Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
1980. február 3.^^ KM VASÁRNAPI MELLÉKLET A z olvasók is, de jómagam is nagy örömmel olvastam a Kelet-Ma- gyarország január 12-i számában azt a választ, amelyet a kertészeti vállalat igazgatója a Visszhang rovatnak küldött. Az örömet nem a levél tartalma jelentette, hiszen csak megerősítette, hogy sok a parkrongáló, nem kimondottan jó a tervezés, hanem a levél hangneme. Válaszol, de nem dobja vissza a labdát, felel kérdésekre, de nem mosak- szik, magyaráz, de nem mentegetőzik, konstatál, de javasol is. Vagyis a levél az igazi demokratizmus, az őszinteség jegyében fogant. Ügy érzem, olyan közügyről van szó, amely megér egy misét. Kiderül ugyanis a levélből, hogy a nyíregyházi parkok tervei Debrecenben készülnek. Tegyük hozzá: kifogásolhatóan. Tudom, a tervező nem tűr beleszólást, ha figyelmeztetik minősíthetetlen választ ír, az elképzeléseitől való eltérést büntetteti. Mindez némileg érthetetlen, olvasói leveleink is ezt bizonyítják. Nem lenne Nyíregyházán elegendő és jó szakember, aki tervezni tud? De a legrosszabb esetben is: nem láthatná épülés és tervezés előtt a színhelyet a tervező? És végül: vajon mi az akadálya annak, hogy amint a levél is felveti, a lakosság is beleszóljon abba, milyen legyen jövő környezete. Világhírű példa a varsói, amikor a várost tervezők a lakosság véleményét beledolgozták a tervbe. De volt Nyíregyházán is nyilvános tervvita városrészekről. Nem újdonság ma már, hogy egy-egy hoszú életűre tervezett terület sorsába azok is beleszólnak, akik ott fognak élni. Adatok bizonyítják, mi pusztul el évente. Igaz, ebbe bőven besegítenek a felelőtlen rongálok is. De az sem elhanyagolható, ami az elméleti, életidegen tervezés eredménye. Drága mulatság ez, de főleg az lesz a pénzszegényebb években. Persze mindez nem kizárólag a kertészeti és parképítő vállalat ügye. A városi tanács se mutatkozik kiváló és makulátlan gazdának'. Végtére is az ő kezükben a pénz, a hatalom. Láthatóan kevés az ötlet, s megkockáztatom azt is: kevés a szív. A levelében az áll: érthetetlen, hogy a gyermekek a ródlipálya helyett miért a másik, beültetett domboldalt használják. Nos, számomra az lenne az érthetetlen, ha csak a ródlipályát használnák. A mozogni, játszani vágyó srác ugyanis nem a tervrajzot, hanem a havat látja. Az indiánosdit játszó nem azon gondolkodik: tetszik-e majd a debreceni tervezőnek, hanem a kijelölt bokorban lapul. Minden terv, mely idegen az élettől, a realitástól: kudarcra van ítélve. Márpedig egy területrendezési terv eleve életidegen, ha nem veszi figyelembe: az emberek nem rajzok szerint, nem íróasztalutasítások, hanem az ésszerűségnek megjelelő szabályok szerint élnek. Vajon érdemes egy parkügy és egy játszódomb kapcsán ilyen hűhót csapni — vetheti fel valaki. Nos, érdemes, hiszen Nyíregyháza épül tovább, új parkok is születnek majd, s a régiek körüli vita sem hagy alább. így aztán még talán idejében lehet szót emelni annak érdekében, hogy az ésszerűség álljon útjába a várható bonyodalmaknak. Mert ki tagadhatja: ha egy városrész környezete úgy készül, ahogy az ott élők kívánják, jobban is vigyáznak rá. Ha a lakó véleménye benne foglaltatik a döntésben, sajátjának érzi a létesült jót. Áll ez a parkra, városrendezésre, politikára egyaránt. E gy beszélgetésünk során megtudtam volt: még a város illetékesei sem biztosítanak kellő időt arra, hogy véleményét a szakértő kifejtse. Nos, most akár vitaindítónak is felfoghatjuk ezt a levelet. Megmondom őszintén: számítok is erre. Mert a jó vita erjesztő, gondolatot ébresztő, előrevivő lehpt, ha legalább olyan tisztességgel kezdik és folytatják, mint ahogy lapunkban a kertész és hírlapíró — közt képviselő — párbeszéde kezdődött. Bízom, hogy lesz folytatás ... 