Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
1980. április 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 KITÜNTETETT SZABOLCS-SZATMARI EMBEREK Az állami díjas építésvezető A fanatikus ember virágai Játék a vízzel — Mit mondjak? Ez a legszebb foglalkozás a világon. Ebbe születtem bele, ebben éltem le az életem idáig. Mert a folyamszabályozás már gyerekkoromban tetszett. Csak éppen akkor, 38 évvel ezelőtt, nehezebb volt bejutni a folyammérnöki hivatalba. Dávid Bélának sikerült. Talán az segítette a tiszavidi fiatalembert, hogy már az édesapja vízügyi dolgozó volt, aki nemcsak. a víz tiszteletére. hanem a Tisza szeretetére is megtanította, hiszen a folyó adta a kenyeret. Március végén Dávidéknál izgatottan bontottak fel egy borítékot. Feladóként a Minisztertanács titkársága volt rányomtatva. Meghívó április 2-re, a Parlamentbe, ahol a felszabadulás 35. évfordulója alkalmából kitüntetéseket adtak át. A Tisza völgyének árvízmentesítésében kifejtett eredményes munkájáért hat ■ vízügyi dolgozó kapott Állami Díjat, köztük Dávid Béla, a Felső-tiszai Vízügyi Igazgatóság építésvezetője. Munkahelye 228 folyamki- lométer. Tiszabecstől Tokajig erre az építésvezetőségre tartozik a szabályozás, a szeszélyes folyó megzabolázása. — Ráadásul három részre oszthatjuk az itteni Tiszát. Vásárosnaményig gyors folyású, Dombrádig kanyargós középfolyása van, míg attól lejjebb — a tiszalöki duzzasztás miatt — már csendes folyású a Tisza, több hordalékot rak le, mint amennyit visz. A folyó járásához szükséges igazítani a munkát. Nemcsak azt kell tudni, hogv általában hogyan viselkedik a Tisza, hanem ismerni az árhullámok levonulásának idejét és gvorsaságát. az akkor végezhető munkákat épnúev, mint amikor szelíd a folyó, csendesen ereszkedik alá. — Nváron nagyon sz^o, mondhatom meseszép a Tisza nartián dolgozni. Olvan- kor irievkednek ránk eleget. De jöiiön el tavasszal is valaki, amikor 4—5 kilométert kell gyalogolni a köves úttól a folyóig, mert a sártól nem lehet semmilyen járművel bemenni. Az építésvezető 28 éve járja ebben a beosztásban a Tiszát. Nyíregyházán lakik, többnyire reggel négykor kel, hogy időben kinn legyen a legtávolabbi munkahelyen is. Az iroda csak annyira kell. hogy a legszükségesebb papírmunkát elvégezze, akkor érzi magát jól, ha a folyó partján van. — Nagyon rendes gárdánk van — adja meg a tiszteletet munkatársainak. — Az a 60—65 ember, aki velünk dolgozik, a törzsgárda tagja. Van ugyan munkavezető, de tudják a dolgukat nélküle is. A vízügyi munkák pedig milliókba kerülnek. Mert a víz épít és bont. Az egyik oldalon el akarja hordani a partot, a másikon hovatovább gátat épít. Ezt kell ellensúlyozni a folyamszabályozásnak. Lehetővé tenni, hogy az árhullámok is zavartalanul lefussanak, hogy a víz az ember szolgálatába álljon. — Rá lehet kényszeríteni a vizet, hogy nekünk dolgozzon. Csak éppen tudni [cell, ismerni a tulajdonságait — jegyzi meg Dávid Béla. A tiszaszalkai és a Szamoson az olcsvai mederátvágásokat említi. Az utóbbi 40— 50 év legjelentősebb hazai folyamszabályozási munkái voltak ezek. amelyeket a szakemberek is szívesen emlegetnek sikeres voltuk miatt. — Édesapám 36 évig dolgozott a vízügynél, mégis azt mondta a tiszaszalkai átvágásnál: „Belebukol ebbe a munkába fiam!” Nem lett igaza. Elég volt 25—30 ezer köbméter földet elhordani az új medernek, utána ráengedni a Tiszát. A többi százezer köbméter földet már ő hordta el. A régi medret pedig úgv feltöltötte, hogy alig látszik. öt-hat évvel ezelőtt merre kanvargott a Tisza. A szabályozók munkája sokat változott. Eltűnt a kordé. a kubikostalicska, helyette kotrógépek álltak munkába, polipmarkoló rakja ki az uszályból az erősítésre használt követ. Most a legnagyobb