Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1980. január 27.

o

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Fehérgyarmat városiasodásáról beszélgetvén az egyik résztvevő az új jegyek között említette: — Nálunk is elkezdődött a rohanás! A mai napig nem tudom, hogy sajnálkozva vagy büszkén mondta. Egy azonban tény: az idő és hiánya körüli mítosz immár ott is él.

Századunk nagy tudósa, a Nobel-díjas Max von Laue írta: „Sajátságos tapasztalat,

hogy — Arisztrakhosztól Einsteinig — a nyilvánosság szélesebb köreit semmiféle fizikai kérdés nem zaklatja any- nyira, mint á beavatkozás a tér és idő megszokott szemléletébe”. Persze más a tudós és megint más a közember beavatkozása. A mindennapok során ez gyakorta nem több, mint rohanás a percekért, melyeket aztán könnyedén el is fecsérelünk.

*

Tudnivalók: az idő az

anyagnak egy kiterjedésű, alapvető létezési formája.

Az idő szónak a magyar nyelvben nincs szinonimája.

Einstein: „A tér és az idő nem függetlenek egymástól, hanem szervesen összetartoznak, egy magasabb rendű egység részei”.

*

Elizéer így tanította a bibliai Józsefet: „Tizenkét képe volt az állatövnek, és ezek alkották a nagy körforgás állomásait. Ez volt a 12 harmincnapos hónap. Ám a nagy forgásnak megfelelt a kicsi, mert ha ezt is 12 szakaszra osztották, egy időtartam keletkezett, hatvanszor olyan nagy, mint a napkorong, és ez volt a kettős óra. Ez volt a nap hónapja, és ugyanolyan ésszerűen lehetett tovább osztani .,. és amiként nyárból tél lett a nagy körforgás, nappalból és éjből a kicsi, akként a 12 kettős órából is 12 egyes -jutott a nappalra és ugyanennyi az éjszakára, és hatvan egyes perc a nappal és éjszaka minden órájára” — írta Thomas Mann.

*

Mérni az időt! Milyen ősi vágy! Csak Az ember tragédiájában Lucifer próbálja megállítani a lehetetlent: „Nem az idő halad, mi változunk. Egy század, egy nap, szinte egyre megy”. Elizéer számításai majdnem olyanok, mint 3700 évvel ezelőtt Ham- murabié, de ezt az elvet követi Julius Caesar naptára is. Ez 15 ezer év alatt egynapos pontosságú volt. És a részidőket is mérték: megszületett a vízóra, napóra, tűzóra, illatóra, homokóra, kerekes óra, ingaóra. A naptár a karórákon az ember karjára szege- ződik: mutatja az évet, hónapot, napot, órát, percet, másodpercet. A kvarcóra 30 év alatt téved egy másodpercet. Az atomóra 300 év alatt. Az óra, a mai rabszolgakalapács, karunkon üti saját ritmusát. Sürget, nógat.

*

Az óráról: „Hol kerekek fogózva kerekekkel/ tin-tin szavát mind oly rímekbe csengi,/ hogy duzzad a jók lelke szeretettel,/ Ügy láttam én, hogy ütemét kerengj/ a szent kerék, s felelget hangra hangot ... (Dante) „Órámnak kis lyukán a napnak sugára/ Átsütvén mutatott éppen hat órára”. (Gvadányi) „Kegyetlen műszer az óra! Kis acélrugója kegyetlenül rombolja az egyéni ritmusokat... Csak ott van szabadság, ahol nincs óra!” (Lénárd A. Sándor)

*

Az idővel és az időért folyó harc egyidős az emberrel. Véges létének meghosszabbodását reméli, ha egységnyi kiszabott időtartam alatt többet megél. A többlet vajon csak mennyiségi? Vagy minőségi plusz is? Itt kezdődik az örök gond: mi időt megnyerünk, vajon úgy használjuk-e, hogy többek legyünk mások és magunk számára is? Qui habet tempus, habet vitám — mondták a rómaiak, leszögezvén : akinek ideje van, annak élete is van. Meddig hasogatható azonban az idő olyan részecskékre, melyek még értelmesek? Melyik az a legkisebb intervallum, amikor már értelmetlen a tört törtideje?