0 Az új szabályozórendszer egyik megalkotójától hallottam, hogy a siker azon áll vagy bukik, képesek lesznek-e a vállalatok differenciálni (magyarul: különbséget tenni) a bérben. Egyetért ön ezzel? — Teljes mértékben. Annál is inkább, mivel sok tapasztalatom van arra, hogy az emberek elsősorban itt érzik munkájuk megbecsülését. Ha például egy brigádon belül a brigád tagoknak egyenlő a bérük, a jutalmuk, a nyereségük, ez a számukra azt jelenti, hogy a vállalat egyenlő értékűnek tekinti őket. Pedig nincs két egyenlő teljesítmény, így tehát az egyenlősdi — amely figyelmen kívül hagyja az egyéni képességeket, a teljesítményeket — elégedettséget szül azokban, akik gyengén dolgoznak, s visszahúzza azokat, akik pedig lelkesek, lendületesek. Meggyőződésem, hogy a differenciált bérezésre, amely a finom különbségek iránt is érzékeny gondolkodást jelez, soha nem volt olyan nagy szükségünk mint napjainkban. A A szükséget elismerem, de kevés tapasztalatom is arról győz meg: az egyenlősdi annyira megcsontosodott minálunk a fejekben, hSgy még az építőipari vezetők is inkább csak nyilatkozataikban kellnek ki ellene, a gyakorlatban viszont már megalkusznak. És az egyenlősdivel megalkuvók között vajon nem találni-e szakszervezeti embereket is? — Három évvel ezelőtt a KEMÉV egyik brigádvezetője megkapta a Munkaérdemrend bronz fokozatát. Tisztelet neki, megérdemelte. Magam is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez az ember felosztotta a brigád tagjai között a kitüntetésért járó pénzt, azzal, hogy ő is, meg a kollektíva is úgy értékelte: az a pénz is közös munka eredménye. Ez is mutatja, hogy bizony megmerevedett szemlélettel állunk szemben, hiszen az a kitüntetés a brigádvezető személyének szól. Nem mondok nagyot azzal, hogy a szocialista munkaversenyben különböző fokozatot elnyert brigádoknak is csak legfeljebb 15—20 százaléka hajlandó a brigádon belüli differenciálásra. Pedig a lehetőség adott arra, hogy különbséget tegyenek. Ehhez azonban valakinek meg kell mondani, hogy te csak ennyit kaptál, mert utánad rá kellett másnak dolgozni, vagy hogy az eredményekhez az egész emberi tevékenységeddel nem járultál hozzá. Ez a szemlélet a szakszervezeti bizalmiakat is sújtja. Igen sok brigád ugyanabból a faluból való, vagy rokon, s én emberileg megértem, hogy nehéz egymásnak odamondani. A Amikor ezt a találkozót megbeszéltük, akkor hallottam Öntől, hogy igen időszerű téma a bérezésről szólni, hiszen volt megyei vállalatunk, amely tavaly év végén szívlapáttal szórta a pénzt. Mire gondolt ezzel akkor? — Jelképesen említettem a szívlapátot. Arra gondoltam, hogy egész nyáron — amikor 10—12 órát dolgoznak az építőiparban az emberek — kisebb fizetést kapnak. És az utolsó negyedévben, amikor az építésben nincs igazi szezon, jóval kisebb a munka, akkor kapnak egy nagyobb összeget. Nem arról van szó, hogy sajnálom tőlük a pénzt, hanem arról, hogy azt a pénzt sajnálom, amit nem időben és nem megfelelő teljesítmény ellenértékeként fizetnek ki. Ezt nem lehet tétlenül szemlélni se gazdasági vezetőnek, se nekünk, de senkinek, mert így nem jutpnk előbbre. Vagyis differenciált bérezés nélkül nem mindenki adja azt, amire képes... — Igen. S akkor a jelenlegi szabályzók hiába kényszerítik a vállalatot, hogy úgy termeljenek, ahogy azt a piac elvárja tőlük. Van egy kialakult gyakorlat: egy átlagbér- és egy bázisszemlélet. Ebből következik szerintem még ma is sok probléma. Az építőiparban az lenne a legcélszerűbb, ha mindenki egy ösz- szegű utalványra dolgozna. Röviden: itt előre fel kell mérni, hogy egy munkafolyamathoz milyen anyagra, hány és milyen emberre, mennyi munkaidőre van szükség. És ezért mennyi bér jár. Ez nagyon jó dolog mind a vezető, mind a dolgozó számára. Van a Központi Bizottságnak egy nyolc évvel ezelőtt hozott határozata az üzem- és munkaszervezés megjavítására, s ha azt vállalataink megvalósították volna, akkor ma minden brigád kezében ott lenne az egy