Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)

1980-04-11 / 84. szám

Szavai, gondolatai jelen vannak mindennapjainkban József Attila-emlékünnepség Budapesten A magyar líra, a magyar szocialista köl­tészet nemzetközi jelentőségű klasszisa, Jó­zsef Attila születésének 75. évfordulója al­kalmából csütörtökön este díszünnepséget rendeztek a József Attila Színházban. A József Attila Emlékbizottság ünnepi estjén részt vettek: Aczél György, a Minisz­tertanács elnökhelyettese, a József Attila Emlékbizottság elnöke, Méhes Lajos, az MSZMP Budapesti Bizottságának első titká­ra, Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bi­zottságának titkára, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagjai. Jelen voltak politikai, kulturális, tudományos életünk más ismert személyiségei, köztük a József Attila Emlék- bizottság tagjai. Részt vett a budapesti dip­lomáciai képviseletek több vezetője és tag­ja is. A díszünnepséget Benjámin László Kos- suth-díjas költő nyitotta meg. Ezt követően Aczél György mondott ünnepi beszédet. Aczél György beszéde Költőre emlékezünk: nem­zetünk világirodalmi rangú művészére. Elveinkben tár­sunkra, aki most, 75 évesen, itt ülhetne közöttünk. Nem a megszokás helyezi el koszorú­ját a költő szobránál. Másról, nagyobb ügyről van itt szó, ugyanarról, amit Petőfire, Adyra, Móriczra emlékezve képviseltünk. Ezekkel az ünnepeinkkel a bennünket gazdagító, jövőbe mutató, maradandó hagyo­mányokat vállaljuk, mert el nem évülő szerepük van né­pünk önismeretének alakulá­sában. József Attila történelmi igazát bizonyítja, hogy most itt, a város egykori peremén, a róla elnevezett * színházban idézhetjük fel művészetét, emberi alakját. S jelkép, hogy az ő születésnapja a költészet napja. Iskolák, egyetemek, városrészek, dalok őrzik em­lékét, idézik alakját. Fiatalok mondják verseit, szavalják a Mamát, szülők altatják gyer­mekeiket az ő szavaival. Vallanak szerelmes versei­vel, gyászolunk a kései sira- tóival. Petőfi és Madách mellett nincs költőnk, akinek annyi sora vált volna szállóigévé. Ha ezek nem pótolhatják is a költészet bensőséges ismere­tét, bizonyítják, hogy szavai, gondolatai jelen vannak min­dennapjainkban. A felszabadulást követő évek biztató távlatot nyi­tottak. Ugrásszerűen meg­nőtt olvasóinak tábora, elő­tűnt művének nagysága. De a dogmatizmus később két­ségbe vonta, megsértette em­beri, művészi teljességét. Munkáságának értő birtok­bavétele egy ritmusú a szocia­lizmus megharcolt önismere­tével és forradalmi megújulá­sával. Így csak akkor válha­tott igazán népszerűvé, ami­kor hibáinkkal leszámoltunk, a tragikus válságokon túlju­tottunk. Hoszú volt hát az út a költő igazi befogadásáig. József Attila egyetemes költészetét nem kisajátítani, hanem elsajátítani akarjuk, az egészet, a teljes életmű­vet. A társhoz, szerelmeshez, családhoz, osztályhoz, nem­zethez és emberiséghez tarto­zás minden erejét, gazdagsá­gát mozgósította a kor fe­nyegetései, a magány ellen. Tudta, hogy „egymás nélkül sötétben vagyunk”, hogy az egyénnek csak közösségben van esélye emberré lenni, embernek maradni. Amikor leginkább magáról beszélt, akkor is mindannyi­unk kifejezője; amikor pe­dig a munkásokról, a város pereméről, a szocializmusról, a hazáról, az emberi létről szól, akkor is legmélyebb ön­magát valljá meg. Azért írta jogosan, hogy rá gondol — szántván — a’ paraszt, hogy őt sejdíti a munkás teste két merev mozdulat között. Egész költészetén végigvo­nul a szerelem, a felszabadító egymásratalálás és