Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

1980. február 17.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Tanulságos vitának voltam fültanúja. Az újítási felelős közölte: „Az elmúlt évben mindössze három újítást nyújtottak be hozzá, abból csak egy volt elfogadható.” Az az egy is kívülállótól érkezett. Ekkor következett a kérdés: „Mi az oka az újítómozgalom eredménytelenségének?”

Az információt halló, jelenlevő szakember válaszolt: „Mert hosszan tartó,

körülményes az elbírálás. Az újító nem győzi kivárni a döntést, arról nem is szólva, hogy az elfogadott javaslat alkalmazása, hasznosítása még körülményesebb.” Ügy tűnt az újítási megbízott megsértődött, arra gondolt, bürokráciával vádolják. Talán ezért is mondta ki:

„Nem az a baj, hogy az újítások elbírálása elhúzódik. Inkább az önzetlen segítség hiányzik. Ha egy dolgozónak van egy hasznosítható, jó ötlete, az csak ötlet marad, mert nincs aki segítségére lenne a szükséges számítások, a műszaki rajz elkészítésében. A műszakilag képzett szakemberek csak akkor adnak tanácsot, végeznek számításokat, ha az ötletgazda elfogadja őket közreműködőnek. így az újítási díj feleződik és a dolgozó azt mondja, inkább vesszen az egész.”

Elhangzott még olyan kijelentés is, hogy az üzemnek van pénze, lenne pénze az újítások díjazására. Valamikor évente. 5—20 újítást adtak be elbírálásra a dolgozók, abból tizet-tizenkettőt elfogadtak, alkalmazták. Most, hogy elharapódzott a kicsinyes anyagiasság, megszűnt az önzetlen segítségadás, az újításra szánt keret kihasználatlan.

Nem szándékom a vita alapján az igazságosztás, annál is inkább, mert személyesen tapasztalom, mi több, meggyőződésem, hogy a mindkét fél által elmondottakban van igazság. Sok a felesleges herce-hurca, a bürokrácia, egyes helyeken az újítások körül. Az is igaz, hogy sok az olyan közreműködő, aki vagy akik képzettségük, sőt beosztásuknál fogva önzetlenül tehetnének az újí- tómozgalomért, de nem tesznek, mert úgymond: „ők is a piacról élnek” és ezért a markukat tartják. Az ilyen emberek a mozgalom vámszedői.

Az újítómozgalom mint a szocialista munkaverseny szerves része a termelésben, a technika és technológia tökéletí- tésében, az emberi alkotókészség kibontakozásában felbecsülhetetlen értékkel bír. Önök, akik vitatkoztak ezt szintén tudják, saját példájuk, üzemük korábbi tapasztalataiból meríthetnek példát. Olyan helyen dolgoznak, ahol a gépek és eszközök tömkelegé, a termelés változatossága nap mint nap igényli a tökéletesítést, az előnyös változtatást.

Akkor, amikor évi 15—20 újítás született, amikor egyre-másra ésszerűsítettek a dolgozók, számottevő volt a megtakarítás, könnyebb és biztonságosabb lett a munka. A kifizetett újítási díjak ösz- szege néha elenyészően kevés volt ahhoz képest, amilyen hasznot a mozgalom hajtott. Sok esetben nem is úgy, hogy a nyereségből elkülönített milliók voltak a mútatók. Ez is fontos, de legalább ennyire döntő az ösztönző, a mozgósító hatás.

Az a dolgozó, aki érzi és tudja, hogy valami olyat sikerült tennie, amellyel előbbre vitte a termelés, a gazdálkodás ügyét — és abban mások is támogatták — kettőzött szorgalommal dolgozik tovább. Vonatkozik ez a brigádokra is, kisebb-nagyobb kollektívákra is. Nem az újítási díj hajtja sokszor az embereket, hanem a tudat, hogy hasznosat cselekednek és ha nem többet csak a jó szót kapnák, akkor is éreznék, meg vannak becsülve. Közreműködői státusz- szál, haszonleséssel ez bizony nem megy.