*

Plutarkhosz írja Nagy Sándorról: „Ha utazott, s útja

nem volt sietős, gyakorolta magát a menet közben nyila- zásban, s az úton menő szekérről való fel- és leugrálás- ban.” Maradt tehát ideje világhódítás közben is, pedig elég fiatalon halt meg. De nézzük, a gyorsaságról hogyan ír a Hortobágy című hetilap 1863-as egyik példánya: „Utasok Rakamazról érkezvén a városba elmondták, hogy ott esik a hó.” Ez az idő-' járásjelentés akkoriban még ugyancsak frissnek számított. Pedig ez idő tájt kezdődött az az ugrás, melyet a mai napig nem tudott teljesen elfogadni, tolerálni az ember.

*

Foulton gőzhajója, a Clermont 1807. augusztus 11-én

8,3 kilométeres sebességet ért el! A Dunán a Carolina 10 évvel később völgymenetben 15-öt! Gifford kormányozható léghajója 1852-ben 6,5. kilométeres sebességgel haladt. Wright repülője 1904-ben szédítő 75 kilométert ért el. Cugnot gőzkocsija a XVIII. században még vánszorgott négy kilométerével, Benz első autómodellje a mi századunkban 12 kilométeres sebességet ért el. Az első mozdony, a Rocket 1825-ben 21,5 kilométerrel rekordot jelentett. A Pest—Vác közötti első vonat már harmincat is elért.

A mai gőzhajó napi 1000— 1200 kilométert tud megtenni. A FAB—l-es autó 220 kilométeres óraátlagot produkált. A levegőben nem ritka a közforgalmú gépeknél is az 1200 kilométeres gyorsaság. A kényszerpályás vasutak, például Japánban, 1980-ban 5— 600 kilométerrel tudnak száguldani.

*

Kisebb lett a világ, az idő és tér befolyásolási harcában sok minden történt. A gyorsaság révén több időnk marad. És ekkor, amikor azzal kellene büszkélkedni, hogy sikeres volt eddig a harc, idestova bővében lehetünk az időnek, kiderül: nem jutottunk sehová. Pedig a gőzszövőgéptől az elektronikával vezérelt szalagig felgyorsult a termelés, a közlekedés órák alatt elérhetővé tesz más földrészeket. A szülő mégis panaszkodik: nincs ideje a gyermekére. A dolgozó így fakad ki: — Ha kétszer ilyen hosszú lenne a nap, az is kevés volna. — Nincs idő — ez a visszatérő mondat, legyen szó kikapcsolódásról, tanulásról, szerelemről, sétáról vagy játékról. Hová lett?

*

Barátom eltörte karóráját. Meséli, mióta nagyapja zsebóráját hordja a zsebében, kényelmesebb az élete. Addig nézte munka közben, séta alkalmával, az autó volánjánál. Most, miután nehezebb elővenni: boldogabb. És mégse késik le semmiről.

*

Az időért folyt a küzdelem akkor, amikor a nyolcórás munkaidőt követelték. Ma a rövidített is soknak tűnik. Könyveink olyanok már, hogy zsebbe férnek. Sorozat viseli a Gyorsuló idő nevet. A hatvan másodperces stoppert száz egységre bontották a normások és a sportidőmérők. Sikerült eljutni oda, hogy olyan gyorsan élünk, hogy immár egymást se vesszük észre.

*

Az ötven kilométert gyalogló olimpiai bajnok 1932-ben

4.50.10.0 idővel győzött. 1968- ban kerek fél órával volt jobb az idő. A 400-as.. sprinter 1896-ban 54,2-vel első volt Athénban, ma a 42-vel is közepes. A százas síkfutó 70 év alatt 3 másodpercet faragott le a nyúlfarknyi távon. Így lassan a sport is megszűnt szórakozás, testedzés, nemes vetélkedés lenni. Az időért folyó küzdelem kitenyésztette a rekordert, a szuperembert, a gazellát, a hajtót, aki nem a dicsőségért, hanem az óra ellen harcol. A lemaradók csesznyék, önbizalom nélküliek, bátortalanok, sportszerűtlenek. Mert az ember egymással még hajlandó versengeni, de kíméletlen tört időkkel mind kevesebben.

