Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-05 / 54. szám
1980. március 5. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Di vatköny y ? K önyvtáros ismerősöm, nem kevés szenvedéllyel bizonygatta, hogy mi ebben az országban nem is tudjuk, milyen gazdagok vagyunk. Van könyvhetünk, ünnep a költészet napja, évről évre ünnepeket szervezünk a politikai, mezőgazda- sági, műszaki könyveknek. Könyvkiadásunk világviszonylatban is rangos, a könyvek nemcsak szépek, hanem viszonylag olcsók is. Évről évre nő a könyvek iránti kereslet, ha szolidan is, de emelkedik a könyvtárak forgalma. , Igaza van. Ebben a tekintetben valóban gazdagok vagyunk, de vajon nem olyan gazdagság-e ez, mint a zsu- gorié, aki nyomorog, miközben aranyakat dugdos? Ismerem egy felmérés adatait. Tizennyolc lakásban vizsgáztatta a kérdező a házi könyvtárakat. Kiderült egy furcsa dolog: lényegesen többen vásárolunk, mint ahányon olvasunk. Sokhelyütt a könyv a lakás része, és az tulajdonképpen nagyon jó, hogy egy otthonos lakáshoz könyvek is kellenek, de az már nem, hogy nem is egyszer szín és forma szerint dől el, mi kerül a polcra. Könyvtáros barátomnak igaza van: a könyv értékek hordozója, társadalmi vagyon, hiszen a bennük felhalmozott és felhasználható ismeretanyag akár anyagi értékké is lehet. A felmérés, amire hivatkoztam, a könyvek sorsáért való.'aggódás jegyében íródott. Számbavette, hogy miért nem olvas az, aki különben könyvtárnyi könyvet gyűjt. Nincs meglepő a válaszokban: kevés az idő, nem kedvez életformánk az olvasás szertartásának. A szakmájuk szakkönyveit megvásárló emberek jó része is azzal érvelt, hogy majd nyugdíjas korában, ha ideje lesz, olvas. Egyszerű logikai következtetés: értékké lesz a könyvben elraktározott tudás, de társadalmilag hasznosulnia már nem lesz ideje. A divatkönyv, a díszkönyv nemcsak családok polcain található meg. Manapság egy jobb vállalat igazgatói, főnöki irodáihoz is hozzátartozik a könyv- szekrény, a könyvespolc. Jó, hogy van, hiszen talán az, akinek a szobájában van, még használja is néha őket, de rossz, hogy ott van, mert többnyire csak egy, esetleg egy-két ember fér hozzájuk. Műszaki lexikonért aligha fog a főmérnökéhez bekopogni az ismeretek között csak böngészni kívánó munkás, nem fogja az igazgatóját zavarni a kezdő közgazdász. Elméletben nem, hiszen minden vezető azt mondaná, hogy őhozzá bármikor bekopogtathat bárki, de gyakorlatban olyan ez, mintha a könyveket páncélszekrénybe zárnánk, és ott tartanánk őket addig, amíg megöregszenek. Szinte hallom az ellenvetéseket : van műszaki, van szakszervezeti könyvtár, megtalálhatja mindenki, amit keres. Igaz, de amire ezreket költünk, azt kínálni is kellene, amíg megszokjuk, hogy keressük őket. Valójában nem . tudom, hány olvasatián könyv van a párnázott ajtajú szobák szekrényeiben, de félek több, mint amilyen gazdagok vagyunk. Bartha Gábor E ljött az idő, bizony, sőt kevéssé már át is hágott rajtunk: az almafákat meg kell metszeni, ágaikat megritkítani. — Csinálnám én — mondotta anyám —, valamikor mennyi szőlőt, fát metszettem én, valóságos tudója voltam ennek a munkának, de ma már, hetvenen jóval túl járó fejjel, ha még fel is bírok mászni a kétágú létra tetejére, a metszőolló első csattintására megszédülök. — Hát nincs itt egy ember, aki hozzáértően megtenné? — Van. Napi ötszáz forintért. S ki tudja, ezen a har- mincegynéhány fán mennyi ideig piszmogna. — Napi ötszáz? — Annyi. — Majd én megcsinálom — jelentettem ki határozottan. — Te? — Én. — Metszettél