Száz szónak is egy a vége: az újítómozgalomra, az újításokra szükség volt és ma még inkább szükség van. Gazdaságos termelést, takarékos munkát, jó minőségű terméket terveznek mindenütt. Ennek megvalósításához kellenek az ötletek, az újítások, a javaslatok. Akinek van ilyen, az bocsájtsa közre. A képzettebbek, a műszaki életben járatosabbak, ha kell segítsenek.

dr. Petruska Sárával,

az egészségügyi pártbizottság titkárával

az egészségpolitikáról

Adjunktusnőt évek óta mint szülészt és nőgyógyászt ismerik városszerte. Elismert tevékenysége mellé most új, közéleti, politikai megbízás is járul. Hogyan summázná a kétféle tevékenység összefüggését?

— Az egészségügyi pártbizottság Nyíregyházán valóban új szervezet. Jó azonban tudni : nem a semmiből nőtt ki. Az egészségügyi pártalapszervezetek évek óta működtek, fejlődtek. Az 1977-ben megkezdődött integráció az egészségügy szervezetében megkívánta hogy ezzel összhangban alakuljon ki a párt szervezeti formája is, s egységbe rendezze a körzetekben, a gyógyszertárakban, a rendelőintézetben, a szociális otthonokban és a kórházakban dolgozó kommunistákat. A magasabb szint tehát a magasabb követelményekhez igazodik. Az integrációt ugyanis nem elég csak támogatni. Együttműködés kell minden szinten. Az itteni kommunistáknak, akik az egészségügy hatékonyabb munkájáért különös felelősséggel tartoznak, a szakmai tevékenységen túl is vállalniok kell a végrehajtás sikeréért. - Számtalan lehetőség kiaknázatlan még, csupa olyan, ami a szocialista betegellátást és ezen keresztül az embert szolgálja. A szakmai munka és a politikai tevékenység így nem csak hogy összeegyeztethető, de egyenesen feltételezi egymást.

A Az egészségügy nem könnyű terület. ^ Munkája szüntelenül a közfigyelem fókuszában áll. Az eredmények és kudarcok, az emberi erények és esendőségek befolyásolják a hangulatot. Jelent-e valamit ez a megkülönböztetett érdeklődés?

— Az, hogy az egészségügyi ellátás állam- polgári jogon biztosított, hatalmas vívmány. Mondhatnám: életünknek ez az egyetlen területe, ahol a kommunizmus „mindenkinek a szükséglete szerint” alapelvének érvényesülnie kellene. Ezt, mint hallhatja, csak feltételes módban tudom mondani, de tulajdonképpen ez a cél. A továbbiakban nézzük praktikusan. Mit akar a beteg? A legrövidebb idő alatt, a legrövidebb úton a legjobban meggyógyulni. Itt egybeesik a beteg és a társadalom célja. Viszont rögvest konfliktus- forrás is keletkezik, ha a beteg igényét és a társadalom lehetőségét vetjük egybe.

— Természetesnek tartom, hogy a beteget nem érdekli az egészségügy szervezete, problémája, nehézsége. Az érzékeny, beteg embertől nem kérhetünk számon tudati tényezőket, mérlegeléseket. Az előbbi konfliktuslehetőség megszüli azokat a jelenségeket, melyek etikai jellegűek, s érthetően a széles nyilvánosság érzékenységét is érintik. Az elszemélytelenedett egészségügy, a bizalom megléte vagy hiánya, a kórházi ellátásban tapasztalható hétvégi és ünnepi szünetek, a beteg küldözgetése, miközben maga a betegség vész el, az anyagi természetű kísértés orvos és beteg számára — a felsorolás a teljesség igénye nélkül született — azt jelenti: a szervezettség, a minőség és az etika előtérbe kell, hogy kerüljön.

A Őszintesége és tárgyismerete azt mu- ^ tatja, hogy alaposan ismeri az egészségügy erényeit és gyengéit.’