munka Tokaj és Komoró között folyik. Nem elégednek meg azzal, hogy a víz nyugodtan lefolyjon, hanem azt szeretnék, ha hajókat, áruval rakott uszályokat hordozna a hátán. Néhány év múlva elkészül a Duna—Majna—Rajna csatorna, akkorra már a Tiszán is nagyobb forgalmat várnak. — Óriási könnyebbség lenne a vizen szállítani — vélekedik. — Egy kis hit kell hozzá, és én bízom benne, hogy nyugdíjas koromra megérem azt, újra szállítanak a ^Tiszának ezen a szakaszán is. Mint ahogy abban is bízhat, hogy a víz szeretete, amit otthonról hozott, tovább hagyományozódik a fiára^ aki szintén vizügyes dolgozó, főiskolára jár a munka mellett. A kislánynak már más pályát szántak, az egészség- ügyi szakközépiskolába jár. — Vagy eszem ebédet, vagy nem. Inkább az utóbbi fordul elő többször. De nem ismerem a szomjúságot sem. Bár Namény felett a Tiszából is lehet inni. Abban élem ki magam, hogy dolgozom. Nem is munka, játék ez, amikor a vízzel játszik az ember, kordába fogja, nehogy még egyszer olyan árvíz legyen, mint tíz évvel ezelőtt. Lányi Botond Talán nem veszi rossz néven Tukács Zoltán, a Nyíregyházi Vas- és Fémipari Szövetkezet brigádvezetője, ha azt mondom: százszor is meggondolnám, akarok-e a keze alatt dolgozni. Tartok tőle, nem bírnám az iramot, Édesanyja irdatlan munkabírása maradt rá örökül, ez volt minden jussa. — Egyéves voltam, amikor apám 1932-ben elhagyott minket. ö kőműves volt. Róla csak annyit még, hogy vezető pozíciókat is betöltött, s állami gazdasági igazgatóként ment nyugdíjba. Két éve, hogy először találkoztam vele, itt járt nálunk, hozott két csomag cigarettát ajándékba, s nem volt miről beszélnünk. Csak érdekességként mondom: 1954-ben, Pesten voltam katona, lakása fél percre volt a laktanyától, sosem találkoztunk, pedig írtam is neki egy levelet. Édesanyám hajnaltól estig dolgozott rám, mosni, takarítani járt. Az alvégen laktunk Nyíregyházán, a Deák Ferenc utcábgn. összesen egy szobánk volt. Életemben először láttam Tukács Zoltánt, sosem jártam még a jósavárosi ház negyedik emeletén lévő lakásában. A ház minden lépcsőfordulójában virágot láttam. Aztán a negyedik emeleten, megsokasodott a zöld, s biztos voltam benne, csakis ő tehette a cserepeket oda. Lakása tapétája is virágmintás. A he- verőn lévő párnák huzatja is. Harsogó virágok. Kérdeztem, miért-e sok virág? Nevetve válaszolt: — Most mondjam azt, aki a virágot szereti, rossz emamit ő diktál, nem felelnék meg a követelményeinek. Tukács Zoltán a munka megszállottja. De talán legfontosabb tulajdonsága a hűség. Mert úgy látszik, egy életre választott munkahelyet, mint feleséget. bér nem lehet? Szeretek velük babrálni. És olvasni... Laktak albérletben: Éltek egyetlen helyiségben, amire ajtót, ablakot is Tukács Zoltán vágott, s amelynek falairól a víz csörgött. Ide született az első gyerek. Volt szoba-konyhájuk, mígnem 18 év után eddig eljutottak. Testes, nyírott bajszos ember, kereken s kendőzés nélkül beszél, de amikor a munkára terelődik a szó, megfontolt tempója felgyorsul. — Kovácsként szabadultam fel 1947-ben. Rövid ideig a gyárépítő vállalatnál dolgoztam, 1951 óta vagyok a szövetkezetben. Voltam brigádvezető, telepvezető, művezető, aztán visszakértem magam a brigádba, és újra brigádvezető lettem. Nem elégített ki a művezetés, jobban szeretem a fizikai munkát. El ne felejtsem, 1951 óta lakatos vagyok, és néhány szakmához még értek. Amikor megnősültem, pár hónapig Urán, a szövetkezetben voltam kovács. Annak az a története, hogy a feleségem oda való, ott is volt az esküvőnk. Akkor kértek a téesz vezetői, maradnánk egy kis ideig ott, mert nincs kovácsuk. A vasipari szövetkezet pár hónapra kölcsön adott. Mi tart itt? Elsősorban az, hogy itt mindig más a munka. A redőnytől