ösz- szegű utalványozás, amely a bérrel való differenciálás egyik alapja. Ennek a lehetősége ma sajnos nincs meg és erről részben tehet a vállalat, részben viszont a sokszor tapasztalt anyaghiány, a tervek késése, a pótlólagos rendelés. Ám még ezekkel együtt is előre lehetne lépni, hiszen ha a brigád kiszámolhatná, hogy ezer vagy kétezer forinttal többet is kereshetne, akkor saját maga követelné meg a jobb feltételeket. De ha a brigád pénze e nélkül is megvan, akkor miért csináljon magának -plusz gondot? — Régen dolgozom az építőiparban, sok közvetlen termelésirányítóval és szakszervezeti bizalmival beszélgettem erről. Még 1979 végén is az volt a jellemző, hogy mindenki meg akarta tartani a maga létszámát. És ebben még munkaügyi szakemberek is úgy nyilatkoztak: nagyon nehéz kiszűrni, hogy a végzett munka alapján mennyi bért ad oda a művezető vagy az építésvezető és más okok miatt mennyi bért számolnak el. Hivatkoznak az egyes területek szűk munkáskapacitására. Árra, hogy ha nem egészítik ki a bérét annyira, amennyire a brigád számít, akkor otthagyhatja őket a brigád. Nyáron meg annyi munka lesz, ami miatt télen is tartani kell a létszámot. Edig jutottam az okok elemzésével, de az biztos, ,hogy ezek a tények természetesen a szocialista bérezés ellen dolgoznak. A teljesítmény nélkül kifizetett pénz nem viszi előre az ügyet, hiszen így nem lehet magasabb követelményt állítani, jobb munkát megkövetelni. Ez a döntő az említett szívlapáteset kapcsán is. Nem mindegy, milyen a bérgazdálkodásunk. Január 1-től az állam szavatol kétszázalékos bérfejlesztést akkor is, ha nincs hatékonyság, vagy ha nem tud létszámot csökkenteni a vállalat és nincs előző évről bértartaléka. Az is igaz, hogy ha ezt a két százalékot csak egy tizeddel is túllépik valahol, akkor már a 2 százalék sem adott és a vállalat akár évekre eladósodhat. Ezért a bérkérdés előrelátó, szigorúan megtervezett, feszes gazdálkodást feltételez, vagyis nagyon pontosan meg kell tervezni a munka mennyiségé? és minőségét és a hozzátartozó bért. A Minőséget említett, s emiatt is kérdezem, hogy az építőiparban három éve be kellett vezetni a minőségi bérezést. Mit tud mondani erről? — Pontosan 1977-ben. Nemrég több vállalatnál megvizsgáltuk a minőségi bérezés körülményeit. A megállapítás: a vállalati szándékok jók, a végrehajtás rendkívül nehézkes. A művezetők — egyáltalán a munkaátvevők — nem mindenütt vannak erre felkészülve. Ez a gond egyik oka. A másik, hogy a tulajdonosi szemlélet még sok helyen szenved csorbát, a minőség nem ritkán a lelkiismeretes munka hiányából nem lesz minőség. Semmilyen ok sem magyarázza azonban, hogy 1979-ben megyénk kivitelező vállalatainál az ossz fizikai dolgozók csak mintegy 30 százaléka dolgozott minőségi bérezésben. És ennek mi az oka? — A bűvös körhöz érkeztünk, hiszen ennek az alapfeltétele az egy összegű utalványozás lenne. Az előbbi okokon kívül ide sorolnám a szemléleti tényezőket. A jó munkás azt mondja: szívesen dolgozna a rr^nőségi bérezésben, hiszen ez pluszt jelentene neki. Ugyanakkor ellenállást tapasztalunk a közvetlen termelésirányítóknál. Részben mert plusz adminisztrációval jár, amit nemigen vállalnak. Az építőipari munkát mérni egyébként is igen bonyolult dolog, s kitűnő szakembernek kell annak lenni, aki erre képes. Szerintünk csökkenteni kellene az ehhez szükséges — és ma még központilag megkövetelt — adminisztrációt, másrészt a vállalatoknak kötelességük megnyerni e célnak, majd felkészíteni e munkára a termelésirányítókat. Ez döntő szempont. Ez nagyon jő ... lenne — ha megcsinálnák. Ügy érzem azonban az eddigiekből is, hogy ez nemigen megy. Vagy nincs igazam? 