Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. április 20. Kedves Elnök Elvtárs! A már becsukott jegyzetfüzet mellett beszélgettünk a minap, ön panaszkodott, mondván, hogy soha ilyen nehéz dolga még nem volt, mint idén. Az emberek kérnek, sőt, követelnek. Az igényeik messze megelőzik a tanács anyagi lehetőségeit, és ha néhány éve még az volt a gond, hogy nehéz volt kapacitást találni az „ajándék pénzek” felhasználásához, most az a gond, hogy hiányzik a pénz. Szegények vagyunk — mondta ön, és kifordított tenyérrel mutatta, hogy mennyire azok. Kevés a kövezett út, pedig a földutak mellett lakók is kigaz- dálkodták már a pénzt az autóra, sürgetik hát az utat. És igazuk is van, hiszen ugyanúgy akarnak élni ott is, mint máshol mások. Ilyenkor — eddig — a jó tanácselnök elindult, kért, kilincselt, és községpolitikát alakított az adományokból Igaza van! Szegények vagyunk, hiszen a megyének csak a legszükségesebbekre van pénze. Elapadtak olyan források, amelyek eddig megszokottak voltak. Ám olyan szegények, hogy az autójához kér kövesutat a választópolgár, a már megépített, berendezett fürdőszobájához kér vízvezetéket, aki épített. Panaszkodhatunk mi, de kétarcú szegénység a miénk. Mindig a gazdag kér nagyobbat. És lehet, hogy bizonyos állami pénztárcák meglaposodtak, de az igényeink általában a saját pénztárcáinkhoz nőttek. Elapadni látszanak eddig bőven csörgedező források, de megnyíltak mások. A gazdagabban ömlő közpénzek idején alig-alig jutott eszünkbe, hogy hányféle módja van a jobbért való társadalmi összefogásnak. Ha millióink voltak egy építkezéshez, akkor nem jártuk körbe e milliók jussolóit, hogy a segítségükkel néhány százezer forintot megtakarítsunk. A beszélgetésünkkor nem hivatkoztam rá, de, mert azóta gyűjtöm az adatokat, most elmondhatom, hogy soha annyi példánk nem volt még a lakossági összefogásra, mint mos. Sorolhatom: Leveleken bölcsőde épült úgy, hogy csak az építési anyag került pénzbe. Nyírmeggyesen, szombaton- vasárnaponként újítanak fel és bővítenék egy óvodát, és e „mai kalákában” résztvesznek azok is, akik hosszú évek óta eljárnak dolgozni a faluból. Bal- kányban a lakosság, a tanács és egy megyehatáron túli nagyvállalat fogott össze, hogy az eljáró, ingázó balkányi munkásoknak kényelmes klubja legyen. Nyírmadán milliókat ért az a megbeszélés. amelyen a nagyközségben lévő gazdasági egységek vezetőivel ismertették a községpolitikai feladatokat... Kiragadott példák ezek, lenne hasonló hozzájuk még elég. Egy közös bennük: mindenütt megvalósul valami, amire nem lett volna pénzünk, amihez hozzá se kezdhettünk volna, ha elhisszük, hogy valóban szegények vagyunk. Elnök Elvtárs! Én természetesen tudom, és elhiszem, hogy gondjai vannak, így van ez mindenütt most, de hát ezek valójában egy- egy nagyobb közösség gondjai. Ha fezen a közösségen belül ki-ki megkérdezné, számonkérné a másiktól, hogy mit ajánl fel, mit ad a megoldásért, ha ezt a közös indulatot mentenénk községpolitikává, ahogyan ezt már sok helyütt teszik, ha szervezői lennénk a közös kívánságoknak, akkor ebből a sok kis forrásból gazdagon ömlő egy forrás, ér, patak, folyó is lehetne. A rosszkedvét különben megértem. Ez a módszer ugyanis nehezebb, fárasztóbb, talán embert koptatóbb is, de úgy