Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
1980. június 22. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET o HAZÁI TÁJAKON J A Várkertbazár A múlt század közepén a budai Duna-partnak a Lánchíd és a mai Erzsébet-híd közti szakasza siralmas látványt nyújtott: alacsony, omladozó öreg vityillók sorakoztak itt, szegény halászok szegényes otthonai. Az 1870-ben létesített Fővárosi Közmunkák Tanácsa nem sokkal megalakulása után a rakpartok kiépítésével párhuzamosan ennek a területnek a rendezését is tervbe vette. 1873-ban a kis házikókat megvásárolták vagy kisajátították és valamennyit lebontották. A helyükbe árkádos bazárt akartak építeni, tervezésébe Ybl Miklóst, az akkor már jóhírű építészt kérték fel. Ybl sokat foglalkozott ezzel a megbízással. Először 43 egyforma árkádot tervezett, de a 300 méter hosszú sor elég unalmasnak hatott, nem tetszett se Yblnek, se a felkért bírálóknak. A többször módosított és végül kivitelre került terv neoreneszánsz stílusú épületcsoportot létesített itt, amely a szemet megnyugtató módon kapcsolja össze a várkertet a rakpart utcájával. Középre egy rácsos kapu került, mögé emeletes gloriett (kilátó házacska), amely földszintjével a kert falára támaszkodik, emeletének dór oszlopai pedig a szabadba nyílnak. A gloriett aljáról jobbról- balról szerpentinút vezet a felső teraszra. Az út kanyarulatánál mindkét oldalon egy-egy háromnyílású pavilon emelkedik. Az épület- együttes északi és déli részét azonos stílusú lakóházak zárják el. Köztük és a gloriett között húzódik az eredeti tervhez képest lényegesen megrövidült árkádsor, mindkét oldalon tíz-tíz boltívvel, főpárkányuk fölött kőbal- lusztráddal, bábos korláttal. A díszítés mindenben harmonizál az építészeti elemekkel. A loggiákat lezáró csarnokok boltozatán először alkalmazták hazánkban a kerámiát építőanyagként. A fülkeboltozatok falait Than Mór mitológiai alakokat ábrázoló freskói és Scholtz Róbert festményei díszítik. A gloriett oszlopain Huszár Aladárnak a négy évszakot jelképező szobrai állanak, a bejáratot Feszler Leó oroszlánszobrai őrzik. Yblnek az építkezéssel kapcsolatban gondoskodnia kellett a királyi palota és kert vízzel' való ellátásáról. Szivattyútelepet tervezett s ezt egy loggiás teraszú, sgraffi- tódíszes különálló kioszkban helyezte el; ennek' falát nyerstégla borítja, kiemelkedő részeit kőből faragták ki. A gépházat az emeletes rész foglalta magában, a közel 10 kilométer hosszú csőhálózaton naponta 12 000 hektoliter vizet nyomtak fel a Várhegyre. A földszintes szárnyon kávéház kapott helyet, ez a budaiak kedvelt kirándulóhelye lett. 1905-ben, mikor elkészült az egész várnegyedet ellátó vízvezeték, a gépeket leszerelték, és az egész épületet a kávéház kapta meg. (Sajnos, már évek óta renoválják, üresen áll.) Az építkezés 1875-től 1882- íg tartott. 1896-ban a kioszk előtt állították fel az időközben elhunyt tervezőnek, Ybl Miklósnak bronzszobrát, Mayer Ede alkotását. Mayer az építészt álló helyzetben ábrázolja, kezében körzőt és tervrajzokat tartva. Az árkádokat nyitottnak építették és árusítani akartak bennük. Hamarosan rájöttek azonban arra, hogy Budának ezen a részén inkább csak teherforgalom zajlik, gyalogosok nemigen járnak erre, márpedig vásárló nélkül nem lehet üzleti negyedet teremteni. Több próbálkozás után beüvegezték az árkádokat, szobrászműtermeknek adták ki, noha erre a célra