1980-ban vagyunk, s gondolom az új szabályzók is szorítják a vállalatokat arra, hogy amit korábban elmulasztottak azt most pótolják... — Nem azonos a helyzet vállalatonként, de átlagban ez nem éri el a 45 százalékot. Az Épszer-nél az egy százalékot sem, a Kemév- nél mintegy 10 , a Száév-nél pedig olyan 72—75 százalékos az égy összegű utalványozással dolgozók aránya. Ebből más is kitűnik. — Tény, hogy az idei év tervezését a vállalatok már nem úgy kezdték, mint korábban, hogy meghatározták a bérfejlesztés nagyságrendjét és ahhoz igazították a termelési feladatokat (gombhoz a kabátot), hanem meghatározták a tennivalókat. Ebből kiindulva tértek rá, hogyan lehet a költségeket csökkenteni, a vállalati jövedelmeket növelni. Ezek után csak számítás kérdése, mennyi bért lehet fejleszteni. Ez már egy jó út, amelynek nyomán remélhetjük a tervezett bértől magasabb fejlesztést is. A Milyen nagyságú bérfejlesztést tervez- w tek? — 2—3 százalékot. Pozitív, hogy elindultak a differenciálás útján. A 2—3 százalék is szorítja a vállalatokat, hogy tegyenek különbséget. így lesz, aki 6—7 százalékot kap, s aki csak kettőt, vagy semmit. Ezt a vállalati feladat, a szakmai munka fontossága és a kollektíva érdekei határozzák meg. Az, hogy melyik munka a vállalatnál abban a pillanatban a döntő láncszem, amit ha nem végeznek el, a 2—3 százalékos bérfejlesztésre sincs lehetőség. Hozzátenném, hogy egység tapasztalható a tervezésben és a végrehajtásnál is. Ez az alapja annak, hogy az ágazati és a megyei céloknak maradéktalanul eleget tudjunk tenni. Nagyon remélem, hogy ezzel a jó összhanggal megteremtődik: ne az év utolsó negyedében — amikor a munkaidőalap rövi- debb, mint a nyári hónapokban — legyen magasabb a dolgozók átlagbére, hanem amikor a munka dandárját végzik. A Sokszor mondjuk, de igazában magunk sem igen hiszünk benne eléggé, hogy nagy lehetőségek vannak á vállalat kézében a' bérezést tekintve is. Valóban nagyok a lehetőségek? — Nincs olyan vállalat, amelynél a jó elveket ne váltanák valóra nagyszerűen a gyakorlatban, ha csak kis mértékben is. Szóvá teszik az emberek, ha valaki nem nézi saját tulajdonának az anyagot, de ez még igen kevés. Pedig egy félszázalékos költségcsökkentéssel gyakorlatilag 3 százalékkal lehet növelni a dolgozók éves bérét! Ha ebben gondolkodik mindenki, akkor a viszonylag alacsonyan tervezett bérnövekedést a vállalatok saját maguk megduplázhatják. Költséget pedig lehet csökkenteni. Ahová egy fél tégla elég, nem kell egy egészet kettétörni. Ugyanez a helyzet a deszkánál, a vasanyagnál, a cementnél, a gépekhez szükséges energiánál. Ez a bér forrása, és van már kezdeményezés, de sajnos az év végi mérlegek még nem igen tudják kimutatni, hogy az anyagfelhasználás pozitívan változna. Azután igen nagyszerű módja a költségek csökkentésének, hogy minél gyorsabban adjanak át egy épületet. Az új szabályzók azt a munkát jutalmazzák, amely gyors, hatékony, jó minőségű és kevesebb költséggel elvégzett. Az a vállalat jár tehát jól, aki egy most megkezdett munkát minél gyorsabban átad. A Van-e reményünk, hogy ezt a rosszul értelmezett egyenlőséget, a káros egyen- Iősdit megszüntessük? — Van, ha mindenki akarja. Alapja a tudati ráhatás, a képzés, továbbképzés. Azt kell megértetni az emberekkel, hogy a bérezés nem szociális juttatás. Ha egyszer valaki többre képes mennyiségben, minőségben, az kapjon több bért, s hogy a kevesebbet kereső nem azért kapott kisebb borítékot, mert valaki haragszik rá, hanem mert kisebb értékű munkát végzett. A szocialista brigádok különleges szerepe viszont abban áll, hogy segítsék egymást abban, hogy a brigád minden tagja többre legyen képes, s ne nézzék e1 egymásnak a lemaradást, s elsősorban ők mondják meg társaiknak, miben kell fejlődniük. És mindannyiunknak szüksége van a személyes példamutatásra, a következetességre. 40 Ha mindenki tesz ezért, meggyőződéssel mondja, hogy ezek nyomán meggyorsulnak az építkezések? — Feltétlenül igen. 40 Köszönöm az interjút. Kopka János Lencsés Jánossal, az építők ^jgggggg^^zakszenrezete^ a minőségi bérezésről