egybeol­vadás vágya. Tudta: „kettős teher és kettős kincs, hogy szeretni kell”. Az élet kevés boldog, beteljesült pillanatot adott számára. Talán vala­mennyiünknél jobban átélte, milyen, amikor „nagyon fáj”, mégis ő fogalmazta meg a legteljesebben a „meglett em­ber” gyötrelmekkel és szép szenvedélyekkel teli szerel­mét. Nincs költő, akinél ennyire személyes életté s költészetté tisztult volna minden, amit megélt s megérzett korából; akinél olyan magától értető­dően fonódna össze a politi­kai és a szerelmi vallomás: „Ügy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap ... úgy kellesz, mint a dolgos tömegnek munka, szabadság, kenyér s jószavak." Csak aki milliókkal él és érez együtt, tudja önmaga vágyait és szenvedéseit egy­szerre belülről és kívülről is látni, értelmezni. Akinél a magánélet és közélet nem el­választható, csak az tudja tragikus magányát a közös iránti hűséggel viselni. Csak az tud Adyhoz, Bartókhoz hasonlóan virrasztani. ■ Verseiben ezerféleképpen jelent meg a munka, amely számára egyszerre volt a ki­zsákmányolás színtere és az emberi gazdagság forrása. Tudta, hogy korában a mun­ka milliók számára elnyomo- rodást jelent, de azt is hir­dette, hogy csak a munka, maga az emberi alkotás hoz­hat fölszabadulást. Tudta, hogy a szabadság rend nélkül embertelen anar­chia, a rend szabadság nél­kül pedig lélektelen erőszak. Forradalmár volt. Nemcsak a meglévőt mutatta fel, és nemcsak ígérte azt, ami majd eljön, hanem a múlt, a jelen és a jövő között a tudatos emberi cselekvéssel teremt történelmi folytonosságot. Át­éli a veszedelrhet, megérti az aggodalmakat, de ezekre vi­lágtörténelmi igazságának bir­tokában ad választ. A magyar lírában a nép századokon keresztül — Pető­finél, Adynál is — szükség­képpen és elsősorban a pa­rasztságot jelentette. Ő a ma­gyar költészet népiségét tet­te teljessé és korszerűvé az­zal, hogy a művészetben vív­ta ki a munkásosztály szá­mára azt a jelenlétet, ame­lyet az a nemzet életében máig betölt. Mégsem „munkásköltő”, ha­nem a munkásosztály költő­je. Költészetének egyetemes­sége a munkásosztály törté­nelmi hivatásából fakadt. Az utca és a föld fiának tudta magát, s költőként azt fejezte ki, amit ma nemzeti egységnek, az internaciona­lizmust is magába foglaló szo­cialista hazafiságnak neve­zünk. A 30-as évek Magyarorszá­gán mindenki másnál telje­sebben és hitelesebben ő fo­galmazta meg a nemzet sors­kérdéseit s adott rájuk máig érvényes költői választ. Az antifasiszta küzdelem, a nem­zeti felszabadulás, magyar­ság és Európa, nemzeti fele­lősségtudat és proletár inter­nacionalizmus ügyének mar­xista szellemű egységében gondolkodott és alkotott. Kommunista volt, minden -sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez, s a forradalom ügyéhez. Soha nem tévesztette össze a moz­galmat egy-egy emberrel vagy akár embercsoporttal. Az elmúlt 35 év küzdelmei során ebből az eszményből mind több vált és válik va­lóságunkká. De ma is nap nap után meg kell küzdeni érte ellenségeinkkel, az új ordas eszmékkel. Nézzünk szembe önmagunk­kal: vajon költészetének min­den igazsága áthatja-e tette­inket? Ismerjük-e úgy őt ‘és önmagunkat, ahogy ő ismer­te korát és önmagát? S vajon mennyire öltött testet a gya­korlatban a marxista gondo­lat, hogy az egyes ember gaz­dagsága a másikéból, a közös­ségből táplálkozik? S meny­nyit kell még tennünk azért, hogy mindenki megértse: „hiába fürösztöd önmagad­ban, csak másban moshatod meg arcodat”? Milyen feladataink vannak a szabadság és rend harmó­niájának