Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
A MUNKA VILÁGA M ájus elseje tele a munka dicséretével, költői szimbólumaival. Alanya, a dolgozó ember maga is jelképpé magasztosul. A munka verejtéke csillogó gyöngyökké nemesedik, az izmok kisimulnak, a tekintet öntudatot sugározva fürkészi a távolságot, és már-már találni kell egy rendetlen vonást, egy makacs- kodó asszimmetriát, hogy összetartsa a valóságot a megálmodott ideállal. Ma- kacskodhat bennünk is a gondolat, az ellenvetés: majd holnap — az ünnep után — újra megindul a hajnali-reggeli áradat, hogy a „névtelenek” álmos és fáradt tömegként elözönlik a nagy munkahely, a társadalom számukra kijelölt terepét, hogy tegyék azt, ami nélkül nincs hatalom, élet és nincs kultúra sem. Ám mégis: nincs az a kajánkodás, amely tagadhatná az ünnep jogosságát. Az alkotás öröme, a dolgok feletti uralom szabadságérzete, s a nyomába szegődő tágabb öntudat, amely alapján majd évszázada éppen a maga számára vívta ki a munkás a munka ünneplesének jogát, az ünneplés önkéntessége — megannyi érv, hogy belássuk: a munkával a munka világa ünnepli, becsüli és emeli társadalmi érvényűvé önmagát. Ezt a tartalmat pedig nem lehet sem kívülről ráerőszakolni, sem megtagadni tőle. Belülről nőtt ki, a munka elidegenedett társadalmi világából történelmileg is. „Alulról”, hogy a társadalom úri és hatalmi világára rákényszerítse saját hatalmát és értékrendszerét. Ezért nem tűri meg ma sem az ájtatoskodó, semlegesített, állapotokat konzerváló mechanikus vissza-visszatérés léleknélküli- ségét és külsődlegességeit. Ünnepelni csak létező, valóságos eszmei és etikai tartalommal lehet, s ez alól a munka ünnepe sem kivétel. De ugyanez az értékrendszer dacol azokkal az ellentmondásokkal is, amelyek mindmáig kísérik a munka társadalmi világát, és éles kontrasztokat képeznek a munka általános társadalmi és etikai tartalma, valamint konkrét formái között. Hiszen nem felesel-e mindmáig egymással a „munka tette az embert emberré” elv a munkában megrokkantak szomorú látványával, egyes munkafajták butító monotóniájával? A megkövetelt intenzitás az emberformálás mértéket parancsoló visszafogottságával? A specializáltság a sokoldalúság és teljesség eszményével? A „pénzből élünk”-elv nemcsak cinikus, de piacot, üzleteket járó, vagy éppen családi házra várók hétköznapi igazságaként a „munkából élünk” egyenlőtlenségeivel? Vagy éppen a kisebb-nagyobb ügyeskedők kérkedő tehetőssége és kivétele- zettsége, kihívó pökhendisége a munkából élők lehetőségének behatároltságá- val? Egyéni fegyelmezetlenségek, abnormális, „szabályt erősítő” elhajlások felnagyított, rossz hangulatot keltő vagy szándékoló kisiklásairól lenne csupán szó? A társadalomtudomány tagadja ezt. Kategóriái, amelyekből levezeti a valóság tarka jelenségvilágának e negatív oldalát, túl általánosak ahhoz, hogy az egészet a véletlenszerűségek, vagy éppen a szubjektív rosszakarat számlájára írhatnánk. Munkamegosztás a maga tagoló, hierarchiákat eredményező formáival; árutermelés, a maga külsődleges mércét és követelményt támasztó mértéktelenségével, „rossz végtelenjével”, csak egyének és nemzetek vetélkedőjében győztesek és vesztesek, nyerőket és vésztőkét feltételez — ezek azok az alapkategóriák, a munka társadalmilag és történetileg létező objektív meghatározottságai, amelyekből kinő a társadalmi uralom és egyenlőtlenség minden modern disszonanciája. S amely a munka végleges felszabadítását még ott is egy hosszú és tudatosan végigviendő történelmi folyamattá oldja fel, ahol — mint a szocializmusban — e feladat közvetlen társadalmi célkitűzésként jelenik meg a politikai-társadalmi akarat szintjén. A munkamegosztást és az árutermelést nem lehet rendelettel eltüntetni, sem puszta lelkesedéssel túlhaladni. Ünnepeljünk hát és adjuk meg magunkat? Szocialista társadalmunknak aligha lehet ez a logikája. Igaz, a szocializmust mint a munka társadalmát ma már nem egyszerűen csak harmonikus és problémamentes valóságként idézzük meg a magunk számára, hanem a „munka társadalma” meghatározásba egyre inkább beleértjük a feladatok és követelmények bonyolult és korszakos jellegét is. Nem ígérhetjük a magunk számára, hogy feloldjuk a munka egyoldalú erőfeszítéseket teremtő, „mértéken felüli” jellegét; de azt igen, hogy ez az erőfeszítés és áldozat az élet minden területén megkapja, és egyre inkább meg kell kapnia a maga társadalmi elismerését és felértékelődését. És ez korántsem kevés. Hiszen ez a munka nem szavakat igényel, hanem maradandó, eredményes — és sokszor a ma még nyerészkedők és privilegizáltak lenézését, olykor ellenállását kiváltó — tetteket. Bátorságot, demokratikus intézmény- rendszereket, nyilvánosságot és társadalmi részvételt. A mindig újraformálódó társadalmi és történelmi körülményekhez mért társadalmi — politikai és közéleti — hozzáállást; közgazdasági számításokat, a munka társadalmi szervezetének állandó módosításait és a teljesítmény mindenkori, bürokráciamentes megbecsülését és a teljesítménynélküliség egyértelmű elutasítását. F ejlett, társadalmasult világunk bonyolult és szerteágazó rendszereiben a munka felszabadítása csak e bonyolult rendszerek közvetítőcsatornáin keresztül biztosítható. Ezeken keresztül őrizhetjük meg és teremthetjük újjá a munka társadalmilag olyan fontos és nélkülözhetetlen etikáját, amely egyre kevésbé lehet ma már a közéletből kiszorult — kiszorított egyének életelve, mert egyre inkább e társadalmat magáénak valló, közéleti tudattal és öntudattal rendelkező egyének kötelességtudataként élhet csak tovább. Ünnepeljük hát a munkát! Megidézve teljesítményeit, s a teljesítményeiben megvalósult alkotó embert. De ünnepeljük kritikával és önkritikával is. A már teljesített és még teljesítetlen feladatainkról nem elfeledkezve. ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Magyarország I XXXVII. évfolyam, 101. szám ARA: 1,60 FORINT 1980. május 1., csütörtök®