már te fát egyáltalán? — Még nem, csak láttam. Kell hozzá jó hosszú, kétszá- rú létra, metszőolló és kézifűrész. — Mindez megvan. — Akkor pedig nincs gond — legyintettem. — Majd ott lesz mellettem a földön, és irányít, melyik ágat vágjam- fűrészeljem. — Nem nagyon bízok én ebben. — Bízzon csak, nem vagyok már gyerek. — Legyen a kedved szerint. S reggel hozzákezdtünk. Már a kétágú létra is nehéznek tűnt, na de hát meddig kell ezt cipelni? Csak az első fáig. — Felülről kezdjed majd. Fölmásztam a létra tetejére, korcomba tűzve az olló, kezemben a fűrészecske, kedvem lett volna fütyürészni, mint a rigónak a cseresznyeérés idején. Hej, de szép az idő, hej, de jó itt a létra tetején megállni, e szép fa ágbogai között! — Kezdhetem? — Ott fenn, a csökötteket, amelyeken nem várható termés. De amelyiken jövőre már várható, hagyjad. Lejjebb szállván már kellett a fűrész is. Galambos Lajos: Metszés Vígan ment a dolog. S le- szállván a létráról, az első fa végeztével a megstuccolt gyümölcshozóra, elégedetten néztem fel: — Szép vagy — mondottam neki —, most már az első permetezésig a többi a te dolgod. — Rágyújtasz? — kérdezte anyám. — Pihenj egy kicsit. — Ezen a jó levegőn nem gyújtok rá, pihenni pedig semmi szükség. — Na, jó. Mentünk a másik fához. Amikor ez is elkészült, s olyan lett, mint a borbélynál az esküvőre készülő vőlegény, ismételten kérdezte anyám: — Rágyújtasz? Pihenj egy kicsit. — Semmit. Nagyon is jó nekem a fák ágai között. Szinte beleéltem magam egy olasz író regényének hősébe, aki elhatározta, hogy nem jár többé a földön, csakis a fák ágai között fog élni-lakni. — Hülye volt? — Lehet. Még nem fejtettem meg pontosan a regény mondanivalóját. Ha megfejtem, elmondom. Gyerünk a harmadik fára! Nők a gyárban A VOR vásárosnaményi gyárában a nadrágok külső sávozását Zakor Károlyné készíti, munkáját Patiók Margit MEO-s ellenőrzi. (Elek Emil felvétele) úi tanműhely Cj tanműhely az ipartelepen. Elkészült a Fehérgyarmati Asztalos- és Vasipari Szövetkezet ipari tanulóinak tanműhelye az új ipartelepen. A szerkezetlakatosok itt ismerkednek meg a szakma gyakorlati fogásaival. Képünkön: diákok a tanműhelyben. Már délre harangoztak a messzebbi templomtoronyban, mire az újabb fával is végeztem. — Mehetünk már ebédelni? — Azonnal, csak összeszedem a levágott gallyakat, s a talicskával feltolom az udvarra. Rendbe rakva nyárára kiszárad ott, lehet majd tüzelni vele. — Mit kívánsz ebédre? — Abból a jó kis vékony paprikás szalonnából, amelyik a disznó hazaijából van csinálva. — S hozzája? — Erős paprikát a befőttes üvegből. Ez illik a munkásemberhez. — Jó. Lefekszel ebéd után? — Ugyan, megiszok egy pohár borocskát, elszívok egy cigarettát, s mehetünk tovább. Munkára, magyar. A szalonna nagyon jó volt, a kenyér friss volt, a paprika jó erős volt, a borocska ^után pedig már mintha nem nagyon kívánt volna az ember fölkelni a székről. — Nem dűlnél le? — Bár a két karom, meg tán a derekam is kívánná, hagyjuk az ilyesmit. Vár a dolog. Délután már csak két fát metszettem meg, gondolom, azokat se híresen. Este nem kellett a vacsora. Reggelre kelvén pedig úgy éreztem magam, mint a cigány lova, amelyik életében nem szántott, ilyenformán nem is bírhatta a szántást. Szégyelltem magam. — Nos, megyünk-e metszeni? — Majd! — válaszoltam. — Vagy hívjam a szakembert? — Tessék hívni, ha úgy gondolja. És szégyenemben befordultam az ágyon a fal felé. PONTONHÍD az atomerőműbe Hajóépítők Tisza lökön A parton a jó időre vár a 200 tonnás uszály. Akkor aztán