Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
1980. április 27. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET C iren Simon, úgy tűnik, nem csak nevében hasonlít ama bibliai ci- renei Simonhoz, aki Jézus helyett cipelte egy darabon a keresztet. Ö is cipeli, bár a saját keresztjét, mint — a házassági apróhirdetések stílusában fogalmazva — önhibáján kívül elvált férfi. Cipeli a keresztjét: magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen elköltözött anyó- sa-apósa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe. Simon nem haragudott, pedig könnyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét, csupán kislánya „hetenkénti láthatási engedélyét” követelte a tárgyaláson. Megkapta, mert a volt felesége is beleegyezett. Simon, valljuk be, elég közhelyszerű magány-kereszt ci- pelését súlyosbította az a körülmény is, hogy miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyven éves korában nem csak szeretője egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is lehet, a felesége. A lány azonban húsevő-virág szerelmét, az albérleti szobában visszafojtott nyög- décselését, sikkantásait következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá, és ahogy Simonnak mondta: „ha hétközben lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból”. Így hát Simon hetekig a lányával nem találkozott, aztán néhány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással, civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végül is az egyik hétvégi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lánytól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Űjra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem én vagyok. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak röviden ..., aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a „középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát”, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellett tudnál. A legnagyobb őrültséget akkor követtük volna el, ha komolyan vesszük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sokkal könnyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben”. Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sör- szagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes családoknak. Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya. Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe. — Te olyan vagy, mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda, ahonnan elrepültél. — De a postagalambok, ha viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek. — Te most viharban vagy? kérdezte Bori. — Háborúban — mondta Simon. — Önmagámmal, de te ezt még úgy sem érted. — Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre. — Már mitől lenne háború? — Miért nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják, a Hét-ben. — Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is ... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye, mondjuk, a neutronbombáról. — Te — mondta Simon — képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen. A tárgyak, a házak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. A kis Bori alig észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak megint az egyetemista lány jutott eszébe. — És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnék meg? — kérdezte a kislány pár méter után Simontól. — Hát ezt egész pontosan nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?” — töprengett Simon. — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek”. — Tudod össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Borcsa —, meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle. — Hát mennyit? — Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később. — Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghalnának. — Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár. — Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újságos bódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hétvégi új ság vásárlás következett, utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csi- azzal a bombával. — Mit? — .Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát, hogy lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyókat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor egyet ebből a bombából is ki lehetne oda állítani. írni kéne egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha... — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — önmagunkkal, de ez hogy jutott eszedbe? — Te vagy most ilyen háborúban, azt mondtad. És én tudom, mi az. — Na mi? ,— Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok, mert az anyu levelet írt neked, högy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak múltkor, amikor veszekedtek, hogy „még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet firkáltál”. Borcsa a nagyapját utánozta, Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosoly- lyal mondta Borosának: — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam neked, a levelek... — elhallgatott. — Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. — Hát akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumba, nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, de a legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket. — És akkor most együtt élnél te is velünk. — Hát ezt nem tudom. Ez problémás. — Szóval most nagyon problémás vagy magaddal. — Nagyon. S imon megsimogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen copfba font, Borcsa pedig az ujjait úgy fűzte Simonéba, ahogy az egyetemista lány szokta. Simon lehajtott fejjel cipelte a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. Csíki László: Kit így szeretnek... Kit így szeretnek, annak nem szabad rossz bőrbe buni, sem bánatokba — az egyenes legyen s mintha csak táncolva szememből kiforogna. Nem lophat ki apránként a létből a semmibe is elcsorgó tejed, öröm, mit máshol kell betöltened, sem testedből szakított gyermekek. Mit szeretek itt, ha te is elfogysz, akár a málnacukor a számban? Elszerettem a testet tetőled, hogy így lebegsz most, lélekre váltam? Másnak nem jutott már énmiattam belőled: hát nekem hagyd meg magad — Rossz bőrbe buni — már én is rossz vagyok —, kit így szeretnek, annak nem szabad. Bodnár István versei VIVALDI Áztasd lombjaim — szabadíts meg — kristályzengésű hegedűzápor zörömbölj tavaszi dörgés szaggasd villámaiddal ízekre, darabokra lefoszlott kérgű sebzett ágaim simogass gerincig, gyönyörűségig — záporozz, záporozz koronámra öltöztess zöldbe kristályzengésű hegedűzápor zörömbölj tavaszi dörgés szakadjanak vadhajtásaim Parafrázis Körtáncot járni a tündér ismét meztelen is mer már no halld meg Horátius Léthe bilincse remeg Fuss velem fűre mezőkre kedves fonj zöld koszorút most Leszel a friss tavasz Győrffy László: Vasárnapi séta Vázlatfüzet DEBRECENI ZOLTÁN: SÖVÉNYKERlTÉS PÁL GYULA: KOVÁCS RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Q
