Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-23 / 119. szám
1980. május 23. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Vetés után 1 ^3 zekben a napokban I 3 már több termelőszö- Lj vetkezetben megtartották a tavaszi küldöttértekezleteket. Fő témája a tanácskozásoknak az elmúlt hónapok munkájának értékelése volt. A beszámolók egy dologban szinte mindenütt megegyeztek; nehéz körülmények között, de sikeresen és jó minőségben teljesítették a tervezett feladatokat. Megyei szinten közel kétszázezer hektáron sarjad a tavaszi vetésű növény. Elhangzott a tavaszi számadásokon: nagy előny volt a munkában, az ős2i szántást minden talpalatnyi területen elvégezték. Ezért a talaj-előkészítés, a jó magágyak kialakítása gyorsan, a szokásostól kevesebb energiával történhetett. Nem az üzemeken múlott — az időjárás tette —, hogy a vetési idő elhúzódott. Viszont jó a rosszban, hogy az üzemek kukoricából 75—80 százalékban korai érésű hibrideket vetettek, így a tavaszi „csúszást” nemigen követi majd kései betakarítás. A küldöttértekezleteken a vezetőségek elismerő szavakkal köszönték meg a vetőbrigádok, a kisegítők, a szakirányítók munkáját. Külön dicséretben méltatták a gépműhelyek szerelőinek tevékenységét és nemcsak azért, mert jeleskedtek a felkészítő téli gépjavításban, inkább, mert a gondos munkát a tervezettől kevesebb költséggel, kevesebb anyaggal és új alkatrész fel- használásával teljesítették. Nem a megelégedettség, hanem a tényközlés volt minden tanácskozás alaphangja. Kicsendült: „Megtettük a magunkét, de senki nem pihenhet a babérjain, mert a termés még nincs a magtárban.” Szükséges volt ezt kimondani annak ellenére, hogy minden szántóvető ősidőktől tudja: kora tavasztól késő őszig tart a földeken a munka. Amíg zöldell a határ, nem lehet pihenni. Ma is érvényes a régi mondás: „Idő a gazda, ember a szolga.” Ez sokféleképpen érthető: úgyis, hogy a múló idő naponta teremt újabb és újabb feladatot, de utal a szólás arra is, hogy az időjárási viszontagságokkal ismételten meg kell küzdeni. □ tavasz eltelt, elvetettünk, már a nyár van a küszöbön. Lesznek forró napok, de ahogyan a tavasz hidegét kibírtuk, elviseltük, úgy a kánikulai melegekben se lankadjon a szorgalom. Ahogyan kezdtük az évet, úgy kell befejezni: igyekvő és takarékos munkával, jó gazda módjára. Seres Ernő Harckocsizok hete MANŐVER MAGAS FOKON A szignál itt a rajt jele volt: acélos testű katonák jól begyakorlott mozdulatokkal szökelltek gépükhöz, szemvillanásnyi idő alatt dübörögtek fel a hatalmas motorok, lendültek neki a harckocsik, s néhány pillanat múlva már eldördültek az első lövések a felbukkanó célokra ... Az irányítótoronyban két parancsnok — Jakobinyi Béla ezredes és A. Sz. Levkov alezredes egyaránt elégedetten bólintott: a kettes és a hármas harckocsi legénysége is remekül küzdötte le az akadályokat a gyakorlótéren. Nagy csaták emléke Fegyverbaráti verseny zajlott ugyanis: az egyik harcjárműben magyar, a másikban szovjet katonafiatalok ültek, akik nem sokkal később a sorakozónál örömmel hallgatták a dicséretet: a lövészet minősítése kiváló. Mindez a „Harckocsizok hete” egyik eseménye volt. amelyet a néphadsereg egy páncélos alakulatánál tartottak — igen gazdag programmal. Pethő Miklós hadnagy — kísérőnk — büszkén mutatta be a laktanya új nevezetességeit : az emlékparkot, amelyen tablókon látható az egység története, s minthogy páncélosokról van szó, a harckocsik története is. Ez. már a páncélosok hetének eredménye, csakúgy, mint a frissen felavatott T—34-es emlékmű, amely a legendás szovjet harckocsi négy évtizedes szolgálatának, nagy csatáinak állít méltó emléket. Itt beszélgettünk a délelőtti versenyek szovjet és