szá­mukra. Minden születésnap, gyermeknap és valamennyi hagyományos ünnep alkal­mával ajándékot készítünk nekik. A gyerekek második családjuknak vallják a gyár kollektíváját. A kitüntetés tehát, amit kaptam, nemcsak az én munkám elismerése, hanem másoké is. Janina asszony tíz év múl- ma nyugdíjba megy, úgy ter­vezi azonban, hogy a Syrená- val nem szakítja meg a kap­csolatot. Nyugdíjas korában is folytatni akarja a társa­dalmi munkát: szereti ezt a gyárat, amellyel annyi éven át élt jóban és rosszban. Leonyid Brezsnyev a Kremlben fogadta az indiai külügymi­nisztert. Képünkön: (jobbról balra): az SZKP főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke, mel­lette Naraszimha Rao és Andrej Gromiko szovjet külügymi­niszter. (Kelet-Magyarország telefotó) Másfél szoba-Regény- ÖSSzkomforf 25. Nyár derekán kezdődött, addig én bizony észre sem vettem. Nem mondom, a lá­ba föltűnt már előtte is, gyö­nyörű, szinte klasszikus vo­nalú lába van, — de minden második laboránslánynak jó a lába, s ha minddel flörtöl­ni kezdenék, én édes isten­kém, szépen is volnánk ... De átjött talán július végén a személyzeti osztályról az egyik fiatal előadó, és érdek­lődött utána. Hogy mi van ezzel a Tatáméval: két hó­napja szinte minden második nap elkésik. Én kötelesség- szerűen megvédtem, mond­tam, az egyik legjobb munka­erő az osztályon, amit rábí­zok, olyan, mint ha magam­ra bíznám; pontos, precíz, lelkiismeretes. Igen, igen, bó­logatott a személyzetis, ezt tudjuk róla, de a munkafe­gyelem ilyen súlyos — mert sorozatos — megsértését még a legjobb dolgozótól sem le­het eltűrni. Fölvontam vál- lam, hogy akkor most mité­vők legyünk? Beszéljen a fejével," főosztályvezető elv­társ — kérte a személyzetis. — Ez legyen az első figyel­meztetés. Ha nem használ, mi lépünk, hivatalosan. De ad­juk még meg neki ezt a le­hetőséget ... — Kérem — biccentettem készségesen. — Beszélek vele. De mert odabent roppant kényelmetlen az ilyesmi — a laborban azért, mert a töb­biek is halljak a íelelussegre- vonást, bent az irodámban meg azért, mert a hosszas négyszemközti beszélgetés nem szeretem találgatásokra adhat alkalmat —, fél órával a munka vége előtt kiszóltam neki telefonon a laborba: — Ráérne a munka után néhány percre, kartársnő? Beszél­nünk kellene... — Egy pil­lanatra elakadt a hangja, vi­lágosan éreztem. — Itt? — kérdezte aztán tétován. — Nem. Bevinném a városba, ha arra esik az útja. És va­lahol meginnánk egy kávét. Helyes? — Helyes — mond­ta halkan. — Négy óra tíz­kor várom a főkapunál. — Köszönöm — mondtam, és letettem a kagylót. Annyit mindenesetre jólesőn állapí­tottam meg magamban, hogy a kislány intelligens, mert nem tette hozzá, hogy „fő­osztályvezető elvtárs”... Ezúttal — minden szóbe­szédet elkerülendő — én hagytam el utoljára a labo­ratóriumot. Odalent beültem a kocsim­ba, s körül sem kellett néz­nem, máris ott állt mellettem a kislány. Szótlanul nyitottam ki az ajtót. „Merre megy? — kérdez­tem. — Egy darabig elvin­ném.” „Mindegy” — mondta tom­pán, és fölvonta vállát. „A biztosítóöv! — jutott eszembe. — Kapcsolja be ma­gát!” Szótlanul elbabrált az öv­vel; gyakorlatlanul csinálta, ügyetlenkedett. Látszott, nem sokat kocsikázik. De nem akartam segíteni neki, semmi kedvem sem volt a dereka körül babrálni, még bizal­maskodásnak, vagy ami an­nál rosszabb: kandúrsündör- gésnek vélhette volna. Nyu­godtan vártam, amíg végre becsettintette a zárat, aztán indítottam. Már jócskán bent