Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-13 / 10. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

A támlás

Kitették az ágyat az udvarra. Hónapok óta az eső veri, most a hó, a jég dolgozza meg az eresztékeit. Nem vagyok asztalos, nem tudom leírni a hajdani nyoszolyának szakszerűen a részeit, csak azt, hogy a szalmás zsákot tartó keresztdeszkákon kívül négy barnára festett fő alkotó eleme van. Öregek mint az idő. Valamikor az 1800-as évek közepén készítették, mert benne szülte a dédi az ő lányát a nagyit, és nagyi az ő lányát, a mamit. Született még másfél évszázad alatt vagy ötven gyermek abban a házban, abban az ágyban.

Az ágy még nem használódott el, de már kidobták. Kiselejtezték, leírták, mert nem illett bele az összképbe, az örökösök csodamód megváltozott életvitelébe, ízlésébe, meg miegymás. Végtére is már 1980-at írunk, és elértünk valamit. A tyukodi Kossuth Termelőszövetkezet traktorosa Nagy Sándor sorolta, hogy havonta 4—5 ezer forintot keres. Harmincöt éves, de már vitte valamire, többre mint a szülei.

— 1974-ben építettem a házat, kétszoba összkomfortost. Most lettünk teljesen kész, mert ki is kellett pucolni kívül, belül, és be is kellett rendezni. Bútort, háztartási gépeket kellett vásárolni, a fürdőszobát felszerelni. Már csak a víz hiányzik a kádba. Nincs vezetékes víz, de azért használjuk a fürdőszobát, ha fürödni akarunk, hordunk bele melegített vizet.

— És milyen bútor van a házban?

— Jó. Modern, szép, olyan mint mindenkinek van.

Valahányszor az ilyen beszédeket hallgatom, a személyi tulajdonban történt gyarapodást, örömömre szolgál, mert hiszen ez a mi korunk. Ebbe a képbe valóban nem illik bele egy régi-régi támlás ágy, még ha tenger mély is az őseink iránti tisztelet, és telítve vagyunk nosztalgiával.

*

Az új házakba, lakásokba francia ágy, rekamié, lengyel heverő, variabútor, fotel, színes televízió, automata mosógép, URH-sávos rádió illik és természetesen szépen csem- pézett fürdőszoba. Dehogy is beszélném én le erről az embereket. Az ipar gyártja, a kereskedelem forgalmazza ezeket az eszközöket, és aki megkeresi rá a pénzt, miért ne vegye. Miért ne tegye meg azt, hogy ahány szobája van, annyi televíziókészüléke és rádiója, és ne csak egy porszívója legyen. Mert ilyen is van. Televízió van a tiszta szobában és megint egy másik készülék a főépülettől kissé távolabb, a nyári konyhában. Telik rá. Telik rá, boldogítsuk hát magunkat, és családunkat, mert isten bizony valamennyiünknek kijár a technikának ez az áldása, ha megdolgoztunk érte.

Valami azért mégis aggaszt. Bár ez az én személyes ügyem. Tíz év sem telt el, és én már a második televíziómat, mosógépemet, porszívómat nyű vöm. Nem azért, mert ráuntam a régi gépekre, inkább mert ezek a készülékek hat-nyolc év után úgy tönkrementek, hogy már javítani sem lehet, javíttatni sem érdemes. Aggaszt az is, hogy tíz év alatt többször is cseréltem télikabátot, húszszor is vásároltam cipőt. Mindezekből arra következtetek, hogy a tartós fogyasztási eszközeink nem valami tartósak. Van amelyik csak ideig- óráig tart.

*

Megleptem a mamit, ahogyan állt a kissámlin és csavargatta a harmincegynéhány évvel ezelőtt gyártott és vásárolt néprádió gombját. Kereste az egyik külföldi adót és sikerrel tette, mert bejött a távoli hang az éter hullámain keresztül. Megkérdeztem:

— Miért nem a karácsonyra kapott új rádiót használja?

— Nem tudom én annak a természetét. Csak recseg és alig hallani valamit, nem tud az semmit.

A néprádió kopott, egyszerű kis barna doboz. De becsülete és rangja van. Ott áll a fali polcon, csipketerítőn, mellette az ingás falióra ketyeg és mindketten megbízható, szeretethű szolgák. Az új rádió csak dísz, kávája formatervezett, lapos mint a palacsinta, politúrozott lemeze mattbarna, üvegskáláján több szinű a felirat, egyszóval tetszetős. A mami szemében mégis semmit nem érő jószág. Nincs is rá szüksége.