a rossz világítás miatt nem a legalkalmasabbak. Számos kitűnő művészünk dolgozott itt és dolgozik ma is, itt formázta többek közt Zala György, Füredi Richárd az ezredéves emlékű szobrait. A Várkertet lezáró szép épületsor többi részére pontosan háromnegyed évig még csak fel sem merült a hasznosítás gondolata. A középen levő feljárót, amelyet a kapuval együtt azért építettek, hogy a király ezen át hagyhassa el a palotát, ha hajózni kíván, csak egyszer vették igénybe, 1943 októberében, amikor Horthy ezen ment le a Dunához, hogy megszemlélje a Hungarica jachtot. A kis hajót Hitler küldte ajándékba a „főméltóságú úrnak”. A Várkertbazár 1945-ben osztozott a Várnegyed sorsában, súlyosan megrongálódott, szobrai elpusztultak, egyes részei összedőltek. Az épületsort Kacziba Ferenc tervei alapján az ötvenes évek végén restaurálták, a szobrokat Grantner Jenő és Palotai Gyula faragta ki újból. A szép épületcsoport mostoha sorsáról 1885-ben a Vasárnapi Újság egyik cikkírója így panaszkodik: „E pompás lépcsőház csarnokában, mióta a kőművesek elvégezték a munkát, a festők a díszítést, talán senki sem látott élőlényt» a lépcsőzeteket nem koptatják soha. A főbejárat két felén levő oroszlánok békén pihenhetnek, a kapu föl nem nyílik”. Ma azonban már gyakran lehet itt élőlényt látni: a parkos részt hozzácsatolták a mindenki által szabadon látogatható vártkerthez, az épületcsoport jobb oldali fele pedig 1957-től ifjúsági park lett, az ifjúságnak tavasztól őszig egyik. leg^togatQttabb szóra- kozofielye. A lépcsőzeteket fiatal lábak koptatják; amikor nyári estéken felcsendülnek a zenekarok hangjai... Vértesy Miklós VÍK : ■ I .'. J FILMJEGYZET Halló, Kecskeszakáll! Nekem nem esetem a revű. Nagyra értékelem, ha a gör- lök egyszerre emelik a csinos lábukat, a melodikus zene is elzsongít, de a műfajt magát a művészet csúcsain nehezen tudnám elképzelni. A vígjátékkal — már mint a napi fogyasztásra készített bohóságokkal — hasonlóképpen vagyok. Szeretek önfeledten nevetni, a kikapcsolódás igénye bennem is munkál, de azért a komédiát legkedvesebb filmféleségeim közé soha sem sorolom. Három a magyar igazság: ugyanazt mondhatom a paródiáról, mint a revüről és a vígjátékról. A szellemes görbe tükörbe pillantani — pompás mulatság, ám a paródiának így is csak szerény hely juthat a képzeletbeli film- Parnasszuson. Ezen a héten mutatják be Janusz Rzeszewski és Mi- eczyslaw Jahoda Halló, Kecskeszakáll! című lengyel filmjét. Ez a mű revü is, vígjáték is, paródia is. Fanyaloghatnék róla kedvemre. Csakhogy nem tehetem: tetszik. A mese hőse Arsene Lupin lengyel rokona: kasszafúró szélhámos, méghozzá a legna- gyobbszabásúak közül való. Csak óriási tétekben dolgozik. Amikor megismerkedünk vele, éppen élete legmerészebb vállalkozásának terveit kovácsolgatja. Meg akarja kaparintani a Leszámítoló Bank pénzét. Mivel az épület éppen szemben áll a Vörös Malom mulatóval, Fred Kam- pinos — a Kecskeszakáll — megveszi a színházat és alagutat kezd fúratni, hogy a bank széfjébe behatolhasson. 