magyar résztvevőivel is, akik közben „gálába húzták” magukat. Nagyban folyt a jelvénycsere, a beszélgetés, s a szakmai eszmecsere a fegyverről és a hétköznapokról. Itt-ott persze csinos lányokról is, akik szintén emlékmű-avatásra érkeztek a környező üzemekből. Oleg Karpusenko századostól a délelőtti harckocsilövészetről érdeklődtem. (Az ő parancsnoksága alatt versenyzők nyerték az első helyet.) — Mindig remek katonafeladatnak tartottam, ha nem olyan gyakorlópályán indítjuk a harckocsit, ahol Veszi a Volvo Szerszámgép Svédországba Szerszámgépek részegységeit és acélszerkezeteket gyártanak a Csepel Művek Szerszámgépgyára nyírbátori gyáregységében ebben az évben. A 237 millió forint termelési érték eléréséhez 21 féle szerszámgéphez 9 ezer különböző részegységet és alkatrészt készítenek. Gyártmányaik mennyisége ebben az évben is növekszik, mintegy 2—2,5 ezer tétellel több áruféleséget gyártanak. Termékeik túlnyomó többségét a szerszámgép-részegységek alkotják. Az új üzemcsarnok építése során csak az idei év második felére tervezték a radiál fúrógép 50-es típusának előállítását. Viszont az egy évvel előbbre hozott átadás miatt már a múlt év végén 96 ilyen gépet gyártottak és szállítottak a megrendelőknek. Az idén 219 RF—50 típusú gépet állítanak elő. A szerszámgépgyár termékeinek 90 százalékát exportra küldik. Jelentős partner a svéd Volvo-cég, de szállítanak gépegységeket és alkatrészeket az NSZK-ba, Norvégiába, Törökországba, Ausztriába, Mexikóba, Kanadába, az USA-ba, Olaszországba, Portugáliába. Az acélszerkezetek előállítása a másik profilja a nyírbátori üzemnek. Ennek nagyságrendje viszont egyre kisebb a szerszámgépek mellett. Évente 120 garnitúra konténeremelő berendezést gyártanak le. Katonabarátság — verseny után: Oleg Karpusenko, Szabó László, Ivan Szologub, Forrai István, a győztesek. Á kiváló szintnél jobb kellett a győzelemhez különben minden fát ismerünk. Űj terepen, nem az általunk használt harckocsival küzdeni le az akadályt — ez már férfias teljesítményt, jó együttműködést, nagy fegyelmet kíván. Ezért is örülünk a győzelemnek, s talán az sem von le az értékéből, hogy a magyar csapat is elérte a kiváló szintet, és az elsőség csak egy hajszálon múlott... Á zászlóvivő Erről a „hajszálról” Szabó László főtörzsőrmester talán többet tud mondani, hiszen a fegyverbaráti elismerés neki szólt: — Régebbi keletű a kapcsolat a magyar és a szovjet alakulat között, szinte mindenki készül nálunk egy- egy ilyen versenyre. Tudjuk, nagyon jól kiképzett katonákkal versenyzünk, most is beleadtunk mindent, de" á „kiváló” címre elegendő szintidő mégis kevés volt a győzelemhez. Szabó László népszerű ember volt ezen a napon, hiszen parancsnoksága alatt nemcsak dobogón végzett harckocsijának legénysége, de ő vitte az egység zászlaját is az ünnepségen, a díszszakasz élén. Még délelőtt felhívták a figyelmem Ivan Szologub szakaszvezetőre, amikor a harckocsi-vezetési verseny során ő lépett a T—55-öshöz. Társai magyarázták: az egyik legjobb „pilóta”. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, nagy biztonsággal nyerte a versenyt: úgy manőverezett mocsárban, hegyoldalban, mély árok felett, ahogy a „nagykönyvben meg van írva”. Délután, amikor beszélgettünk, szabadkozott kicsit: ő egy átlagképzettségű szovjet harckocsivezető. Aztán mégiscsak kibökte: szerelmese a járműveknek. A polgári életben, bevonulása előtt gépkocsivezető volt, oktatott is. A motor minden rezdülése jelez neki, ért a gépek nyelvén. össze is barátkoztak Forrai István őrmesterrel, aki a magyar egységnél a páncélos javítóműhelyben teljesít szolgálatot, oktatóként, ő is szívesen vállalkozott a harckocsi-vezetési versenyre — a magyarok közül