Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. június 29. HAZAI TÁJAKON FILMJEGYZET Á zsombói kis erdő Szegedtől tizenöt kilométernyire a Dorozsmán kérész^ tül Kiskunmajsára vezető úton érjük el Zsombót. Kis falu a homokos, löszös vidéken. Mégis érdemes oda vagy inkább mellé látogatni. Szegedről menet a falutábla előtt, de már házsorral, szemközt érjük el azt a zsombé- kos területet, amelyről a község is kaphatta a nevét. Jobb kézről egy út ágazik ki Szatymaz felé, s átellenben, útunk bal oldalán terül el a zsombói kis erdő, amely a természetvédők szavával élve az alföldi táj ősi képét őrzi. Mit látunk itt? Az út mentén mindenekelőtt az erdőt, amelyben az akác és a nyár uralkodik, s nem ritka benne a kőris meg a szil és sűrű az aljnövényzet. Az elegyes erdőben néhol összefüggő akácos terjeszkedik, itt-ott pedig ritkásabb fenyvesek zöldellnek. Összeboruló fakoronák Betyárok a la gátja Az elágazástól nem mesz- sze, az út mellett az átalakított csárdaépület, felirata szerint Rózsa Sándor betyár- csárda. Ki hinné, hogy a hagyomány szerint postaépület volt, azaz — még a lovas postajáratok korában — itt váltott volna lovat a posta. Még merészebb a képzelet abban a történetben, amely szerint a betyároknak jeles tanyázóhelye volt e csárda. (S tegyük hozzá, melyik volt csárdához nem fűződik itt a Dél-Alföldön betyárhistória, mégpedig lehetőleg Rózsa Sándor szerepeltetésével?) Ügy mondják, a pincéből rejtek alagút vitt az út túloldalára, s ezen át meneked- tek a betyárok a pandúrok elől. Magam is megnéztem valaha az öreg pincét, de továbbvezető — akár elfalazott — alagútnak nyomát nem láttam. De azért kedvelhették e városközeli, s mégis félreeső, jó búvást, útvesztőt kínáló erdős és lápos helyet a betyárok ... A szájhagyományra emlékeztet a modernizált csárda mm Ősmaradvány S ez az, amiről még nem is szóltunk; a láp, a zsombé- kos, mocsaras víz. Bent a homoki, buckás erdőben, a fák mögött vagy száz méterrel két (az év nagy részén, természetesen az időjárástól függően) többé-kevésbé nyílt víztükör csillog, fűzbokrok áznak benne. A két víztükör körül egy-egy lápos terület, s egy harmadik a falu felé, tőlük beljebb, túl az erdőn; ez inkább mocsaras rét. Ezek a területek a falu névadói — fő növényük a zsombéksás —, s egyben a hajdan kiterjedt alföldi lápvilág maradványai, reliktumai. Mint ilyenek, védettek. Sok kutató tanulmányozta őket s környezetüket, talán a legtöbbet Csongor Győző, ennek a kiserdőnek szinte megszállottjaként. Nemrég pedig a szegedi Somogyi Könyvtár kiadásában megjelent Marián Miklós A Dél-Alföld madárvilága című könyvében olvashattunk róla szép összefoglalást — főleg madárvilágát illetően. Leírta a láp tőkésrécéit és vízityúkjait, a vegyes erdő cinegéit s a fenyvesek kék vércséit, erdei fülesbaglyait; leírta a madarak „naptárát”, a madártársulások évszakos változásait is. Ezek a madarak nem kedvelik a látogatást; ezért s az ősi kis természetdarab megőrzéséért ezt az erdőt csak környékezzük! De úgy is élményes. N. F. Erdei láp (A szerző felvételei) „Lila filmek” Már megint szómagyarázattal kell kezdenem a heti filmlevelet. Ezúttal azért szükséges eligazítás, mert a kifejezés — legalábbis általánosan — nem nagyon élő, inkább szakmai berkekben szokás megsemmisítő iróniával és lekicsinylő hangsúllyal emlegetni. Tehát elöljáróban csak any- nyit, hogy a „lila” szónak ebben az összefüggésben semmi köze sincs az Űjpesti Dózsához. Ha lenne, hem is használnám, mivel magam ennek a sziporkázóan- szellemes csatársorral és gyatra, átjáróház-védelemmel rendelkező csapatnak szurkolok. De ne térjünk el a tárgytól. „Lilának” a zsargon akkor titulálja a filmeket, ha alkotójuk köddel burkolja be azt, amit mondani akar — mármint szerencsés esetben, ugyanis megesik, hogy az illető az égvilágon semmit.sem akar mondani. További variációk. A rendező tehetsége — fogalmazzunk tapintatosan —nem egetverő, s hogy fel- készültsége foghíjait eltüntesse, cselhez folyamodik. Többnek szeretne látszani valóságos értékénél. Mit lehet tenni ebben az esetben? Trükköket alkalmazni. Homályban hagyni a cselekmény fordulatait, a jellemek lépéseit, a konfliktus erőterét. A pótlékok „beépítése” már nem a talentum szintjétől függ, hanem a mesterség.viszonylag könnyen elsajátítható fogásainak alkalmazásától. Láttunk már kóklerkedést társadalmi problematikával, „mélylélektannal”, idő- szerkezettel, filmnyelvi eszközökkel — úgyszólván kimeríthetetlen az arzenál. A „lila” film minden szempontból kártékony. Hiszen mellébeszél. Esztétikai és gondala- ti élménnyel nem szolgál. Megtéveszti a nézőt. Csapdákat állít. Feltupírozza a semmit. És most következzék a gyakorlati példatár. Hogy ne vádoljanak meg elfogultsággal, kicsit söprök a saját portánk előtt is. Sajnos, még elevenen él emlékezetünkben Révész György kusza Ady-filmje, a Ki látott engem? A jószándékot ne vitassuk el, de nyilvánvaló, hogy ez a balsikeres memento a kudarcok, azaz a „lila” filmek számát szaporította. Ebbe a kategóriába sorolom Maár Gyula Teketóriáját, mely összefüggéstelen epizódok halmazára esett szét, s a „negyvenéves asz- szony” drámáját zavaros modernkedéssel elevenítette meg. S még egy fájó adalék — borítsa feledés, s reméljük, rendezője hamarosan kilábal majd a hullámvölgyből —: Zolnay Pál Sámánja. Ennek a filmnek még a sztorikörvonalait is lehetetlen volt felismerni; az „üzenetről”, az eszmei summáról nem is beszélve. Ne higgyük persze, hogy a „lila” filmek készítése a mi rendezőink privilégiuma, s nálunk sokkal nagyobb az efféle selejt (a szó minősítésnek kegyetlen, de igaz), mint a tekintélyes múlttal rendelkező filmgyártó országokban. Itt van például Franciaország. Jean-Luc Godardot joggal tartották az „új hullám” egyik apostolának. Művészi és világnézeti talajvesztésének egyenes következménye volt, hogy elkezdett „lila” filmeket gyártani. Hajdani énjétől fényévnyire« eltávolodott. A legutóbbi cannes-i fesztiválon bemutatott munkája is azt tanúsítja, hogy Godardnak még mindig a lila a kedvenc színe. Olyan iparos is akad — még mindig a francia krónikában lapozva —. aki a siker szelét fogta vitorlájába. Felhasználva a népszerűséget, mely műveit övezte, futószalagon öntötte a gusztusosán csomagolt könfekciós árut. „Lila” masnit kötött rájuk, mert ezt a védjegyet a tájékozatlanok igazi minőségnek fogadták el. Az illetőt egyébként Claude Lelouch-nak hívják. A Smic- smac-smoc — nálunk a televízió vetítette — „lilánál” is „lilább”, nagy kár volt bedőlni neki. Forgattak továbbá „lila” filmeket Amerikában (Billy Wilder Fedorója a magyar mozikban is megjelent: a giccs kellékeit adagolja a magas rendű művészet álarcában), Olaszországban (a maffiasorozat egyik-másik darabja egyáltalán nem leleplező jellegű, inkább hókusz-pó- kusz mutatvány és a lényeget szemérmetlenül megkerüli), az NSZK-ban (a hallatlanul termékeny Fassbinder egy- szer-kétszer e kétes értékű filmféleség vizein hajózott). S most itt van a legfrissebb „lila” film. Lina Wertmüller vonzó című pszichológiai drámája (hadd használjak — legalább zárójelben —- kérdőjeleket, mivel a műfaji megjelölés erősen vitatható). A Világvége közös ágyunkban — olasz—amerikai a vállalkozás — érdekfeszítő lehetne, ha akár a világvégét, akár a közös ágyat komolyan venné* a zajos sikereket elért, s immár visszavonhatatlanul ame- rikanizálódott rendezőnő. A sztori középpontjában egy úgynevezett vegyesházasság áll — illetve az a végzetes találkozás, amikor