gondolom, hogy sokkal több élményt, örömöt ad, mint amennyit a milliók elosztása esetleg adhatott, önnek is, aki kifordított tenyérrel intette a nincset, és azoknak is, akik eddig csak kértek. Különben üdvözlöm, és nagyon sok örömet kívánok önnek ehhez! Lakatos Andrással, a nyírtassi tsz elnökével A Gratulálunk a kitüntetéséhez, amelyet az ifjúsági törvény szövetkezeti mozgalmon belüli megvalósításáért adományozott önnek nemrégiben az Állami Ifjúsági Bizottság. Az idén Szabolcs-Szatmár megyéből egyedül kapott „Ifjúsági Díj”-at. Mire gondolt az Országházban, amikor az elismerés átvételére szólították? — Azon a napon jártam életemben először a Parlamentben és abban a pillanatban nagyon meg voltam illetődve. Legfeljebb arra gondoltam, nehogy valami bajt okozzak, ügyetlenkedjek, esetlenül viselkedjek az ünnepségen. Különben talán természetes, hogy ilyenkor az ember haza gondol, az előzményekre. Én például Nyírtassra, azokra, akik engem befogadtak, s akikkel akkor teljesen kezdő fiatal emberként részese lehettem valami újnak, amit az akkori vezetők még csak lábadozó termelőszövetkezetben elindítottak. És amelynek folytatása középvezetőként, majd elnökként az én feladatom lett. A Milyen gazdaság ma a nyírtassi Dózsa Termelőszövetkezet? Kérem, mutassa be néhány mondatban. — Háromezer-egyszáz hektáros, közepes nagyságú tsz a miénk, százmillió forintos termelési értékkel. Nagyjából egyenlő arányban részesedik ebből a növénytermesztés, az állattenyésztés és a melléküzem. A természet nem kényeztetett el bennünket, kedvezőtlen adottságok mellett gazdálkodunk. Ezért aztán szükség is van a közel négyszáz dolgozó tagunk erőfeszítéseire és a háromszáz nyugdíjasunk szakértelmének, gazdag tapasztalatának hasznosítására is, hogy gazdaságosan termeljünk. Nem sok luxust engedhetünk meg magunknak, annál inkább ki kell használni minden lehetőséget a takarékosabb, célszerűbb gazdálkodásért, amelyet a két község, Nyírtass és Berkesz határa enged nekünk. A Említette: a Dózsában sok a nyugdíjas w tsz-tag. Az viszont, hogy az ifjúság érdekében végzett kiemelkedő munkáért kapott elismerést, feltételezi: az ifjúság is helytáll, kedvező feltételek között dolgozik ... — Száznyolcvan ifjú szakember dolgozik nálunk és nagy öröm, hogy aki itt látott munkához, szinte mindenki most is a szövetkezetben dolgozik. Nem átjáróház a Dózsa. Ennek persze régiek a gyökerei, s ha azt mondom, hogy most ez a természetes, hozzá kell mindjárt tenni, nem mindig volt az és a mai helyzet egy igen hosszú folyamat eredménye. Azt hiszem, azon fordult meg minden, hogy közvetlenül a tsz-szervezés után, már 1962- ben a távolabbi jövőért is kezdett dolgozni az akkori tsz-vezetés. Ráadásul igen módszeresen. Feltételezem, hogy amikor én 1963-ban a mátészalkai mezőgazdasági technikum bizonyítványával a járási tanács mezőgazdasági osztályának közvetítése révén odakerültem Nyírtassra, szükség volt a szakmai munkámra, hiszen alig volt végzett szakember, felsőfokú végzettségű pedig mindössze egyetlen egy. Mégsem a pillanatnyi helyzetet nézték, nemcsak támogatták, hanem szorgalmazták is a továbbtanulásomat; a tsz ösztöndíjával tanulhattam a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Amikor pedig 1967-ben végzett mérnökként hazajöttem, igen