a legjobb helyezést érte el. Azt tartják róla társai, hogy mindent tud, amit egy náluk alkalmazott harckocsiról tudni kell. Bújja a szakkönyveket, ha teheti, a hibás gépet ő nézi meg elsőnek, most aztán örömmel kapott az alkalmon, hogy szovjet kollégájával kicseréljék a tapasztalatokat, ki, milyen mesterfogást tud a harckocsinál. Á legnagyobb hatás Szollár János hadnagy közismert ember az egységnél, ő az, aki olyan szerencsés, hogy a hobbija azonos a munkájával. Az Ibrányból bevonult fiatalember már a tiszti iskolán barátságot kötött a harckocsikkal, érdekli történelmük, fejlődésük, szerepük. Rengeteget búvárkodik, szabad idejéből sokat tölt a budapesti Hadtörténeti Múzeumban. — A híres páncéloscsaták — mint a kurszki ütközet, vagy hazánkban például a debreceni csata — keltették fel az érdeklődésemet — mondja. — Aztán amikor először volt módon kipróbálni „eleven” harckocsit, az tette rám a legnagyobb hatást, ahogy egy negyven tonnányi test megmozdul az emberi akaratra. Estébe nyúlt a T—34-esről tartott emlékülés, majd a baráti beszélgetés. — A fegyverbarátsághoz ezek a találkozások is hozzájárulnak — mondta Jakobinyi Béla ezredes —, ezért is szeretnénk tovább bővíteni a kört: a sport, a kulturális kapcsolatok után szakmai területeken. — Nemcsak ünnepek, hanem hétköznapok is vannak a kapcsolatokban — folytatta a gondolatot A. Sz. Levkov alezredes — s ezek ugyancsak értékesek, mert itt lehet megmutatni az elsajátított mesterfogásokat, kicserélni a tapasztalatokat, bizonyítani azt a munkát, amely a közös ünnepek, a fegyverbarátság fényét adhatja. Marik Sándor Képviselőjelöltjeink: DR. HESTER KATALIN Áz üzemorvos Három arckép — mégis ugyanaz. Az első, amikor az eldugott kis faluban, Csaholcon iskolatáskájával elindul egy kislány. Parasztszülők gyermeke — szüleivel szembeni kötelezettségének is érzi, hogy jól tanuljon. Otthon az örömöt gyakran váltja fel szomorúság: édesanyja gyakran betegeskedik a szívével. A kislány átéli a veszélyt. Mint annyi más serdülő emberkét — őt is nagy elhatározásra ösztönzi a betegséggel való közvetlen találkozás. Keveset szól erről, szívósan tanul. Kitűnően végez az általános iskolában, aztán a középiskola következik ... — Sokat köszönhetek a fa- lumbeli pedagógusoknak, akik felfigyeltek rám és segítettek — emlékezik dr. Mester Katalin kisvárdai üzemorvos. Már gyermekkorában kitűzte maga elé a célt: orvos lesz, a betegség örökös és fáradhatatlan legyőzője. Az egyetemi évek próbára tették kitartását, szellemi-erkölcsi erejét. De itt is végig kitűnő osztályzatokkal diplomázott, kitüntetéssel végzett. És irány a mélyvíz ... A második portré körvonalai: friss diplomával a Kis- várda melletti faluban, Gyulaházán kezdte orvosi hivatását. A fiatal doktornő tekintélyt, elismerést vívott ki magatartásával, szorgalmával. A nap bármelyik szakában jöhettek a betegek, akár éjjel is, hisz a betegség nem ismer napszakokat. Dr. Mester Katalin sokat fáradozott, hogy Gyulaházán is egészséges körülmények között jöjjenek a világra a csecsemők. Külön gondot fordított a leendő kismamákra. Ügyes-bajos — nem az orvosi hivatáshoz tartozó — emberi ügyekkel is jöttek hozzá a gyulaháziak. Olyannyira, hogy a doktornőt itt tanácstaggá és a tanács végrehajtó bizottságának tagjává is választották. „Az ivóvíz ügyében kellett akkor járni-kelni, az egészség megóvásának egyik fontos alapja a jó víz. Az iskolák, a gyermekek tisztaságának őrzése is legfontosabb feladataim közé tartozott. De a legmaradandóbb élményem az ottani 2 és fél év alatt mégis az volt, amikor gyors beavatkozással sikerült megmenteni egy csecsemőt. Plédbe burkoltam és a férjem kocsiján száguldva vittem a kisvárdai kórházba. Szilveszter