Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK A NYÍRBÁTORI MÚZEUMBAN LÁTHATÓ Kisvárosi este Lapockáin! készült palack A nappal gyorsan elment, dolgoznom kellett. Gyárigazgatóval, munkással, főkönyvelővel és a géppel alig megbarátkozott középkorú nővel beszélgettem. Csak az este nehéz. Mint a partra került hal tátogok a kisvárosi szürkületben, hajam lucskos a szitáló ködtől, amiben csak az autók fénykévéi vágnak rendet. Arra gondolok, megnézem, milyen is a kisvárosi este. Persze csak azt, amit látni enged magából. A távolsági buszoknál tömegek állnak, a talponálló tömve. Zsivaj és nehéz szag vágódik ki minden ajtónyitáskor. A közeli vendéglő sem szívderítőbb. Sötét hodály, a levegőben füstpamacsok lógnak. Leülök. És eszembe jutnak a Móricz-, a Krúdy-regé- nyek fényes-tükrös' kisvárosi nagyvendéglői. Igaz, akkor mások jártak oda, nem a csatlakozást várók serege, a szomszédos falvak bejáró munkásai töltötték meg a ci- rádás helyiségeket. Az a régi társaság nem hiányzik. A fény és a tisztaság azonban igen. A homályban pincérek imbolyognak, sört egyensúlyoznak. Körülnézek, de „jobb” embert, egyet sem látok. ők otthon vacsoráznak. A szomszédos asztalnál ékkő szemű cigánylány ül, mellette boglyas fejű csúnya cigányfiú. A fiú szomorú. — Szeretlek, nem haragudhatsz rám — hangzik hozzám a lány szava —. Biztos, hogy nem csaltalak meg. Ilyen az élet — mondja és elmegy —. A fiú csak a lány helyét bámulja, és a félig ivott söröspoharat. Míg vacsorázom, a velem szemben függő plakátot nézem.. „A jéghideg Coca-Cola az igazi” kürtöli a plakát, melyen tengerpart látható, nyugágyban ülő kisportolt fiú, bájos, ápolt, ifjú lány és egy üvegből, szívószálon isz- szák a kólát, a jéghideget, az igazit. Isszák, és homlokuk puhán összeér. Csörömpölés. Valaki levert egy üveget. A mozaikpadlón sörpatak csörgedez. Megérkezik a szőke, vállas, bőrzekés srác, megveregeti egy lány tarkóját, beleiszik egy pohárba, kér egy cigit és távozik. Balra tőlem, két lány. Sápadt, megnyúlt arcú, fekete hajú, fülbevalós az egyik, a másik vonásai megjegyezhe- tetlenek. Kávét és ribizlilét isznak. Fásultan ülnek, míg közéjük nem telepszik egy fiú. A sápadt lány ajka megpirosodik, miközben a fiút hallgatva., biggyeszt. És zaj, zaj, zaj... Fizetek. A moziban, suhancok. A veréb is madár van a. műsoron. — Majd betettem rajta — hallom a hátam mögül. — Ügy kezdődik, hogy... Sétálok az utcán, az áruház kapuit most zárják. Sétálok és az motoszkál bennem, amit a fiatal főkönyvelő, a város szülötte mondott, miután a termelés rögös útjairól a magánélet lan- kásabb tájaira terelődött a beszélgetés. — Hazajöttem — mesélte —, itt kaptam lakást. Míg dolgozni kell, nincs baj, mert van mit csinálni. De az em- ben élete, nemcsak a munka, és nem is csak a két gyerek nevelése. — Kicsit bizonytalanná lett, amikor folytatta —. Lehet, hogy kispolgárosodom. A kocsi, a telek, és a két gyerek között mozgok. A kocsi kárpótol, mert szeretek utazgatni. Kell a telek, végtére is vidéki gyerek vagyok. Egy kis bor, gyümölcs, zöldség kerül róla. De, hát az időt ami szabadon marad, csak el kell valahogy töltenem .... — És az esték? — kérdeztem. — Vannak barátaink, de esetiek a kapcsolatok. A városi értelmiség nem tart ösz- sze. Kasztosodunk. Van egy orvosi kör. Külön vannak a jogászok. A hierarchia elég feszes, felülről lefelé úgy néz ki, hogy először az orvosok, aztán az ügyvédek, őket a mérnökök, közgazdászok követik, és eztán jönnek csak a tanárok. Egy skatulyán belül vagyunk, de például, akinek én pénzt kell, hogy