— Huszadik éve dolgozom a kórházban. Mint két napig vajúdó, szülő anya ismerkedtem meg az egészségüggyel, s akkor határoztam el: szülésznő leszek. Elvégeztem a képzőt, s aztán dolgozni kezdtem. Rájöttem: kevés, amit tudok. Leérettségiztem, majd beiratkoztam az egyetemre. Hat évig utaztam naponta Debrecenbe és vissza, közben tanultam. Megszereztem a diplomát, két szakvizsgát tettem. Magyarán: végigjártam a kórház minden szakmai lépcsőfokát, így szereztem meg a tanulmányok során meg nem szerezhető tapasztalatot. Ha nagyra értékelem a fejlődést, tehetem, mert tanúja és részese voltam, ha fennakadok a gondokon, ahhoz is jogom van, mert belülről látom, ostorozom, bírálom a hibákat. Sok olyan dolog van, amiben mi, egészségügyiek vagyunk a hibásak. Rengeteg olyan jelenség, ami nem tetsző a köznek, megszüntethető, éppen azáltal, hogy a politikai mozgalom keretében neveljük, formáljuk egymást.

Amit mond, az érzésem szerint szorosan összefügg az orvoslás minőségével. Az imént egyszerre említette ezt az etikával. Az egészségügyi kormányzat és a közvélemény az utóbbi időben — mintegy egymást igazolva — sokat foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Boncoljuk ezt a problémát, legalább olyan őszintén, mint tette ezt* korábban a kommunista egészségügyiek aktívája.

— Az orvosok ősidők óta esküt tesznek. Racionális világunkban is a hippokrateszi fogadalom emberszolgáló eszméje a rendező

elv. A szocialista egészségügy etikája nem más, mint az adott lehetőségek maximális felhasználása a beteg egyén gyógyulása érdekében, am; társadalmi érdek is. Különbség az elbánásnál csak a betegség különbözőségéből adódhat. Ennek a gyakorlatnak kell érvényesülnie, ennek kell alárendelni az egészség- ügyiek egyéni érdekét. Hiúságát, presztízsét, tudását, kezdeményezését, anyagi érdekét — tehát mindent. Nem szeretem a patetikus, nagy szavakat, de hitem, hogy az egészség- ügyi pálya elhivatottság. Az etikát nem lehet adminisztratív úton megteremteni. De az etikus magatartást meg lehet, pontosabban meg kellene tanulnia annak, aki erre a pályára lép.

— Sajnos nem tanítják az egyetemen sem. Sőt mi több, a kiválasztásnál sem helyeznek erre súlyt. Pedig erre a pályára is emberek kerülnek, különböző emberi tulajdonságokkal, indulatokkal, erkölcsi tartásokkal. Nem működik a kontraszelekció sem. Ügy vélik, hogy aki egyszer bekerült, az végezzen is, aki pedig végzett, az kerüljön valahová. Sokkal több figyelmet kellene erre fordítani már a felvételinél, s nem kellene attól sem visszariadni, hogy azokat, akik emberileg alkalmatlanok, időben eltanácsolják erről a pályáról. Párhuzamosan szembe kell nézni azzal, hogy a jó szándékú emberek is különböző menta- litásúak. A gyógyításban azonban elérendő, hogy a cél érdekében egy nyelven beszéljenek, cselekedjenek. Ahol viszont az orvos magatartása sérti a gyógyítás erkölcsét, alapelvét, ott keményen, adminisztratíve is fel kell lépni.

Amit mond, kemény dolog. Szembe állítanám azzal a gyakorlattal, amely igen gyakran számokban méri az egészségügy fejlődését, az orvoslétszámmal bűvészkedve igyekszik megnyugtató képet festeni.