'Ilyesmit már láttunk néhányszor. A folytatás fordulatai is ismerősek. Emberünket rabul ejti a Vörös Malom szépsége, Anita. Ez nem „foglalkozási ártalom”, hanem Ámor nyilának telitalálata. Mivel az érzelem mély, Kecskeszakáll nagyobb gondot fordít a „világot” — Anitát jelentő deszkákra, mint alvilági hivatására. Egymást érik a meglepő fordulatok. A rokonszenves bűnözőnek — e? már szabály, sőt törvény — nem szabad lebuknia. A kókler Fred is révbe ér szerelmiével. Már az előbbi bekezdésber utaltam rá, hogy a Halló, Kecskeszakáll! sztorija nem valami egetverően eredeti. Minden fordulatot előre kiszámíthatunk: a cselekmény egyenletének nincs sok ismeretlenje. De ez még csak nem is bocsánatos bűn, hanem teljesen nyilvánvaló dolog. Az efféle mozishow koreográfiája messze elmarad a Shakespeare,-! mélységektől. A revű — a paródia — igazán súlyos mondanivalót nem nagyon bír el. A Múzsák harmadik rakoncátlan gyermeke, a vígjáték — igen, csakhogy a Halló, Kecskeszakáll! szerzői nem a harmincas évek társadalmi ellentmondásairól beszélnek, hanem habkönnyű história fonalát tekergetik. Nem a politikai csibészek, hanem egy minden hájjal megkent nagyvilági tekergő ke- vergeti a kártya lapjait. Róla csak így lehet» beszélni: szelíd gúnnyal, elnéző mosollyal, iróniába oltott szimpátiával. Az időpont esetleg zavarba ejtheti a nézőt. Csak nem a nosztalgia vizein hajózik a Halló, Kecskeszakáll! alkotógárdája? Kategorikusan kijelenthetjük: szó sincs ilyesmiről. Rzeszewskiéktől mi sem áll távolabb, mint a „retro” érzelmessége. Ebben a filmben mindent — vagy majdnem mindent — idézőjelbe tesznek. A tingli-tangli életformának inkább a fonákja, mint a színe jelenik meg előttünk. A vicceket úgy mondják el, a zeneszámokat úgy játsszák, a „nagyjeleneteket” úgy interpretálják, hogy kétségünk se maradhasson a közreműködők kívülállása felől. Talán csak egyetlen mozzanat zavaró a könnyed hangvételű — s jó profi színvonalat képviselő — filmben. Mivel lényeges a momentum, nem lehet a terjedelem hiányának rovására írni. Fred Kampinos „nagymenő” az alvilágban, ám ezt legfeljebb csak becsületszóra hihetjük el a Halló, Kecskeszakáll! kiötlőinek. Ugyanis „elfelejtik" őt tevékenység közben ábrázolni — s érzékeltetni ezzel zsenijének formátumát. A derék férfiú inkább a női bájakat tanulmányozza, mintsem bandáját igazgatná. Bánhattak volna vele kegyesebben jellemének megtervezői. Igaza van Elzibieta Dolinskának, az egyik lengyel lap kritikusának: „Csak egy apró, mintegy mellesleg történt betörést látunk, amely nem kelt izgalmat, mivel alig van valami kockázat, és mellesleg tudjuk, hogy amúgy is sikerülnie kell. Miért higgye el a néző, hogy Kecskeszakáll sok sikert ért el a maga szakmájában, ha egyszer nincs saját tőkéje, kölcsönökért kell folyamodnia a leendő jövedelem reményében? Ez csak valami kezdő lehet, nem pedig az alvilág bűnözőinek királya.” Igen, így van: a logikának még a szórakoztató produktumokban sem szabad hibád- zania. Attól, hogy mindenki „nem ér a nevem”-et mond, a karakterek és a cselekvések igazsága még megmaradhat. A Halló, Kecskeszakáll! zenei háttere — korfestő dallamok tucatja (az összeállítás Maciej Sniegoski munkája). Jan Laskowski, az operatőr az atmoszféra megjelenítésében jeleskedik főleg a fülledtséget adja vissza remek képsorokban). A láthatóan jókedvű színészi gárdából kiemelkedik Piotr Fronczewski, aki lassan-lassan eléri Daniel Olbrychski népszerűségét. Ügyes, temperamentumos, sokoldalú. Humorérzéke fejlett. Lehetetlen haragudni rá. Mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom a Halló, Kecskeszakáll! című filmet, aki önfeledten tudja élvezni a játékosságot. Nem nagy mű ez, csak kellemes. Elismerés jár érte — például kiemelkedő közönségsiker. Veress József