adjak, mert gyógyít, vagy érdekeimet képviseli, annak — kimondatlanul — az alárendeltje is vagyok. És ilyen szűk körben, szigorúak a határok. Vannak, persze, hogy vannak összejövetelek. Volt névnap, ahol pincérek szolgáltak fel és szakácsot szerződtettek. De mielőtt felkapná erre a fejét, hadd kérdezzem meg, látta-e a mi szórakozóhelyeinket? Ha látta, tudja, ezek vendégeskedésre alkalmatlanok. Pénz pedig, reprezentálni való, akad .. Olyan zártkörű egyébként egy ilyen buli, hogy a „köznép” nem is tudhat róla. Nálunk nagyon igaz a mondás: Az én házam, az én váram ... A városban egyszerre csendül fel az újmódi estéli harangszó, a tévéhíradó szignálja. A szobákban még égő fények egyszerre alszanak ki, és átveszi uralmát a minden űrt kitöltő varázsdoboz, az ablak a világra, ami nagyszerű dolog, mert mindent házhoz hoz, megtudhatjuk, mi történik Ausztráliában és az Északi sarkon, de a maradék szálakat is eltépi, amik a kisváros lakóit még összekötik. Megállók a művelődési ház plakátja előtt és látom, a program is a mindenható televíziónak van alárendelve. Színházi előadás csakis hétfőn van, s a nívósabbnak ígérkező rendezvények időpontja is a műsorhoz alkalmazkodik. Az eszpresszóban — este itt van a bár —, vagy húsz fiú és egyetlen lány üldögél. A lány, szemmel láthatóan, a zenészekhez tartozik. A muzsika friss, fiatalos és feszes. Csak az arány lenne jobb. így olyan a bár, mint egy vadnyugati kocsma volt az aranyásók hőskorában: férfi férfi hátán, és nő, sehol. És nincs fegyver a derékszíjon, és a kocka helyett a snóbli járja, diszkréten, az asztal alatt. Egyszerre megérkezik az étteremben látott hollóhajú, fülbevalós lány. Még jönnek néhányan, a zene hirtelen nyers és erőszakos lesz. Csupa fiatal, de senki sem táncol. A nyugdíjas múzeumigazgatóra fordul gondolatom. Könyvekkel zsúfolt szobájára, ahol értékek sorakoznak a polcokon, és a zenén át is hallom, ahogy mesél, miként is volt régen. — Ez a város — mondta —, még ha sok jel ellene is szól, mindig kész volt a kultúra befogadására, és nem változott ez alapjaiban mára sem. Ipar és kereskedelem sosem volt itt idegen, forgalmas helyen is fekszünk, sokféle hatás ért hát minket. Felekezeti egyletek működtek, prosperált az iparos kör, sokakat vonzott a valamikori olvasókörből alakult kaszinó. Persze a kaszinó társadalmi alapon fogadott tagokat, legfeljebb egy-egy jóhírű és tehetős ipari léphetett még be. Jelentős könyvtára volt és élénk élet zajlott benne, csakúgy, mint a többi körben, egyletben. A kártya és a sakk mellett, közéleti fórumként is szolgáltak ezek. Színi előadások voltak, nagyhírű művészeket láttak vendégül. Volt ismeretterjesztés is. Igaz, hosszú évek után, újra van a városnak művelődési háza. de úgy érzem, azok a régi szervezetek — természetesen sajátos céljaiknak megfelelően —, viru- lensebbek voltak. Azokat is vezették, de több volt a valódi öntevékenység. És több idejük volt az embereknek a társas életre, valahogy hosz- szabbak voltak a nappalok, az esték. Talán nem véletlen, hogy a nyugdíjasklub a ma legjobban működő klub a városban, talán ezért is, mert oda még a régi emlőkön nevelődött emberek járnak ... A házi felolvasó estek, a „szalonok” sem voltak ritkák, s kár lenne ezeket kézlegyintéssel elintézni, mert az irodalom rá a tanú, néha szellemet pezsdítő együttlétek voltak ezek. És különösebb vagyon sem szükségeltetett az ilyen kisvárosi összejövetelek megtartásához. Inkább a szellemi mozgatórugók irányították őket, ami természetszerűleg párosult a társasági igény kielégítésével