— Az természetes, hogy a gyógyításhoz megfelelő személyi feltételek, megkívánt létszámok szükségesek. Azt azonban ne feledjük el: a gyógyítás nem csak gyógyszer és műszer kérdése. A gyógymód közé sorolnám az emberi szót, a magatartást. Ha valaki belép a rendelőbe vagy a kórházba, úgy véli: ő a legfontosabb. Érthető ez. A beteg számára a maga baja a döntő. Mi történik, ha közönynyel, unalommal, durvasággal, figyelmetlenséggel találja magát szembe? Megszűnik a bizalom, szertefoszlik az orvossal való együttműködés szándéka. Csalódik, más orvoshoz fut, olyanhoz, akiről hallott valami jót. Ha a másik betegre több idő jut netán, azonnal ott a gyanú: talán fizetett az orvosnak, azért kedvesebb hozzá. Egy rossz szó, egy rossz gesztus tehát helyrehozhatatlan kárt okozott. Az egészségügyben dolgozónak tudomásul kell vennie, hogy hivatása gyakorlása közben elaprózza magát. Sok apró, emberi mozzanatra kell bontani tevékenységét ahhoz, hogy hatásosan tudjon segíteni az emberen. Ezért én is fontosnak tartom, hogy a számokat vessük egvbe a minőséggel, hiszen értékét csak így mérhetjük.

Ügy vélem, a játékszabályok azt is megkívánják, hogy itt a beteg etikájáról is essék szó.

— Nézze, az imént utaltam arra: a betegtől sok mindent nem szabad számon kérni. A beteg etikáját azok a körülmények alakítják ki, melyeket a gyógyítás során tapasztal. Ha az az érzés alakul ki benne, hogy megkapja azt, amire a gyógyuláshoz szüksége van, akkor hálás, ha úgy tapasztalja, hogy szükséglete szerint bánnak vele, eszébe se jut, hogy megpróbálja „megfejeltetni” egy kis pénz ellenében az elbánás minőségét. Hazánkban minden állampolgár évente átlag tizenhárom alkalommal jelenik meg az egészségügynél. Az is biztos, hogy nem egyenlő a színvonal, nem egyformák az orvosok és szakdolgozók. A személyi és tárgyi feltételek differenciája szüli aztán azt, hogy a beteg magatartása sem mindig korrekt. De hangsúlyoznám: a beteg — kategória. Etikája csupán válasza, tükre az orvos etikájának.

Gyakorta hallani betegektől, hogy az orvosok egymáshoz való viszonya sem felhőtlen. Az integráció gyakorlatában is előfordultak olyan esetek, hogy a beteg volt a labda, amit passzolgattak.

— Meggyőződésem, hogy az integrációé a jövő. Igaz, ez egy folyamat, sok-sok járatlan úttal, bizonyára útvesztővel is. E közben kétségtelen, kibuknak olyan dolgok is, melyek nem sorolhatók a sok pozitív eredmény sorába. Amire gondol, az a presztízskérdés. A szülészet-nőgyógyászat területén már határozottan körvonalazódtak azok az esetek, amelyekben egy-egy gyógyító orvos vagy intézmény az illetékes, s melyek magasabb szintű ellátásra küldendők. Igaz, ez nem általános. Ahhoz, hogy kiszűrjük, hogy valakinek a lehetőségei, műszerei, képességei meddig terjednek, a gyakorlat során dől majd el. Egy biztos: az orvos nem vállalhat oktalan kockázatot saját dicsősége érdekében. De etikátlan az is, amikor döntésével kollégáját hozza nehéz helyzetbe. Az ilyen esetek száma azonban nem sok. Mint ahogy elenyésző, bár előfordul, amikor a beteg előtt becsméreli orvostársát, vagy a kezelő intézetet. Mindezekre azonban figyelni kell. Az ilyen esetek lényegében az egészségügy presztízsét rombolják.

A Ügy vélem, néhány szervezési problé- w mát is szóba kellene ejteni. Ha a beteg komfortérzéséről szólunk, érdekes lehel az orvos és egészségügyi körülményeit is szemügyre venni, mint fontos tényezőt.