éjszakája volt. A gyer- meg életben maradt...” Dr. Mester Katalin — dr. Kulin Lászlóné — harmadik arcképét a mostani napok rajzolják tovább. Férje állatorvos a Hunniacoop kisvárdai baromfifeldolgozó vállalatnál. Ö a gyulaházi, majd a záhonyi évek után Kisvárdán telepedett meg, itt lett együtt a család. Két gyermekük van, két kisfiú. Az orvosnő a körzeti munkát egy újszerű és izgalmas orvosi tevékenységre cserélte Vétó HÁROM szakszervezeti bizalmi vétójogával élt. Türelmesen, emberségesen kell a dolgozók ügyeit intézni. Jó dolog, hogy a szak- szervezeti fórumokon nemcsak a bérezéssel és az üdülőjegyekkel foglalkoztak, hanem a brigádmozgalommal és a termelőmunkával is. Mindez a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat szakszervezeti tagsága választó küldöttértekezletének beszámolójában hangzott el. S valóban vita követte a beszámolót. Nem csupán visszatekintésre, az eredmények jól ismert hangoztatására vállalkoztak a hozzászólók. Őszintén elmondták véleményüket, kérésekkel, sőt követelésekkel is előálltak. Nyilván azért, mert tudták, hogy csak így javíthatják a mozgalmi munkát, így használhatnak maguknak és a kollektívának. Veres Géza művezető például arról szólt, hogy az új lakatosüzem nemcsak örömet jelentett a lakatosoknak. A régi helyen ugyanis két műszakban dolgoztak, itt meg csak egy műszakban. És ez anyagilag hátrányosan érinti őket. Lipcsei József kőműves dolgozótársainak egy részét bírálta, hogy a drága pénzen létrehozott szociális létesítményeket nem óvják, nem becsülik kellően. Molnár István kőműves az ideiglenes munkásszállók fűtésének megoldását sürgette, joggal. Hiszen a nem kellően fűtött szállókon megbetegedhetnek a munkások. Bíró Mária adminisztrátor a nők fokozódó megbecsüléséről számolt be, de hozzátette, hogy például a rendszeres kismama-találkozók szervezése és lebonyolítása nem mindig hozza meg a kívánt sikert. A felszólaló lány a közösségi szellem javítására és a vállalathoz kötő szálak erősítésére gondolt. Figyelmet érdemel Koczka László szerelő véleménye is, amely szerint törekedni kell a tulajdonosi szemlélet kialakítására, persze jó értelemben. A VÄLASZTÄS után megyénk legnagyobb vállalatánál is új „felállásban” kezdte munkáját a szakszervezet. Demokratikusabb formában, a bizalmiakra építve kezdődött e munka, amelyhez segítséget, útravalót adtak a felszólalók is. A hasznos javaslatok, a nyílt hozzászólások nemcsak a szakszervezeti, hanem a gazdasági vezetők munkáját is segíthetik az elkövetkező öt évben. N. L. fel. Amikor a három nagyobb üzem — a Hunniacoop, az elektroakusztikai és az Izzó — közösen üzemorvosi állást létesített: dr. Mester Katalin elvállalta a több mint háromezer dolgozó egészségügyi gondozását. Járja az üzemrészeket, munkásokkal, vezetőkkel beszélget a foglalkozási ártalmak kiszűréséről, az egészségesebb munkakörülmények megalapozásáról. Ha bajt észlel, intézkedést kér a gazdasági vezetőktől. „Fontos a termelés, hisz abból élünk, de még fontosabb az ember épsége, egészsége.” Ö kezdeményezte, hogy a körzeti orvosok ismerjék meg jobban az üzemi körülményeket. Műszaki-orvos találkozóra hívta őket, lássák közelebbről, hol és milyen körülmények között dolgoznak azok, akik a rendelők ajtaján kopognak... Jó munkakapcsolatot tart a rendelő- intézettel, a kórházzal, hogy a gyógyulásra szorulók minél kisebb várakozással, utánajárással kapják meg a legfontosabb ellátást. Ajánlói — amikor ország- gyűlési képviselőnek jelölték a 18. számú választókerületben, amelynek területe Kis- várda város és Kékese városkörnyéki község, valamint Ajak, Rétközberencs, Domb- rád és Tiszakanyár — azt is fontosnak mondták: példásan ellátja anyai hivatását. Páll Géza