hamar nagy bizonyítási lehetőséget kaptam: főállattenyésztő lehettem, de nem sokkal utána már a szakmérnökire jártam. Módszeresen ismertették meg velem a szövetkezeti gazdálkodás minden területét, s hat éve az egyesüléskor, alig több, mint 30 évesen a fóagronómusi beosztást kaptam. Mindezt nem magam miatt mondom, hanem azt a módszert, előrelátást szeretném kiemelni, amely évtizedekkel később is érezteti hatását, s amely nálunk most is nem csupán példa, hanem teljesítendő norma. A Az ön beilleszkedése, pályakezdése te- w hát jól sikerült. Milyen ma a helyzet, hogyan fogadják a fiatalokat a termelőszövetkezetükben ? — Az első bizonyítás a legnehezebb, rendkívül nagy volt a várakozás annak idején, hogyan válik be az első három-négy diplomás, még az is felvetődött, mi ér többet, a tapasztalat, a helyismeret, vagy a magas szintű elméleti szakismeret. A terméseredmények, a hozamok bizonyítottak, és a parasztemberek szemében is tért hódított a tudomány. Értékelték, hogy mit produkáltak a község határában a korszerű ismeretek révén. Később már nem kellett győzködés, nem volt nehéz meggyőzni a tagságot, hogy újabb szakterületekre kell magas képzettségű szakember. Ma már tizenöt mérnök dolgozik a szövetkezetben. — Mondhatnánk, azt jelenti, de a dolog annál sokkal bonyolultabb. Az az igazság, hogy az idő a fiatalok kezére játszott. Az utóbbi másfél évtized az új vetőmagok, az új vegyszerek, az új tápok, a bonyolult, sokat tudó új gépek időszaka volt, s aki ezeket nem alkalmazta, az menthetetlenül lemaradt. A lépéstartáshoz viszont rengeteg új szakismeret kellett. Éppen ezt hozták magukkal a fiatal mérnökök, technikusok, szakmunkások. S akik nem hozták, azoknak a mi tanfolyamainkon kellett megtanulniuk. Mindez nagyon kedvezett az együtt munkálkodásnak. A Mit tapasztal, mit jelent ugyanez a fia- w tál szakember oldaláról? — Szerintem természetes, hogy egy fiatal, mielőtt elhelyezkednék, (legyen az bármilyen képzettségűi informálódik a leendő munkahelyről. Ahol azt látja, hogy sok a fiatal, nyilván nagyobb bizalmat érez. Talán abban bízik, hogy az ő gondjai, problémái hasonlóak lesznek, mint azoknak, akik már egy-két éve ott dolgoznak, s reméli a jó beilleszkedést. Azt persze elég gyakran lehet tapasztalni, hogy a fiatalok nincsenek felkészülve még a kisebb ütközésekre sem. A gazdálkodás nem sétatér, ott be kell bizonyítani, hogy valaki tud, s mi több, a különböző szintű tanulmányok után azt is be kell bizonyítani, hogy többet tud, mint az, aki nem tanult. Két alapjellemet lát az ember, ha új szakember kezd munkához. Az egyik: dolgozik, javasol, járja a munkaterületet, kérdez, tanácsol, tele van munkával A másik várja, hogy munkát kapjon. Nekem soha nem volt szimpatikus, aki a saját munkaterületén nem találta meg a szaktudásához méltó munkát, aki a legkisebb kudarctól is elkenődik. £ Önöknél mindig, minden szakmában van w elegendő munkás, szakember? — Tulajdonképpen igen, s a kedvező mérleg egy komoly követelmény eredménye. Én az elődeim álláspontját tartom igaznak: a szövetkezet soha nem mérheti magát önmagához. Együtt kell fejlődni a szőkébb és a tágabb környezettel, amelyet a mai fiatalok többsége igen jól ismer. Már hat-nyolc évvel ezelőtt látszott, hogy új utakat kell keresnünk, ha meg akarjuk tartani a községben élő fiatalokat — különben könnyen elöregedhet a szövetkezet, nem lesz elegendő munkáskéz. 