— Nem is szeretek hozzányúlni, nehogy elromoljon. Olyan vacakok ezek.

Hát persze. Ha a néprádiónak valami baja van, akkor a mami apró kis öklével az oldalára csap és az a rádió szól tovább. Ez a neki való.

*

Csengett a telefon. Ismerős özvegyasszony kért, szóljak már a GELKÁ-nak, mert ő már szólt, és napok teltek el, nem reagálnak a bejelentésére. Elromlott a televíziója.

— Kép nincs, hang van. Mi lesz velem az ünnepek alatt? Tudod, hogy egy életen át spóroltam erre a készülékre, mert nagy szükségem volt rá, egyedül vagyok, öreg vagyok, nincs más számomra, csak ez. Miért nem jönnek, miért nem javítják ki.

Megígértem, hogy szólok a GELKÁ-nak. Szóltam. Intézkedtek is, de mondták, értsem meg őket. Megértem a GEL- KÁ-t. Sok a készülék és még több a rossz készülék. A mami rádiója bezzeg jó.

*

Eszembe jutott, hogy itt-ott pazarló fogyasztók lettünk. Erre akkor gondoltam, amikor láttam egy épületnél a lakók lomtalanítását. Mennyi minden került az utcára. Közöttük sok, még használható, még értékes dolog. Bútorok, háztartási gépek, megkopott táskák, cipők és könyvek, folyóiratok garmadával. Meg- únt, javíthatatlan, divatjamúlt, feleslegessé vált dolgok, amelyeket már elfogyasztottunk, vagy az idő fogyasztotta el, de könnyű szívvel kidobtuk.

Mennyi energia?

Igen, energia, mert a kidobott holmikban felhasznált energia van, olyan erő, amely még nem használódott el teljesen. Energiát így is pocsékolunk. Rá is vagyunk erre kényszerítve. Az ipar, a kereskedelem, a kínálat, a divat, a mai életvitel kényszerít bennünket-a javak herdálására, mohó elfogyasztására. Lenne ezzel kapcsolatban néhány kérdésem. Ilyenek:

Vajon miért nincs olyan televízió, amit úgy készítetágy

tek el, hogy az unokák unokái is örökölhetnék, üzemeltethetnék? Vajon miért nem lehet egy mosógépet, egy porszívót úgy legyártani, hogy azok húsz-huszonöt évig biztonságosan működjenek, vagy ha kell, jávíthatók legyenek? És miért kell egy traktort, munkagépet, amelyeknek százezer forintok az ára, öthat év után kiselejtezni?

A válasz: mert fogyasztunk. Az ipa nak és a kereskedelemnek kapitalista körülmények között nem az az érdeke, hogy miután mór telítődött a piac, ne gyártson több televíziót, porszívót és egyéb eszközöket. Az ipar nem törekszik arra, hogy a tartós fogyasztási eszköz valóban tartós legyen, mert akkor mi lesz a kapacitással. Az ipar idén is és jövőre is millió és millió tévét, porszívót, bojlert, rádiót akar gyártani, mert terve van és kapacitása van. A kereskedelem meg el akarja adni ezeket, tehát a kereskedelemnek is terve van. így tehát nem lényeges az, legalábbis az ipar és a kereskedelem szempontjából, hogy a gyártmányok minőségileg olyanok legyenek, hogy egy életen át kitartsanak. És nálunk...?

Amit ß kereskedelem kínál, azt mi könnyű szívvel megvesszük, mert van pénzünk rá, és jólesik, hogy vásárolhatunk, hogy modernizálhatunk, divatozhatunk. Majdhogynem azt mondanám, uralkodik olyan szemlélet is, hogy ilyen vagy olyan szuperizé jól illik a hajunk színéhez, tehát megvesszük. Mert piros otthonkánk van, és zöld házikabátunk, ehhez már nem elég a Horizont típusú televízió, veszünk helyette „szuperszonikusat”. Az persze nem zavar bennünket, hogy a régi és új tévé ugyanazt a műsort sugározza, hogy az új porszívó is csak a régi port szívja és az új mosógépbe sem kerül más, csak szennyes. Fő az, hogy vásároltunk, költekezhettünk.

