Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
\ KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Az első szavunk az örömé: végre ismét készült film a legkisebbek számára. A gyermekek nemzetközi éve legvégén, úgyszólván a huszonnegyedik órában bemutatásra került Palásthy György Égigérő fű című mesejátéka. Nálunk voltaképpen mindig gyermekév van, tehát az előbb említett körülmény nem perdöntő. Annál inkább sajnálatos, hogy az igény kielégítéséről — a tízen inneniek és alig túliak filméhségére gondolok — nem gondoskodunk folyamatosan. Sovány vigasz, hogy világszerte megfeledkeznek erről a műfajról. Mintha nem a pöttöm emberkék alkotnák az egyre fogyó nézőközönség jelentős hányadát. Mintha nem lenne fontos a majdan helyünkre lépő generációk formálódó filmízlése és világképe. Mintha a gügyögés helyettesíthetné a komoly beszédet. Palásthy Györgyöt — az Égigérő fű rendezőjét — dicséret illeti kitartó érdeklődéséért és makacs elkötelezettségéért: ha valaki, ő felismerte, hogy a gyermekfilmet akkor is fel kell karolni, ha ez nem jár művészi babérokkal (legfeljebb a közönség érdeklődésének fokozódásával és hálás tapsaival). Ennek megfelelően Palásthy eddigi alkotásainak jelentős hányada ilyesfajta „megrendelés” teljesítésének szándékával fogant. Ebbe a sorba illik legújabb műve, a Jahikovszky Éva regénye alapján forgatott Éqigérö fű is (a Málnaszörp és szalmaszál moziváltozata). Misu vakációzik. A szünidő nem szünidő fít~ kok és kalandok, azaz titkos kalandok — netán kalandos titkok nélkül. A kisfiú nem rugaszkodik el a valóságtól, fantáziája szárnyán nem röpül fényévekre a földtől és kis világától — amint az mostanában, a technika robbanásA számos látnivaló között a víztorony különösen jellemző alakú építmény, amely ÍZ emeletnyi magasságával a százéves öreg tölgyek fölé emelkedik. 1911-ben építették és hosszú ideig innen látták el vízzel a sziget többi létesítményét. Ma már nem használják, de sorsáról sem döntöttek még. A sziget egyik nagy tisztásának szélén állították fel Vilt Tibor alkotását, Madách Imre ülőszobrát. Az Árpád-bíd közelében a Zenélő kút hívja fel magára a figyelmet. Eredetije’ Maros- vásárhelyen látható, ezt a másolatot 1936- ban építették. (Győri Lajos képriportja) A sziget történelmi emlékekben, régi korok építészeti alkotásaiban is igen gazdag. Teljes épségében csodálhatjuk meg a XII. századi Szent Mihály templomot. Tornyában őrzik az ország legrégebbi harangját. A Margitsziget jelenlegi alakját a múlt század közepém kapta, a Duna-szabályozás idején. A századfordulón ; egy kisebb szárnyhíd építésével, amely a Margit-hídról ágazott le, közvetlenül bekapcsolták a főváros életébe e kis zöld területet. 1908-tól van köztulajdonban és 20-as évektől kezdődően alakították át idegenforgalmi központtá. Néhány évvel ezelőtt avatták fel a szigeten a centenáriumi emlékművet, amely Pest és Buda egyesítését szimbolizálja, Kiss István alkotását. Múltbeli élményeim szorításában — bevallom elfogultan és örömmel — olvastam a krónikás tollú Beke György riportkönyvét. Beke az erdélyi irodalom ismert valóságriportere az emlékezetében lakó nagyapja szelleme — történelmet és múltat idéző — emlékével utazza be Erdély egy részét, pontosabban Fehér megyét. E nemzedékek sorsát föltáró riportok tartópillére a józan értelem és a realizmus igazsága diktálta történetiség. Aki nem képes a múltban alámerülni, a múló időben hátranézni, az nem tud előre, a jövőbe látni. Beke György hosszúra nyúlt útján a „Nagyenyedi Kollégium” hagyományhűségét, szellemi tőketeremtő erejét, elméleti és gyakorlati képzési módszereit, a közösségi lélegzetű embert formáló nevelési rendszerét, az intézet közvetlen földrajzi környezetére gyakorolt szellemi hatásait vizsgálja, majd a falvakat és városokat is bejárva — Becén, Lapádon, Torockón, Felvincen, Magyarigenben, Alvincen, Ba- lázsfalván és másutt — az „elmúlt szolgaság nyomasztó lelki terhétől” történt megszabadulás hiteles útjainak, a kézműiparnak a modern, szocialista, gépi nagyiparral történt felváltása, a szellemi szerű változásainak hatására és a sci-fi divatjai következtében megszokott —: ő közvetlen környezetében szeretne valamilyen rendkívüli élményt átélni. Misu szerény és jószívű srác, irreális vágyai nincsenek. Csupán azt akarja — de nagyon —, hogy a nyugdíjba készülő Poldi bácsinak örömet szerezzen. Az öregúr parkőr, s folyton amiatt sopánkodik, hogy pihenése nem sokat ér majd a megszokott gyep nélkül. Füvesítés a kőrengetegben? Első pillanatra megvalósíthatatlan- nak tetszik a program, aztán az összefogás mégis sikert hoz, aminek egyszerű a magyarázata. Először is: az emberek alapjában véve segítőkészek és tisztességesek (meséről lévén szó, még az intrikusok is hozzászelidülnek a humanista akcióhoz). Másodszor: Poldi bácsi nagyon népszerű az udvarban (meg másutt is), az érte való fáradozás nem is nagyon számít