1975-ben hoztuk létre a konzervüzemet, ahol többnyire százan — főleg fiatalok — dolgoznak, iparszerű körülmények közepette. Ez az egyetlen lépés is rengeteget jelentett. Csak egy példa erre: az természetes volt, hogy az élelmiszeripari részleg mellett korszerű szociális részlegeket emeltünk. Az itt látott kényelmesebb, jobb munkafeltétel hamarosan igény lett másutt is. Előbb, a gépműhelyben, aztán a sertéstelepen. Szinte húzóerővé vált, s ma olyan feltételeket tudunk teremteni, ami megfelel az igényes munkásnak. Természetesen viszonzásként mi is igényesek vagyunk, munkát, magatartást tekintve egyaránt. A Ezek leimének tehát a „sarokpontok”: w bízni a fiatalokban, jó feltételeket teremteni számukra? — Igen, ezek feltétlenül. De azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha egyszerűen a lehető legtermészetesebben fogjuk fel az ember életét, s valóban emberi módon foglalkozunk a megoldandó kérdésekkel. Maradjunk a realitások talaján: az élet rendje, hogy a dolgozó fiatal előbb-utóbb családot alapít, megnősül, férjhezmegy, gyermekei születnek. Ezek személyes gondok, de talán akkor követnénk el a legnagyobb hibát, ha az ilyen sorsfordulóknál nem állnánk fiataljaink mellé. Szerencsére egyre több jó lehetőség van a törvényes keretek között is a segítségre, amelyek közül a legfontosabb a lakás. Van lakásépítési alapunk, amelyet éppen a vezetőség mellett működő ifjúsági bizottság javaslata alapján hoztunk létre. Harmincezer forintig terjedhet az ebből 15 évre kölcsönözhető összeg/s kedvezményes telekkel, fuvarral is igyekszünk támogatni az otthonteremtést. Hat traktorosunk részesült nemrégiben ilyen kedvezményben. Szolgálati lakásokat is építünk, kisebb utcasort tesznek már ki. De megemlíteném ugyanennek a kérdésnek a visszáját is: a tagság számára is megnyugtató, ha valaki építkezik, az már biztosan nem átmeneti helynek tekinti Nyírtasst, s nő a bizalom iránta. De ha már az emberi dolgokról, a közérzetről beszélünk, szót kell ejteni arról, hogy ha lehet, ne a paragrafust hívjuk először segítségül a döntéshez, ha mégis gond adódik. Az őszinteség, a nyíltság, a segítőkészség megsokszorozza az alkotó munka lehetőségét. A Hogyan tehet többet a mai fiatal, ki al- w kothat egyáltalán a munkájában? rátust irányítani. Alkotónak nevezem a kombájnosbrigád tagját például akkor, amikor javasolja, a betakarításnál legyen brigádbérezés, mert az igazságosabb, jobb feltételeket teremt a munkához. Igaza lett, a megvalósításnál látszott: kollektív gondolat szülte a javaslatot, mert nem volt rohanás, kapkodás, az volt a cél, hogy a tartályba kerüljön a szetm, s nem az, hogy siessen és esetleg a másik elől a jobb táblán vágja le a termést. De ide sorolom a gépészmérnök munkatársam Alkotó ifjúság pályázatra is benyújtott újítását, amelyet azóta 10—12 szövetkezet alkalmaz már, s eredménye jelentős üzemanyag-megtakarítás. És alkotónak nevezem akkor is a műhely dolgozóját, amikor igényes önmagával és másokkal szemben, s büszkén adja munkájához a nevét. A Mit tapasztal, mennyire vállalkozó kedvűek a fiatalok, ha a közélet tennivalóival kerülnek szembe? — Nagyon változatos a kép és korántsem