*

Míg a közlekedés az elmúlt száz év alatt 20—100-szor gyorsabb lett, maradt az ember. Elfogadva, de nehezen bírva a nagy terhelést. Nem tudjuk még használni azt, ami időt ad. Se a repülőt, se a mosógépet, se a zsebkönyvet, se a gyors gépet. Amikor azt hisszük, hogy megzaboláztuk az időt, nem vesszük észre: mi kavargunk, szédel- günk kerekein.

*

Ladikkal csorogtam a nyáron a Tiszán, óránként négy kilométeres sebességgel. Mégis megérkeztem a célhoz. Útközben megtanultam nézni és látni. Ha kerékpáron megyek két nap, ha autón, három óra is elég lett volna. A többletidő kincsei az enyémek.

Elegáns dolog ma sietésre, időhiányra panaszkodni. Pedig okosabb lenne, ha akadna sok felnőtt, aki gyermekét tanítaná az időre. Hogy miként lehet okosan használni, tovább gyarapítani azt, ami hasznos, bővíteni azt, ami szellemet gazdaggá tesz. Hadakozunk, jóllehet az idő nem lehet ellenség, térbeni létünk mérhető anyaga fennmaradásunk anyaga. Igaz, Marcus Aurelianus így int: „Közel az idő, mikor mindent elfeledsz, közel az idő, amikor téged minden elfeled”. De épp azért, hogy legyen, mi marad utánunk, csak időnk hasznosítása segít. Mert az ember számára véges az élet, Horatius szerint „s hogy ne feledd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely elviszi napodat”. Ha kínos is néha szembenézni az órával, idővel, meg kell tenni. Hogy le ne késsük mindazt, ami szép.

Bürget Lajos

Mire vitte, elnök elvtárs?

— ötvenkettőben, amikor nagy nehezen rábeszéltek bennünket a belépésre, két hét múlva nekühk kellett menni egy szomszédközségbe tsz-t szervezni. Milyen meggyőződéssel agitálhattunk mi?

Az elnök nevetve gondol vissza a 28 évvel korábbi időre, akkori önmagára. Akkor még fiatalember volt, ereje teljében és nem hitt a kollektivizálás jövőjében.

— 52-ben megalakultunk, 1953 decemberében már széjjel is mentünk. Akkor volt ez a Nagy Imre beszéde után. Megkavart bennünket. Attól én 14 holdon gazdálkodtam.

— Jó gazda volt?

— Búzából holdanként

12—16 mázsát termeltem, ez jónak számított. Mindig törekedtem. Amit a 14 hold termett, abból meggazdagod-; ni nem lehetett, de a család jól megélt belőle.

Minek sorolni azt, hogy mi volt a parasztság sorsa 1945- től 1960-ig. Ki-ki másként gondol arra. Van aki a padlások lesöprését említi, más a megmaradt szövetkezetek kínlódását. Reznek Istvánt viszont kétszer agitálták.

— Nem akaródzott nekem sehogy sem belépni. Még az iskolába is felhívtak.

— Miért nem akarta a tsz-t?

— Nem hittem benne. Ne lépjek be, ez volt a család véleménye is. Előttünk volt az 1953-as rossz példa. Ügy gondolkodtunk, most megint alakulunk, aztán megint megszűnünk és marad a nyakunkban az adósság. Mert 53-ban úgy volt. Á tsz megszűnt, mindenki vitte a magáét, de az adósságot is, amit a szövetkezet szerzett. Rám hatezer forint jutott. Kifizettem.

Lehetetlen az igazsághoz híven rekonstruálni az 1960- ban történteket. Ami biztos, a tsz későbbi elnöke végül is csak aláírt. Megválasztották növénytermesztési brigádvezetőnek, ,61 nyarán elnökhelyettesnek.

— ígérték a belépésért a brigádvezetőséget, a vezető posztot?

— Nem ígértek nekem semmit. Azt hiszem, mert az emberek ismertek, tudták hogyan dolgoztam, hát megválasztottak.

Jó, zsíros, fekete földből áll a tiszavasvári határ. Egy hibája van csak, hogy felében, harmadában mélyfekvésű, nagyok a belvízborítások. Tudni kell ezzel a földdel bánni. Akkor terem. Jó munkáért búzát, kukoricát, cukorrépát jobban ad ez a föld, mint másutt.