Könyvespolc „Sog nischt kaijnmol, as du gehst den letzten Weg! — Ne mondd soha, hogy utolsó utadra indulsz!” — Ezt énekelték a vilnai gettó zsidó partizánjai, a varsói gettó felkelőinek ez volt az indulójuk. Az élniakarás, a megmaradás, a túlélés reménytkeltő dala. A címet kölcsönvettem. Lehet, hogy Auschwitzban nem is ismerték, nem is hallották. Tudjuk, hogy mi lett a sorsuk a vilnai és varsói felkelőknek : legnagyobbrészt halál. De nem értelmetlen, önkéntes halál! Tengernyi irodalma van a koncentrációs táborok életének, de leginkább a szereplők halálának. Még első kiadásában olvastam Betlen Oszkár könyvét: Élet a halál földjén. Sem előtte, sem azután nem tudtam és nem tudok megrá- zóbb, igazabb, ha úgy tetszik, tárgyilagosabb művet találni a témáról. Bizonyítja a könyv, hogy még Auschwitzban és melléktáboraiban is volt élet a halál földjén. Voltak emberek, akik ösztönösen egymásra találtak, a leghihetetlenebb időben és környezetben: életet tudtak menteni, amikor egy fél kenyér, vagy tányér leves többet ért egy emberi Elet a halál földjén életnél. Ezek az emberek minőségileg különböztek másoktól, különböztek azoktól, akik ugyan szervezkedtek, szökéseket, akciókat hajtottak végre, de teljesen más értelemben, más célokért és más eszközökkel. Ezek az emberek kommunisták voltak, párttagsági könyv nélkül, pártszervezetet hoztak létre. Kevesen voltak, de munkájuk eredménye felmérhetetlen. Harcoltak a gyűlölt SS-táborőrség, a rabokból verbuválódott felügyelő- szervezet ellen, de a lágerlakók között dúló nacionalizmus, cionizmus és banditiz- mus ellen is. Ott segítettek, ahol tudtak, ahol éppen szükség volt rá. Próbáltak értelmet adni annak, hogy az életért itt küzdeni kell, a reménytelenség, a végső kétség- beesés idején is. Döbbenetes a könyv egy részlete, amelyben egy történetet említ. A birke- naui rabok pontosan tudták, hova viszik őket. Egy részüket katonás sorokban vonultatták a gázkamrák elé. A bejáratnál a barakkfelelős elkiáltotta: „Sapkát le!” S arabok a vezényszóra lekapták sapkájukat az ott álló SS-le- gény előtt, így mentek halálukba. Ezek a rabok teljesen leszámoltak már az élettel. Az ellenállás legcsekélyebb jele nélkül haltak meg. Ma már történelmi tény, hogy milliók, többségükben magatehetetlen zsidók haltak meg — ellenállás nélkül. A koncentrációs táborok kommunistái adtak reményt, példát arra, hogy nincs eleve megváltoztathatatlan, nincs' beletörődés, és Peter Edel szavai igazak^ mert igaznak kell lenni: „Ne mondd soha, hogy utolsó utadra indulsz!” A könyv dokumentumregény, nem vállalkozik az inferno ábrázolására, a szenvedések sebetmutogató bemutatására. Szereplői, a szerző utószava szerint nem költött személyek, de nevük többségét megváltoztatta, elsősorban azoknak a kommunistáknak a nevét, akik ma is élnek és ezek egy része ma fontosabb tisztséget tölt be Európa tö/bb országában. Több ellenséges személy börtönben van, mások Nyugaton szabadlábon élnek. A szerző a Szlovák Kommunista Párt vezetőségének tagja volt, a moravska ostra- vai Magyar Nap szerkesztőségében dolgozott, letartóztatása után Dachau és Buchenwald következett. Onnan került Auswitzba, majd annak egyik melléktáborába, a hírhedt Buna-telepre. A könyv a túlélők igaz emlékezése, a következő nemzedékek mementó ja. (Betlen Oszkár: Élet a halál földjén. — Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.) Nyéki Károly