a daruig, már mindent csináltam. Rövidesen Svédországba utazom egy hétre, mert a szövetkezet egy ottani céggel közösen 30 tonnás daruk gyártásához lát. Most arra vagyok kiváncsi, milyenek lehetnek Svédországban a munkásemberek. — Nekem mindenem a munka. Bosszant, hogy sokan kelletlenül dolgoznak. Két éve azt kérdezte egy fiatal: „Mondja, Zoli bácsi, mi az isten hajtja magát?” Mi? Hát szeretem. Aki a saját munkájában nem tud gyönyörködni, az nem is ember. Itt van például a kovácsmunka. Egy darab vasat előveszek, csinálok belőle egy formát, egy patkót, egy kisbal- tát, egy virágtartót... Tukács Zoltán nemcsak egy szorgalmas munkás, brigádvezető is. Saját mércéje alkalmazható-e a többiekre? — Mi tagadás, szigorú és néha türelmetlen vagyok. Ha valami tovább tart, mint kellene, vagy mint gondolom, dühös vagyok. Én odaállok a géphez, no gyere, adjad neki. Csak, ha nincs mivel dolgozni, akkor bőszülök fel. Azt mondja: általában nem hallgatja el a véleményét, és figyelnek rá, a vezetők is. Harangszó A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Murczkó Károlynak, a munkásmozgalom régi harcosának, a nyugdíjas nyíregyházi nyomdásznak és pártmunkásnak hazánk felszabadulása 35. évfordulóján a Szocialista Magyarországért kitüntetést adományozta. Az alábbiakban részleteket közlünk a köztiszteletnek örvendő veterán emlékezéseiből, melyek a felszabadulás előtti és az azt követő időszakról szólnak. N yíregyházán a felszabadulás előtti években megnőtt a félelem érzése. A háború, az egymást követő légiriadók, az állandó katonai behívások szinte megbénították az életet. Igaz, a hadigazdálkodás miatt csökkent a munkanélküliek száma, de a helyzet nyomorúságos volt. Ha arra gondolok, milyen is volt a közhangulat, azt kell mondani: az emberek többsége félt a jövőtől. Csak nagyon kevesen voltak, akik tudatosan hittek abban, hogy el kell jönnie egy más világnak. A szervezett mozgalom is nehéz időket élt át. Különösen súlyos volt a helyzet akkor, amikor 1944. március 19-én a németek megszállták a várost. Az első az volt, hogy a 19-es elvtársakat, köztük Fazekas kollégámat is, letartóztatták. Ez bénítóan hatott a munkára. De hamar újra magára talált, dacára a nehéz körülményeknek, a mozgalom hallatott magáról. Létrehoztuk a 12 tagból álló szakmaközi bizottságot, kőművesekből, lakatosokból, nyomdászokból. Ezek szervezett munkások, párttagok voltak. Állandó kapcsolatban voltunk a debreceni elvtársakkal, Kovács és Holló elvtárssal, akik hetenként tájékoztattak minket a hadihelyzetről, s közölték a soron következő feladatokat. így nyílt alkalom, hogy mozgósítsunk amellett, hogy a behívottak ne vonuljanak be, híreket szereztünk a háború ellen, röplapokat terjesztettünk a német fasizmus és bérenceik tetteit sorolva, ellenük mozgósítva. A rendőrség sem volt teljesen megbízható a németek számára. Ezt is kihasználtuk, egy volt sportoló, Négyesi Lajos segített. Az ő révén sikerült néhány letartóztatott elvtársunkat kiszabadítani, előre közölte az ellenünk tervezett akciókat, s így sikerült időben rejtekhelyre jutnunk. Jómagam egy kisiparos sóstóhegyi szőlőjében bújkáltam egészen addig, amíg a Horthy-féle kiáltvány el nem hangzott 1944. október 15-én. Én ezt akkor egy népes csoport tagjaként hallgattam végig. Emlékszem, vasárnap volt. örültünk és könnyeztünk, hogy végre vége a háborúnak. Persze volt, aki más miatt sírt. siratta a németek vereségét, s akadtak sokan, akik a jövőtől féltek. A bizonytalanság volt talán a légjellemzőbb. Az események ezt követően gyorsan követték egymást. Október 22-én elég váratlanul egy kozák egység átvágta a német vonalakat, s elfoglalta a várost. Ez volt az első felszabadulás. Nem tartott hosszú ideig, egy német ellentámadás