*

Mi lenne hát a jó? Mindenképpen az, ha örökáron, örökké tartó eszközöket vehetnénk. Másszóval, tartó- sabb, minőségileg jobb árut, olyanokat, amelyek legalább egy embert élete végéig kiszolgálnak. És mit csináljon az ipar, a kereskedelem? Cselekedjenek az irányelvek szerint. Hajtsák végre a termékszerkezet-váltást, gyártsanak olyan fogyasztási cikkeket, amilyenek még nincsenek, amelyeket itthon is, külföldön is megvesznek. A kereskedelem dolga, ezek után egyszerű lesz, árulja az újdonságokat. Ha ez így lenne, rengeteg energiát takarítanánk meg, rengeteg kapacitás szabadulna fel, és még több pénzük maradna az embereknek.

De mit tegyenek a pénzükkel az emberek? Semmi esetre sem arra költsék, hogy néhány év eltelte után kidobják a régi bútort, a régi eszközöket és azokat újakkal cseréljék fel. Inkább utazzanak. Vigyék el a gyerekeket a múzeumokba, hangversenyekre, színházba, mindazokra a helyekre, ahol esetleg még a szülők sem jártak. A pénzt el lehet költeni, de nem feltétlenül muszáj.

A

vatták a kultúrházat és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a sokadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik, mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporítás.

Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képesítést és egy táskarádiót hozott magával, továbbá néhány „beköpést”, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy „olyan vagy, mint egy üzbég versenykecske”.

Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac?”

Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Rosszkedve ellenére mosolyognia kellett néha, amikor észrevette, hogy az újonnan eladósorba került lányok némelyike bűvölgetni próbálta bociszemeivel. „Mit akarsz, kis húgyos?” — mondta nekik a tekintetével.

Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”.

— Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leeresz- « kedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát.

— Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény.

A leány úgy bólintott, mint aki megszokta és unja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt.

A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldecizett, de most grogot akart. Ezt is katonáéknál tanulta, a felderítőknél, ahol sok színű társaság préselődött egybe, és sok mindent lehetett tanulni. Azóta mindig -grogot ivott, ha „feldobott” hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, rumot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott volna valakivel, aki visszavárja.

A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút.

— Megfennél egy szívességet, Kelemen?

— Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten.

— Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred.

— Nem tudok rokizni.

— Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban.

Előreküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt.

— Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenében nem tudta: miképpen döntsön.

— Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb ...

Átkarolta a lányt és eltáncolt vele.

— Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány.

— Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe.

— Pedig ez magának most nagyon fontos lett...

— Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem már korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy...

Megindult a malom. „Nyomta a sódert” a legény. Őrölte az időt és az áldozat ellenállását. Lapátolta a szavakat, mint a világ minden udvarló legénye, s csak az a csodálatos, hogy az ilyen talmi szótenger hullámcsapásaitól olyan gyorsan összeomlik a másik nem védelmi rendszere, akáir Jerikó falai a harsona hallatára.

A leány, távolságot tartva, kiesükét lebdggyesztett ajakkal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel

figyelte a nekihevült legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmaikat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa „szíve választottját”.

— Csák az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt.

Hátravetett fejjel nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése.

— Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni...

Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füsti kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú tartású két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandárai- ként lépkedtek a helytelenül viháncoló, felihevült fiatalság között, 'az eperfákkal szegélyezett báli utcán.

Derengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánással követfe az eflőtte libbenő-pirosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi faluban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy be- csavarodtam?”

A

z udvar hátuljánál, a kerítésükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit.

— Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzott az ellős tehénnek.

— Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni.

— Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz ... morgott az apa.

— Maga fekszik itt a vackon?

— Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már.

Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel.

— Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már maga arra, hogy milyen pocsék dolog az élet?

— Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt.

— Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet?

— Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod.

„Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajövök”. — Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: „Úgy látszik’ csakugyan becsavarodtam”. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál, meg a lány.'

Nem sajnálom én azt a régi ágyat. Örültek, szenvedtek és álmodtak ölén. Az ágy kitartott, de az ágy mellett is hosszan kitartottak, becsülték, tisztelték, szerették. KeII-e ettől több egy érzéketlen és lelketlen bútordarabnak. Ha kidobták, hát kidobták, nem vethet semmit az emberek szemére. Annál inkább sem, mert egy korszerű, egy modernebb bútornak ma hamarébb utcára teszik a szűrét. És az új bútorokat sem sajnálja senki. Pedig sajnálhatnák.

Seres Ernő

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

mmmo

Krutilla József tusrajza: Balsai utca