munkának. Harmadszor: nálunk tényleg szemünk fénye a gyermek. Misu óhaja: parancs, vele mindenki örömmel áll csatasorba. A tanulság — mármint az, hogy egymás életének megkönnyítéséhez csak csöppnyi figyelmesség szükséges — nem különösebben eredeti, de egy normál hosszúságú játékfilmhez mindenképpen elegendő. A vállalkozás ennek ellenére csak fél sikert hozott. Palásthy György mindent feláldozott a realista hangszerelés oltárán. Közérthető akart lenni — ez önmagában véve nem kárhoztatható —, csakhogy emiatt meg sem kísérelte képekké, beállításokká változtatni Misu képzeletének csapongását. Vagy ha igen, csupán szerényen és tétován merészkedett messzebb az „itt és most” hangulataitól. A másik kritikai megjegyzés: noha a humanista szándékhoz nem fér kétség — a fiúcska vállalkozására utalok —, valahogy mégis kisszerűnek és szimplának érzem a gyeptéglák miatti hajcihőt és össznépi lelkesedést. Csöppnyi in- fantilizmus is keveredik kicsik és nagyok akadályfutásába. Szó ami szó, a fű korántsem ér az égig... Ami tetszik: a rendező „elkapott” néhány hamisítatlan mozzanatot, igazi életképet a Misu és a hozzá hasonló rö- vidnadrágosok sorsából. Mivel nem dokumentum játékkal van dolgunk, s a felvételek alatt rejtett kamera sem berreghetett, ez mindenképpen Palásthy leleménye. Különösen a gyerekszereplők kiválasztása minősíthető telitalálatnak. Hintsch Gyuri „alakítja” Misut. Bizonyára emlékszünk még a glosszákra, melyek a pályatárs fiának felkérése miatt állították sarokba Palásthyt. Tévedtek — és igazán nagy kár, hogy most nem vonják vissza vádpontjaikat. Végső soron az Égigérő fű korrekt, nézhető, élvezhető — bár egészében véve középszerű — mű. Ahhoz, hogy a műfaj a filmfajták között előbbre rukkoljon, a következőkre lenne szükség: valamivel komolyabban kellene venni. Sok-sok ötlettel fűszerezni a cselekményt. Jobban „körbejárni” a jellemeket. Veress József Eszmék, hősök, küldetések.. (Beke György: Nyomjelző rokonság) erőnek a legeldugottabb falvakban is sorsokat egyenesbe rakó mozgásának, a sors fordulásainak művészi, tanulságokat hordozó gesztussal történő föltárása vezeti tollát. E riportok egymáshoz illeszkedő, egymásból kinövő láncolatát olvasva három jellemző mozzanat emelhető ki: a riportok valósághűsége, az írói megvalósítás színvonala és a jobbító szándékú bírálat. Beke korábbi írásaival is jelentős érdemeket szerzett a romániai valóságirodalom kibontakoztatásában. Rendszeres tudósításai a kolozsvári „Ütünk” hasábjain a romániai magyar próza emelkedő lehetőségei felé mutatnak, írásaiban a valóság megismerése, átélése, számbavétele és föltárása a nemzetiségi viszonyok közötti népélet, a társadalom mindennapi állapota, a felszín mögött feszítő erők szépírói eszközökkel történő megjelenítése a társadalmi folyamatok meggyorsításához nélkülözhetetlen tömegtársak keresése jegyében történik. Beke György hosszú időn át tudatosan ápolta a riport, a szociográfia műfaját (esz- szét is írt erről a Korunk jubileumi évkönyvében). Ápolta akkor is, ha esetenként lenézett műfaj volt. Felfedező lendülettel hódította olvasóit. Ezt a vonalat követi a „Nyomjelző rokonság” is. Bár írását egyértelműen a riport műfajába utalja, valójában ennél többről van szó. A riport és a szociográfia tudatosan megválasztott eszközeivel ragadja meg a valóságot, s ezzel az igazi önismeret lehetőségeit teremti meg, szavait őrölve a „szürke szavak színes röpködésbe kezdenek”, a riportalanyai szájából elhangzó táj szavakat is az irodalmi nyelv gazdagítására használja fel. Hazai folyóiratainkban gyakorta fölpanaszolják a szociográfia élének tompulá- sát, a bírálati hang gyöngülését. Esetenként számon kérik az ellentétben állást, valamiféle (fenegyerekeskedő?) ellenzékiséget. Beke György könyve bizonyságtétel: a szociográfia hitelét, erejét nem elsősorban a bírálat, a felerősített kritikai hangvétel, hanem a valóság művészi igényű és hiteles feltárása növeli. Beke is bírál. Bírálatát nem rejti a szép szavak mögé. Kifejti egyet nem értését a kötelező közmunkáról, a jogsértésről a sertéshizlalási szerződések aláíratásánál, avagy a kulturális értékrend arányeltolódásai miatt. Beke György felelősséggel bírál az „érted haragszom” szemléletével, nem bántóan, „hátulról mellbe”. Ezzel a mérték — és arány tartásával bírálata hitelét erősíti, s egyúttal bizonyít: nem szemléli, hanem a hétköznapok erőt sugárzó hőseivel együtt éli az életet. Ott, hol Gaál Gábor szavaival: „ .. .Aktívvá és mozgékony- nyá vált az idő és minden munkál: a helyét és értelmét keresi és rendet...”. (Kriterion, 1979.) Miklós Elemér Égigérő fű A szigeten A Művész sétányt a Nagyszálló és a romkert között találjuk. A tölgyfák alatt kanyargó sétaút mentén számos ismert művészünk, irodalmárunk szoborportréja látható, köztük Arany Jánosé. Az író több művében is megörökítette a Margitsziget sajátos hangulatát. 1980. január 27.