nyomán újra visszafoglalták a várost. Ami ez után következett, életem legnehezebb két hete volt. A németek dühöngve tobzódtak a városban, bosszút álltak azokon, akik a vöröska- tonákkal barátkoztak. Ekkor rombolták le a nagy értékeket. Felgyújtották a gabonaraktárakat, felrobbantották a vasúti síneket, a villanytelepet, a hidakat, még a legkisebbeket is. Azután eljött 1944. október 31. Ekkor végleg felszabadult Nyíregyháza. Mivel sokan elmenekültek, szinte kihaltnak tűnt a város. Aki élt, az a pincékben húzta meg magát. Még ide hallatszottak az ágyúk dörejei, bár a front már elérte a Tiszát. Bizony, sokan tartottak attól, hogy még visszajöhetnek a németek és a nyilasok, így aztán alig merészkedtek elő rejte- keikből. A kis létszámú, de szervezett munkásság állt először talpra. Tettrekészen gyűltek össze, hogy munkához lássanak. A legnagyobb segítséget ahhoz, hogy a terv tetté is váljék, a Vörös Hadsereg parancsnoka, Malinovszkij marsall adta. összehívott bennünket, és így beszélt: — A város vezetői elmenekültek. Maguk munkások, vegyék át a hatalmat, a köz- igazgatást, teremtsenek rendet, biztonságot. Mi nem hódítóként, hanem felszabadítóként érkeztünk ide. El kell kezdeni a munkát, nyissanak ki az üzletek, induljon el újra az élet. A gyerekek újra járjanak iskolába, szólaljanak meg újra a harangok. Talán ez volt az eddig rettegő embereknek á legmeg- hatóbb. Reményt adott: élünk! Már a következő napon megalakult a 44 tagú városi tanács, mely később képviselőtestületté alakult át. Megalakult az egységes párt, mely mintegy hétszáz tagot számlált, de később a Magyar Kommunista Párt ebből kivált. Üjra felvettük a kapcsolatot Debrecennel, egy ötfős bizottságot küldtünk oda, hogy tájékozódjék. Hazafelé jövet ez a bizottság is kettészakadt, s a pártot lényegében hárman alakítottuk meg, Pintér, Bernát elvtársak és én. Igen fontos feladat volt a felszabadulást követően az is, hogy segítsük a Vörös Hadsereget. Rendbe kellett hozni a kórházat, be kellett indítani a pékségeket. Azonnal hozzáláttunk a romok eltakarításához, a ’ villanytelep újjáépítéséhez. Igen nehéz volt a helyzet. Élelmiszer alig. az állatokat elhajtották a németek. És közben meg kellett indulnia a politikai munkának. Az emberek megnyerése volt a legfontosabb. M it mondhatok? A 19-es kommunisták, akik nagy harci tapasztalatokkal rendelkeztek, az ő neveltjeik, akik a 30-as években váltak kommunistává, tudtak élni a szabadság adta lehetőséggel, és megvívták akkor is harcukat az újért, a jobbért. Ha valamit hozzá lehet ehhez tenni, akkor az az: amit akkor, s azóta elértünk. együtt munkáltuk. Mindezt megvédeni is mindannyiunk szép feladata. Sosem szeretett volna vezető lenni, mert csakis így érzi jól magát. Ritka típus: univerzális szakember. Mintha kihalóban lenne ez a fajta. Persze, a szalagok mellé, nem is ilyeneket keresnek. Ezért jó, hogy vannak még munkahelyek, ahol a szalag egyhangúsága ismeretlen, mert a Tukács Zoltán féle nyugtalanok, változtatni vágyók, újat keresők és szeretők a sokoldalúságukból élők, itt megtalálhatják a helyüket. Megkérdeztem, melyek voltak élete legnagyobb eseményei. — Először is, a katonaság. Ha kimenőm volt, felültem a villamosra, bementem a belvárosba, aztán órákat gyalogoltam, s amolyan falusi gyerek módjára csodálkoztam, nézelődtem, meg akartam ismerni mindent. Aztán a gyerekek születése, és a lakás. Az elismerések. És minden egyes alkalom, amikor új munka vár rám. Búcsúzóul mondta: — Mit szeretnék még az életemben? Csak azt, ami egy munkásnak a legtöbb kijárhat megbecsülésből, elismerésből. Ezért mindent megteszek. Tukács Zoltánt hazánk fel- szabadulásának évfordulója alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. SpeidI Zoltán