a férfi és a nő nem képesek közös hullámhosszra hangolódni. Előbbi politikus, utóbbi San Francisco-i riporter. Paolo újságíró és kommunista. Lizzy pedig a feminizmus lelkes híve. Az olasz férj — a szerelmesek összeházasodnak — csupán „saját köreiben’ vizsgálódik, a vonzó asszonyt meg béklyóba köti az önállóság vágya. A „se vele, se nél- küle”-állaf)ot tipikus feloldhatatlansága ez: megoldás nincs, kiút elképzelhetetlen, a taposómalom mindenkit felőröl. Miért „lila” Lina Wertmüller helyzetjelentése? Mert megfej thetetlenelj: a szimpátiái és antipátiái. Mert „kitartottak” és taszítóak a nagyjelenetei. Mert a filmből a nihil és a tanácstalanság légköre árad. Mert a sok „nem”- et egyetlen „igen” sem ellenpontozza. Igaza van a Panoráma kritikusának: Wertmüller csak akkor meggyőző, amikor főszereplőinek esendőségét és erőszakosságát ábrázolja. Ez azonban — lehangolóan kevés. Veress József Fiatal magyar prózaírók (1965—1978) Miközben a szépirodalom egyre szélesedő mezőnyében új szerzőnevekkel és művekkel ismerkedhet az olvasó — köztük olyanokkal, akikről azon túl, hogy jelentkeztek és írásuk valamiképpen emlékezetes maradt, még alig tudni többet, pontosabbat —, a háttérben ezzel párhuzamosan irodalmárok végzik a maguk munkáját. Ennek kapcsán elemzések, regény- magyarázatok, értékelést tartalmazó írások születnek s ha minden jól megy, fáziskésés nélkül napvilágot lát egy-egy, az irodalomnépszerűsítés munkájában is nélkülözhetetlen tanulmánykötet. / A magyar prózaírókról megjelentetett mostani kötetnek első jellemzője, hogy fiatalok írnak fiatalokról. A nemzedékké szerveződött írótábor tevékenységének szembesítését, méltatását a kortárs-kritika új rendbeállt fiataljai végzik el. Nem véletlen tehát, hogy jó néhány tanulmányban egy^ nevek sűrűn előfordulnak, egymásra rímelnek. Ök azok? akik már túl vannak az első szárnypróbálgatáson s „helyet csináltak” maguknak az irodalmi köztudatban. Akiknek prózáját tapasztalhatóan sokan és szívesen olvassák és így érthető, hogy róluk külön pályaképvázlat is készült. Az előszó, szerepe szerint a kötet egésze olvasásához, értelmezéséhez kíván megfelelő szemléleti fogódzót adni —s ennek a feladatának korrekt módon eleget is tesz. Tömör egyszerűséggel fejti ki mindazt, ami a társadalom fejlődésének változásaival, új jelenségeivel szerves összefüggésben irodalmi vetületben már bonyolultabb képletekhez vezet — a hatvanas évek közepe mint korszakhatár, az alkotások értékrendváltozásának oka stb... kérdését. Az írói portrék nagy száma miatt ismertetésünk szükségképpen csak felszínes lehet, néhány általunk érdekesnek tartott vonatkozás (megyei vonzata miatt) megemlítésére szorítkozhat. Asperján György, Dobai Péter, Simonffy András, Spiró György stb. együttes szomszédságában ismét ott találjuk ugyanis Balázs József és Kurucz Gyula nevét, s ez a tény jelez valamit. Nevezetesen azt, hogy igazuk volt azoknak, akik több mint fél évtizede felfigyeltek Balázs és Kurucz írásaira, jövőt jósolva nekik, mert azóta beváltották a hozzájuk fűzött reményeket: jegyzett, sikeres írókká váltak. A kötet ezen túlmenően a mai magyar prózairodalom műhelykérdéseit feszegető tanulmányokat, esszéket tartalmaz. Használhatóságát növeli továbbá az önéletrajzi jegyzetanyag és a csatolt bibliográfia. A válogatásnak, mint minden ilyen természetű gyűjteménynek, lehetnek esetlegességei, amennyiben számszerűségében, illetve a kiválasztási szempontok alapján szűkíteni vagy tágítani lehetne a tárgyalt írók és művek körét. Mostani formája az alapvető feladatot teljesítette: megbízható keresztmetszetet ad a már említett időszak regényíróiról, prózairodalmáról. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1980.) Futaky László KM