voltunk a forgalomban, amikor meg­szólalt. „Mégis merre megyünk?” „Azt mondta, mindegy.” „No igen, de mégis.” „A Pataki István tér felé. Jó lesz?” „Jó” — mondta megadón. „Sejti, hogy miért hívtam?” Aprót biccentett. „Azt hiszem, sejtem.” Beszaladtunk a városba, s a Keleti tájékán megálltam. „Van itt a közelben egy eszpresszó — mondtam, és kiszálltam. — Megfelel? „Tökéletesen.” — S megint elkezdett szerencsétlenkedni az övvel. A presszóban két kávét kértem, s két kis konyakot; oldódni akartam, mert utál­tam, ami vár rám. Mi vagyok én? Iskolai vigyázó, aki fel­írja a rosszakat? Vagy nád­pálcás tanító bácsi? Az én dolgom a Dekamil-program, nem a munkatársak fegyel­mezése ... A pincér hozta a tálcát, én nyúltam a pohár után, s kö­szörültem a torkomon. „Tudja, kedves Judit, hogy nem szeretem adni a szigorú főnököt...” Elmosolyodott, a pohárra bökött. „Konyak mellett nem is megy...” „Az nem megy, amit maga csinál!! — dörrentem rá mé­giscsak a főnök hangján, hogy azt ne higgye, kvarter- kázni hívtam. — A múlt hó­napban tizenkétszer késett, ebben a hónapban már négy­szer. Mit gondol, meddig tu­dom megvédeni?” — „Kitől?” — kérdezte nyugodtan. „A személyzeti osztálytól! Többször is a lelkemre kö­tötték, hogy vagy ráncba sze­dem magát, vagy jön az át­helyezés! Azt akarja?” Megint elmosolyodott. „Attól függ, hová!” — mondta kedves pimaszsággal Fölnevettem. „Elképesztő a maguk szem­telensége, kisfiam! Hová?! Mindenesetre nem a vadonat­új lágymányosi laboratóri­umba!” „Hanem?!! — kérdezte ár­tatlanul. „Nem tudom. De négy éve például elvitték innét az egyik munkatársamat a szentendrei telepre...” „Hűha ! — szisszent fel vegre. — Büntetésből? Most én mosolyogtam. „Hát, kedvesem, noha Szentendre kétségtelenül a legbájosabb kisvárosok egyi­ke, az áthelyezés aligha fog­ható föl előléptetésnek... — Most már a kávémat kavar- gattam. — Mi van magával? Miért ez a sok késés?” Hirtelen fölhajtotta a ko­nyakját. „Ha Szalók elvtárs is úgy élne, mint én, ezt nem kér­dezné ...” „Miért? — hajoltam hoz­zá. — Hogyan él?” Belemélyedt a szemembe. „Ismeri azt a régi mon­dást: Hátán háza, kebelén kenyere?” „Ismerem. És?” Megpárásodott a szeme. „Hát így élek én! Se lakás, se család ...” „De hisz a gyönyörű kis­lánya! ...” — mondtam ér­tetlenül, mert ismertem is a csöppséget, tavaly, a Télapó­ünnepélyre behozta az anyja. „Hetek telnek el, amíg lá­tom — mondta, s már folyt szeméből a könny. Apró uta­zótáska hevert mellette a föl­dön; rámutatott. — Ez az ott­honom ... Hálóing, szappan, fogkefe, törülköző, egy váltás fehérnemű ... Ma itt alszom, holnap ott... Barátnők kol­léganők nagynéni. Néha kint Vecsésen, az anyámnál... ” „És a gyerek?” — kérdez­tem döbbenten. Most már rázta a sírás. „Az anyósoméknál... Hi­szen az anyám dolgozik, a bölcsőde meg persze remény­telen, de így, otthon nélkül, nem is tarthatnám magam­nál ... Hurcolnám egyik la­kásról a másikra?” „Rettenetes! — csóváltam a fejem. — És a férje? Mit szól ehhez?” A csészéjét nézte, a kana­lával babrált. „Ö is tehetetlen — szólt aztán, és legyintett. — A szü­lei terrorja alatt nyög, és a gyermek ki van szolgáltatva nekik ... Az öregek boldo­gok lehetnek: most a fiúcs­kájuk is megmaradt,- és mel­léje van egy csöpp kislányuk is! Az anyósom nem dolgo­zik, ő van egész nap a gye­rekekkel. Nem mondom, szép teljesítmény: ötvenéves ko­rára van egy kétéves kislá­nya ...” Hallgattunk. (Folytatjuk) Hamis riadó az USÜ-ban

Next

/
Thumbnails
Contents