is. Mód ma is lenne erre, hiszen ez valóban nem pénzkérdés. De erre azt kérdezték: — Minek? És főleg, mikor? Dobszólóra riadok, és arra. hogy a pincér a karjánál fogva vezeti ki az egyik ifjú vendéget... A permetező ködöt a szél kissé megbolygatta. Tíz óra van, s minden csendes. A művelődési ház ablakai vakon bámulnak az alvó városra, és az üres utca, ahol tegnap hosszú kocsisor állt, hogy fél tíz körül egymás után kattanó ajtókkal, és felzúgó motorokkal induljanak, elegáns utasaikat néhány száz méterre, vagy valamelyik távolabbi faluba víve. Színházi előadás volt. A ház igazgatója így elmélkedett: — A régi szellemi befogadó képesség ma is megvan, még akkor is, ha a színház nemcsak művészeti esemény; alkalom, ahol fel lehet vonultatni az új ruhákat. Van hol megjelenni. És az sem von le az értékből, hogy sokak számára illik megjelenni vagy a beosztásuk miatt, vagy azért, mert a főnök is elmegy. Kisvárosban ezt tudomásul kell venni. A színház itt mindig igény volt, hosszú évtizedekre visszamenően. Persze a rivalizálás színtere is a színház, ami olyan dolgokban testesül meg többek között, hogy egyáltalán nem mindegy, ki melyik sorba ül. Ha oda nem kap jegyet, inkább el sem jön. De el kell mondani, hogy a város vezetői, ennek elejét akarják venni, ök ülnek a hátsó sorokba, hadd legyen elől a „melós”, akinek sokat jelent, ha testközelségben érzi a színészeket. A kellemes vendégszobában lámpaoltás után még azon morfondíroztam, hogy a csuda tudja, sokkal különb-e ennél a kisvárosnál a százezres nagyváros? Néha úgy tűnik, csak az utcai világítás jobb, és a méretek a nagyobbak, több a választék is, de kérdés, élnek-e a lehetőséggel az ott lakók? Speidl Zoltán A vadászat, a régi korok emberének szükségszerű tevékenysége, szokása, szenvedélye volt. Honfoglaló őseink lőfegyvere nemcsak harcban, hanem a vadászatban is az íj volt. A középkor vadásza lándzsát is használt, a XV. század óta ezeken kívül az egyenes, egyélű pengéjű vadászkardot is. Ugyancsak a középkorban vált jelentőssé a solymászat. Ez lóháton történt, betanított sólymokkal, karvalyokkal. A solymászat Mátyás udvarában is otthonos volt, de a XVI—XVII. században még élte virágkorát. A középkor vadászának távolra ható fegyvere a kézi íj, majd későbben a számszeríj (a szláv samostrilj szóból — magától lövő íj — származik!. A nyugati hatásra kialakult hűbéri rendben a vadászati jog a földtulajdonnal kapcsolódott össze. Hajdan a paraszt is vadászhatott. A jogot II. U-László 1504-ben szüntette meg. A feudális társadalom főurai a vadászati jogot- maguk számára sajátították ki és biztosították. A vadászat jogától elütött jobbágyság panasza megindító hangon szólal meg Katona József Bánk bánjában. Itt mondja Tiborc, az elnyomott magyar jobbágynép képviselője: „Szép földeinkből vadászni, berkeket csinálnak, ahová nekünk belépni nem szabad. S ha egy beteg feleség, vagy egy-egy szegény himlős gyerek megkívánván lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek. És aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kény- szerített.” A földesúri vadászatok még hosszú időn keresztül a jobbágyra temérdek kárt, a polgárságra pedig nagy megaláztatást okoztak. 