lehet felállítani az egyszerű képletet: jó tanuló — jó vezető, jó munkás — eredményes közéleti ember. Politikai vitakörökön nem egyszer meglepődtem már, milyen rejtett értékekre bukkanhat az ember, mennyi minden iránt érdeklődnek a fiatalok. Úgy látom, a brigádok, ifeiMőniböző kollektívák igen jó érzékkel választják ki képviselőiket, felfigyelnek a jó adottságokra. Szerintem a munkahelyi vezetőnek egyik nagy felelőssége, hogy felhívja a figyelmet az olyan adottságú, ér- ^deklődésű emberekre, akik szívesen dolgoznak a közösségért is. A mi esetünkben arra van példa, hogy a párt-, a tanácsi, vagy a népfrontszervek figyelmébe ajánljuk olyan munkatársainkat, akik szerintünk el tudnák . látni egy-egy kollektíva képviseletét, például KISZ-bizottsági tagként, tanácstagként. Többségük ilyen irányú munkájának gyümölcse évek múltán érik be — ha a küldő kollektíva nem felejtkezik meg a tsz kapuján kívül végzett tevékenységéről sem. A Esetenként vád éri a fiatalokat, hogy meglévő ismereteik birtokában sem mindig tudnak érvelni, vitatkozni, meggyőzni. Mi a véleménye erről? — Sajnos, szerintem is kevesen tudnak jól érvelni, munkát gazdagítóan vitatkozni. Én például két gyakori tapasztalatot látok. Az illető elmondja a véleményét, de nem készül fel az ellenvéleményekre, s rendkívül hamar kifogy az érvekből, beletörődik, holott lehet, hogy neki lenne igaza. A másik lehetőség sajnos elég gyakran fordul elő: az első cáfolatra azonnal megsértődik, s nincs tovább folytatás. Azt hiszem, a jó vita rangját vissza kellene hozni. ön fiatal ember, mindössze 36 éves. Hogyan látja: a még fiatalabbak tudnak-e ugyanolyan jól érvényesülni a munkában, mint az önök korosztálya? — Én legalább annyi lehetőséget szeretnék adni, amennyit magam kaptam az induláskor, de ez nemcsak egyéni vélemény, közvetlen munkatársaim is így vannak vele. A körülmények persze másak: egy éppencsak alakuló szervezetben nagyobbak a lehetőségek, mint egy kifejlett, beállt gazdaságban. De mindenkit arra biztatunk, képezze magát, tanuljon, s akkor megtalálhatja számítását. A tanulásra nem panaszkodom: az utóbbi öt évben 92-en vettek részt szakmai továbbképzésben, kétharmada fiatal szakember. Villanyszerelőnk, lakatosunk érettségizett le, tett technikusminősítő vizsgát, és került magasabb beosztásba. Szegeden, a jogi karon tanul Nagy Gyula, aki lakatos volt nálunk, szakmunkás-bizonyítvánnyal vállalta az egyetemet és már másodéves. Úgy gondolom, az érvényesülés lehetőségei ma semmivel sem rosszabbak, de befektetés, több tudás nélkül válóban nem megy. Végül engedjen meg személyes kérdést: van-e szabad ideje? — Nagyon kevés. Az utóbbi tíz év úgy elszaladt, hogy alig vettem észre, hiszen mindig volt munka, s legtöbbször sok munka. De már a kisebbik gyermekünk is iskolás, hétéves, s ha ketten kérik a nyolcéves nagyobbal, bizony, valóban hamarabb kell hazamenni. De akkor is előfordul, hogy együtt vesszük elő a könyvet, ki-ki a magáét, mert a tanulást én sem hagytam abba. Azt jelenti ez tulajdonképpen, hogy — divatos kifejezéssel élve — nincs nemzedéki probléma? — Szerintem egészen kis munkaterületen is lehet színvonalasan dolgozni, nem kell ahhoz több száz ember munkáját, nagy appaKöszönöm a beszélgetést. Marik Sándor Vasárnapi} INTERJÚ i O