megteremtésében? Hogyan kell küzdenünk a tár­sadalmilag tudatosabb és tartalmasabb demokráciá­ért? Nem könnyed válaszokkal, hanem felelős töprengéssel tartozunk önmagunknak. S elsősorban ezzel vagyunk hű­ek a költőhöz is. S mi lenne, ha ma élne? — teszik föl a történelmietlen kérdést. Kapna-e levegőt? Igen, de bizonyára elégedet­len volna. Ahogy látjuk mi is, látná ő is azt a va­júdást, ahogy a szabadság a rendet — s a rend a sza­badságot — világra hozza. Talán elégedetlen lenne a dolgozó nép gyülekezetével, mert még nem eléggé oko­sak, de osztozna törekvéseik­ben, hogy azzá legyenek, hogy felnőjenek történelmi felelős­ségükhöz. Hiszen nyugtalan­sága, a munkásmozgalom hi­báit is bíráló szava saját ko­rában is cselekvő forradalmi- ságából fakadt. De mindig volt és van meg­valósítható, és a jövőre, a közösségre mondott „igen”. Nem terhek és nehézségek nélküli világ kell nekünk, ha­nem az ezekkel való okos küz­dés lehetősége, a valóságis­mereten alapuló remény. Nem azon fordul meg az ember igazi embersége, hogy feltétlen derűt hazudjon a világnak, hanem hogy kiküzd- je az értelmesebb, a szebb, derűsebb életet. Ami tegnap még alig elérhető, ködös, messzi jövőnek látszott, az ma meghaladni való múlttá változik. Fontos frissen tartani azt a gondolatát is, amelyet mun­kásoknak szóló szabadelőadá­sában fogalmazott meg: „Nem szükséges, hogy én ír­jak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a vi­lág gyémánttengelye”. A szo­cialista építés tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a művé­szet semmi mással nem pó­tolható forrása önismere­tünknek, fejlődésünknek, hogy a kulturális forradalom kibontakozása elválasztha­tatlan nagy céljaink elérésé­től. Klasszikus értelemben „örök” ez az életmű. Dé kö­rülményeink közt közvetlenül időszerű a teljessége. Nem engedjük feldarabolni örök­ségét. Életében, halála után is annyit és annyiszor oktatták s oktatják emberségből, ma­gyarságból, költészetből és marxizmusból, hogy itt az ideje már kimondanunk: nem vizsgáztató tanárai, hanem tanítványai akarunk lenni annak a költőnek, aki ma már valóban az egész népét tanítja, s nem középiskolás fokon. Ülést tart az MSZMP Központi Bizottsága A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bi­zottságának ülését április 11-re összehívták. A Politikai Bizottság az országgyűlési képviselői és tanácstagválasztásokkal kapcsolatos előterjesztés megvitatását javasolja a Központi Bizottságnak. A SZALJUT—6 ŰRÁLLOMÁS ÖSSZEKAPCSOLÁSÁÉRT A képen a Szojuz—35 legénysége, Leonyid Popov és (lent) Valerij Rjumin. (Kelet-Magyarország telefotó) A szerdán felbocsátott Szo­juz—35 űrhajósai, Leonyid Popov és Valerij Rjumin a programoknak megfelelően folytatják. az előkészületeket az űrhajó és a Szaljut—6 űr­állomás összekapcsolásához. Az űrhajó moszkvai idő sze­rint csütörtökön 12 óráig 13 fordulatot tett meg a Föld kö­rül. Az időközben végrehaj­tott pályamódosítás nyomán a Szojuz—35 jelenlegi pályá­jának legfontosabb adatai: a Föld • felszínétől mért legna­gyobb távolsága —315 kilo­méter, legkisebb távolsága —276 kilométer, a .pálya sík­jának az egyenlítő síkjával bezárt szöge —51,6 fok, ke­ringési idő —90,3 perc. Az irányítóközpont jelentése sze­rint a Szojuz—35 fedélzeti rendszerei kifogástalanul mű­ködnek, az űrhajósok közér­zete kiváló. Föld körüli pályán kering a Szojuz 35. űrhajó: pálya­módosításokkal közelíti meg a Szaljut 6. űrállomást. A két űrhajós: Leonyid Popov és Valarij Rjumin a berendezé­sek ellenőrzése után