megszállják a festők, s áprilisban vízre is bocsátják, szerény ünnepi körülmények között. Aztán elindul útjára, hogy a budapesti vízügy keretében működjék. Mellette szorgosan dolgoznak a tisza- löki hajóépítők a nyíregyházi vízügy részére készülő 20 tonnás, kotróberendezést hordozó uszályon. A szerelőbrigádok a téli kikötőbe vontatott jégtörők karbantartását végzik. Megkezdődött az uszályok folyamatos vizsgája is, hiszen a vízi közlekedésrendészet semmivel sem elnézőbb, mint a szárazföldi, s a hajózási idény ugyancsak közel van már. Jó munkájuk elismeréseként az Országos Vízügyi Hivatal ugyanis őket jelölte ki egyedül a tiszai úszótestek gyártására. Az üzem vezetője Rácz Imre erről így beszél: — Jó pár éve gyártunk uszályokat, mégpedig reklamációmentesen. Ez volt az alapja annak, hogy a különben nem nagy létszámú, de nagyon összeforrott munkásgárdát mind nagyobb feladatokkal bízták meg. Ez büszkeséggel tölt el. A feladatokhoz ugyanakkor a feltételek is megteremtődtek. Elkészült, s július egytől már rendelkezésünkre áll egy 1300 négyzetméteres szerelőcsarnok, a hozzávaló műhelyekkel, darukkal. A 13 milliós beruházás lehetővé teszi, hogy az időjárás szeszélyeinek kitett munkásokat megkíméljük. Az építés hatvan százalékát ugyanis Jiedett térben, szekciónként végezhetjük. Az idén sok, minden eddiginél nagyobb feladat vár az itt dolgozó, alig 150 emberre. Harmincmilliós tervük van, csupa nagy munka. Nagyüzem lesz az idén Betörni más piacra Szigorú fegyelem — Vízre bocsátjuk a budapestiek uszályát, utána befejezzük a nyíregyháziakét, el kell végezni az Abasár nevű lakóhajó teljes felújítását, karbantartását, hatmilliós értékben pontonhidat készítünk a paksi atomerőmű részére. Nem összegszerűségében, de jelentőségében nem kicsi az a láncalkatrész és emelőlánc, melyet a békés- szentandrási vízierőműhöz készítünk, s amit eddig az NSZK-ból hoztak be. Az év végefelé kezdjük egy új 200 tonnás uszály gyártását is. A hajógyár — mert már így is nevezhetjük — Tiszátokon elsősorban a tiszai hajózás igényeit hivatott kielégíteni. De kapacitásuk másra is van, s mint általában a kisüzemek, hasznot hozó piacokra kacsintgatnak. A rugalmasság, a gyors reakciókészség, a rövid időt kívánó átállás szinte kínálja a lehetőséget ahhoz, hogy kis szériában készülő, másoknak gazdaságtalan terméket jó haszonnal készítsenek. Ilyen sikeres, s már külföldön is észre vett gyártmányuk az úszókotró. Eddig négy darabot gyártottak, ezek Szegeden, Baján, Pécsett, Kiskunhalason dolgoznak. Kiválóan alkalmasak halastavak, csatornák, kis vízfolyások tisztításához. A nyolc szocialista brigád nagy rendet tart saját háza táján is, fegyelmi vétséget évek óta nem jegyeztek fel. A megnőtt feladatokat február 25-én, brigádvezetői értekezleten vitatták meg Miskolcon a vízügyiek. — A hajóépítők és a zsilipet üzemeltetők munkája csak a legnagyobb fegyelem mellett képzelhető el — zárja beszélgetésünket az üzemvezető. Mert ne feledjük, a sok szép, látványos építőmunka mellett a mi feladatunk. a zsilip karbantartása, üzemeltetése, az évenkénti revízió elvégzése is. Az eddigi siker is abban rejlett: aki itt dolgozik tisztában van azzal, hogy a tévedés végzetes lehet. Bürget Lajos Tegnap meg termett — s holnap mar bútor tesz belőle, a szaimarcseKei tiaiaaas isz-oen is fiatalítják a gyümölcsöskerteket. Kiszedték a földből az elvénült diófákat, amelyeknek vastag rönkjeiből bútor készül. Képünkön Demeter Imre, Mérce Károly és Sarkadi Lajos rakják meg az egyik fogatot. (Elek Emil felv.)