1848- ban a vadászati jog for- radalomszerűen átalakult, § megszüntetett úrbériség a vadászati területek jelentékeny részét a volt jobbágyok független és szabad tulajdonává tette, megszűnt a földesúri vadászati jog. Az 1849- ben bekövetkezett abszolút uralom a magyar jog helyébe minden vonalon az idegen jogot állította be, tehát a vadászati jognál is. A XV, század végén a vadászok által használt tűzfegyver, a XVI. század második felében a barázdált csövű puska alkalmazása egyre erőteljesebben, csaknem teljesen háttérbe szorította még a számszeríjféléket is. A puskával felfegyverzett harcos és vadász nélkülözhetetlen felszerelési tárgya volt a puskapor tartására szolgáló palack, amelyből a puska megtöltésekor a szükséges meny- nyiségű puskaport a puskacsőbe öntötte. Alkalmazása voltaképpen a puska használatával egy időben kezdődött. Legrégibb előfordulásukat csupán ábrázolásokból ismerjük az 1490—1520 közötti évekből. Ismeretes a lapos félgömb alakú, kiöntőcsapos puskaporos palack, mely egészen a XVII. század végéig használatban volt. Anyaga többnyire nemes fa, vagy csont, a fából készülteken csont- és fémberakás. Sokkal kisebb méretűek a hasonló alakú felporzó szaruk. A XVII. század folyamán a körgyűrűvé idomult korongos puskaporos palackok divatoztak. De hasonlókat tömör elefántcsontból is esztergályoz- tak, felületüket vadászjelenetekkel díszítették. Az 1580 körüli időből fából posztóbrokát bevonattal, az élek vaspántolásával háromszög alakú palackok is ismeretesek. Ettől eltérően alakították ki a felezett csonkakúp alakú, vaslemezből készített palackokat és felporzókat. A XVI. század második felében a bőrből préselt, különböző formájú, későreneszánsz dí- szítésűek is készültek. E század vége felé jelenik meg az ökörszarvból laposra nyomott palackfajta, a puskaporos szárú, és a fémekkel, faragott csontokkal berakott, sőt aranyozott áttört véretekkel díszes fából készítették. A szarvasagancs puskaporos palackok felületét, körök, geometriai ábrák, férfialakok, a tulajdonos neve, vadászjelenetek' díszítették. Évszámok alapján kb. 1602 1782 között készültek. Ezek, valamint az ökörszarvból készült lapos puskaporos szaruk, mint a XIX. század népi vadászemlékei a legtöbb múzeumban megtalálhatók. Feltűnő érdekességűek a vadásztársaságok a XVI. század végéről származó nagyobb mennyiségű puskapor tárolására szolgáló, szarvasmarha-lapockából íaragott nagy méretű puskaporos palackjai. Felületük gazdagon vésett vadászjelenetekkel, mitológiai csoportokkal, több soros szegélysávozással díszített. Alsó szintjüket és fenéklemezüket csontgyűrűkből összeállított keret szegélyezi, amelyről bojtok, rojtok függenek alá. Felső szintjüket hullámvonalban meghajlított vaspánt keretezi, amelybe széles, rojtozott díszű szövött vállheveder kapcsolódik. A nyírbátori múzeumban kiállított képen látható szarvas marhalapocka-csontból készült puskaporos palack, a régen használt elöltöltő kovaköves és gyutacsos tűzfegyverek lőportartója. Ennek egyik oldalán reneszánsz ízlésű, egymással szembenéző, legyező díszítésű, széles szegélysávozással körülhatárolt, íves, nyújtott háromszögű mezőben vadászjelenet látható: egy gyalogos vadász nyíllal közelről célba vesz egy rohanó vaddisznót, mellette vágtat a vadász segítője, a vadat felhajtó kutya. A másik felületen, félkörös, reneszánsz motívumot felidéző ornamens ritmizálódik körül, szintén egy széles szegély- sávozásban. Az ezzel körülvett, íves, nyújtott háromszögű mezőben, egy száguldó lovas vadász lándzsával, amint egy szarvast le akar döfni. A palack oldalát körül brokát- keret szegélyezi. A szélesebbik feléről rojtok lógnak, a két végén csontkarika van, melybe egy skófiumos textil vállheveder kapcsolódik. A palackokat vállon átvetve, hátul a jobb csípőnél, a szarut pedig elöl viselték. Dr. Szalontai Barnabás KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 24.