vacsorá­zott és pihenőt kapott, hogy felkészüljön az összekapcso­lásra. Az új expedíció fedélzeti mérnöke, Valerij Rjumin szá­mára különösen érdekes ez az utazás: saját magának kell majd újból üzembe helyeznie, átvizsgálnia azokat a beren­dezéseket, amelyeket alig több mint fél évvel ezelőtt ő helyezett „pihenőre”,' ő kon­zervált az űrállomás utas nélküli működésére. Az űr­hajósok szokása szerint Rju­min parancsnokával, Ljahov- val együtt annak idején le­velet hagyott a Szaljuton a következő expedíció számára — most ő bonthatja föl saját üzenetét... A tartalmát azon­'ban a fedélzeti mérnök egye­lőre gondosan titkolja: azt szeretné, ha meglepetés. len­ne az új parancsnok, Leonyid Popov számára. Az űrkettős ebben az ösz- szeállításban viszonylag ke­vés időt töltött az együttes felkészüléssel, hiszen Rjumin- nak a 175 napos űrrepülés után hosszabb pihenőt adtak, gondos ellenőrzés alatt tar­tották. Ez azonban nem okoz különösebb gondot számuk­ra, mert Popov volt az elő­ző expedíció parancsnoka, Ljahov tartaléka és annak idején a tartalékok és a fő személyzet sokat gyakorolt együttesen, a jelenlegi páros tagjai jól ismerik egymást a munkában, a magánéletben is. Az új űrhajós, Leonyid Po­pov alezredes a háború után született első nemzedék kép­viselője az űrhajósok csa­ládjában: közvetlenül a há­ború befejezése után, 1945 augusztusában született. Ap­ja kolhozelnök volt, harcolt és meg is sebesült a háború­ban, fia azonban már csak el­beszélésekből ismeri a nehéz éveket. Leonyid Popov laka­tosként kezdte meg munkás­életét, de még szinte gyerek­fejjel jelentkezett vadászre­pülőnek s nem is titkolta, hogy az űrhajósok közé sze­retne kerülni. Ez a vágya vi­szonylag hamar teljesedett, de az első útra sokáig kellett még várnia. Csillagváros egyébként kü­lönös örömmel fogadta azt a hírt, hogy két lakója újabb útra kelt a világűrben. Az űrhajósok lakótelepe a hét végén, az űrhajózás napján ünnepli fennállásának 20. év­fordulóját s ennek az ünnep­ségnek fényét emeli majd az új expedíció útja is. Kitüntetés és kinevezés a munkásőrség országos parancsnokságán A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Papp Árpád vezérőrnagyot, a munkásőr­ség országos parancsnokát — érdemei elismerése mellett — tisztsége alól felmentette és nyugállományba helyezte. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Borbély Sándort ve­zérőrnaggyá, a Miniszterta­nács pedig a munkásőrség országos parancsnokává ne­vezte ki. Csütörtökön a munkásőr­ség országos parancsnoksá­gán Németh Károly, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, a Központi Bizott­ság titkára a Központi Bi­zottság nevében köszönte meg Papp Árpádnak a munkás- mozgalomban és a munkás­őrségben végzett több évtize­des eredményes munkáját, és átnyújtotta a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által adomá­nyozott Vörös Zászló Érdem­rendet. Ezután beiktatták új tisz­tébe Borbély Sándort, a mun­kásőrség országos parancsno­kát. Az ünnepségen részt vett Méhes Lajos, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja, a budapesti pártbizottság első titkára, Borbándi János mi­niszterelnök-helyettes, ott vol­tak a megyei pártbizottságok első titkárai, valamint a mun­kásőrség budapesti és megyei parancsnokai. || I Magyarország . ^ XXXVII. évfolyam, 84. szám ARA: 1,20 FORINT 1980. április 11., péntek M ív Művelt emberfők (3. oldal) Á rádió és a televízió jövő heti műsora (7. oldal) Folytatják a felkészülést a Szoiuz—35 fedélzetén

Next

/
Thumbnails
Contents