— Mindenekelőtt röviden arról: a gyarapodó intézmények nagy terhet vesznek le az orvos és a beteg válláról. Ha csupán az általam jól ismert területet, a terhesgondozást nézzük, minden nyíregyházi terhes tanúsíthatja, a változás igen nagy, pozitív. A létesítmények mellett kétségtelenül a korszerű szervezés az, ami jelentős változást hozhat. Kétféle módszerről, a vertikális és horizontális betegellátásról szoktunk beszélni. Nem bonyolódnék szakmai magyarázatba, csupán annyit a lényegről: az egymás mellé és egymásra épülő ellátási formák összességükben csökkenthetik az egyes egységekre nehezedő terhet. Vagyis egyszerre hasznosak a beteg- neik, az orvosnak. És ami nem mellékes, anyagi erőforrások is szervezhetők, a meglévő pénzzel hatékonyabban lehet gazdálkodni. Sok szó esik a Szolnokon kísérlet alatt álló betegfelvételi osztályról, ami a felesleges vizsgálatokat és betegküldözgetéseket zárná ki. Vita tárgya a folyamatos betegellátás kialakítása, am; részben plusz gondot, részben könnyebbséget is hozhat.- Mint beszélgetésünk elejéft ittöftdtaifri!az egészségügyi pártbizottságban, a végrehajtó bizottságban együtt ülnek mindazok, aki-k a szervezés, a végrehajtás során érintettek. Hitem, hogy ez megnöveli az aktivitást, a cselekvőkészséget, ami föltétlenül szükséges ahhoz, hogy mind szervezetileg, mind etikailag optimális körülmények alakuljanak ki.

A Adjunktusnő derűlátó és kritikus. Közismert jó kedélye, emberszeretete. Akárhogyan is nézem, a sok feladat megvalósításához azonban erély, határozottság is szükséges.

— Tudatában vagyok annak, hogy van egyszemélyi felelősségem. De megnyugtató, hogy olyan segítőim vannak, akikkel együtt, közös okossággal tudunk határozni, állást foglalni. Egyébként én úgy érzem, határozott vagyok, csak éppen kissé másként, mint gondolná. Szeretem véleményemet csendesen, de nagyon következetesen kimondani. Osztályomon tanúsíthatják: az igen igen, a nem nem nálam, s megkövetelem a végrehajtást. Tény az, nem vágyóik oktalaniul ütköző fajta. A békés egymás mellett élés híve vagyok, s a nem túl fontos és nem elvi kérdésekben hajlok a kompromisszumra. Másként nem is lehet. Ismerem az orvosokat. Homogén világ ez, s ezen belül mindenki előbb-utóbb hasonul. Akár esztergályos, akár professzor volt az apa, bizonyos körülmények egyfélévé teszik ezt a társadalmat. Ennek vannak a munka jellegéből fakadó objektív okai is, bár vannak nem lelkesítő formái is. Az eddigi stílusomtól ezért nem szeretnék eltérni, ilyennek és így fogadtak el. Tehát nem túl élesen, nem túl keményen, de mindig határozottan fogok állást foglalni. Biztos lesz olyan, hogy majd igyekszem én nem én lenni. A jelen helyzetben tudom, nagyobb a lehetőség, de nagyobb a hibalehetőség is, ezért a meggondolt önmérséklet nem nélkülözhető.

— Mindez talán érthetőbb, ha kinézünk az ablakon. Mit lát a kórházban? Minden feltúrva, itt egy árok, ott egy gödör. Fogynak a fák. Nézhetném elkeseredetten, vagy éppen bosszankodva. De én a jövőt látom ebben. Egy árok, s máris örülök: bővül a vezeték, kevesebb lesz a dugulás. Ha sűrűség lesz is. ez azt jelenti, javulnak majd a körülmények, ha elkészül. Az integrációt is végre kell hajtani. Ennek gazdasági oldalai is vannak, ezek a szakvezetés ügyei, de politikai oldala is van, ez viszont súllyal egészségügyi pártbizottságunkra ró kötelezettséget, felelősséget. Meggyőződésem, hogy megoldjuk. Folyamat ez is, melyet úgy tekinthetünk, mint a kórház építését. A jövőnek készül, akkor is, ha a jelenben vannak emiatt nem könnyű perceink.

£ Köszönöm az iftterjút.

Bürget Lajos

r Vasárnapi tINTERJÚ