— Az első évek közgyűlései eléggé viharosak voltak. Nem tudtunk úgy termelni, hogy az .jó legyen. Munkaegységre dolgoztunk és hát mi jutott? Évente kétszer- háromszor kaptunk munkaegységelőleget, egy egységre 6—10 forintot. Aratás után

járt még búza, árpa. Búzából egységenként 2—3 kilogrammot osztottak. A többit év végén adták volna, ha lett volna mit. Olyan is előfordult, hogy vissza kellett fizetni. Mint brigádvezető, . havonta 35 munkaegységet kaptam, a feleségem is ledolgozott 20—25 egységet. A kettőnk keresete nemigen tett ki többet havi 600—700 forintnál.

— Ez nem erősítette a szövetkezeti gazdálkodás iránti bizalmat.

— A bizalmat nem, de akkorra már sokunkban változott valami. Már én sem azt vártam, hogy megszűnjön a tsz, hanem azt, hogy megerősödjön.

— Mi volt a baj?

— A kapkodás. Abban az időben sok olyan dologgal próbálkoztunk, amit nem ismertünk, és nem tudtuk, hogy nem való a mi földünkbe ... Termeltünk például kamillát, digitálist, uborkamagot. Kudarcot vallottunk. Mostuk az uborkamagot, a csatorna partján és nem volt semmi látszatja.

Aki élt a hatvanas évek elején és járt termelőszövetkezeti gyűléseken, az tudja mit jelent a „kiabálós” korszak. A tagság kiabált, „nem kell a tsz”, „adják vissza a földet”, ha az elnök beszélt a legenyhébb szó az volt hozzá, „levele”. 1964-ig a termelőszövetkezetben váltották egymást az elnökök, főkönyvelők és főagronómusok.

— Akkor azt mondták, legyek az elnök. Meglepett. Mit tudjak én itt csinálni. Az ilyen posztra erős, kitartó, következetes ember kell. Gondoltam, megpróbálom. A tagok akarták, hát legyen.

— Hogyan fogott a munkához?

— Megbeszéltem a beosztotta vezetőkkel, mit hogyan képzelek el. A járási elvtársaktól olyan tanácsot kaptam, hagyjunk fel a próbálkozásokkal, termeljük azt, aminek hagyományai vannak. Brigádgyűléseket hívtunk össze, beszélgettünk, tanácskoztunk.

— Meg volt az egyetértés?

— Még sokáig nem. Akkor sem. Megválasztottak, de mégis sokan voltak, akik ellenkeztek. Mert milyenek az emberek. Emlékszem, amikor a szövetkezeti törvény úgy rendelkezett, hogy az újraválasztást titkos szavazással kell végrehajtani, egy ember felugrott és kiabált. „Azt már nem, ebben már megint valami huncutság van!” Ugyanez az ember korábban a nyílt szavazást ellenezte.

— Mit érzett a választásokon?

— Attól én soha nem féltem, hogy mi lesz velem, ha nem lehetek elnök. Dolgoztam mindig és az elnökség sokszor nehezebb volt, mint a kaszálás vagy a kapálás. Viszont szégyelltem volna, ha nem élvezem többé a tagság bizalmát. Az említett közgyűlésen 96 százalékos szavazatot kaptam. Jólesett.

— Mit szólt hozzá a felesége?

— Azt mondta mindig,

mondjak le. A tsz-elnökség nem használ a családi életnek. Van egy fiam és egy lányom. Én a gyerekeket éveken keresztül csak aludni láttam. Mikor hazaértem már aludtak, mikor elmentem még aludtak. Meg lehet érteni a feleségem: elege

volt. Különösen 1970 után akart mindenáron lebeszélni.

— Mi történt 1970-ben?

— Elázott minden. 1966- tól már szépen rendbe jöttünk. Már nem zúgott úgy a tagság, már bizonyosodott, a tsz-ben jól lehet boldogulni. És akkor jött az árvíz, a belvíz. Veszteségesek lettünk.

A tehetetlenség, hogy nem tudunk úrrá lenni a bajokon, idegessé tette az embereket. Olyan is volt, hogy a nemzeti bank 70 ezer forint hitelt sem volt hajlandó adni. Hetvenezer forintot!

A rossz év után szanálták a tsz-t. Egyesült az ugyancsak veszteséges szomszéd szövetkezettel. így jött létre a mai Vasvári Pál. Ennek az elnökévé is Reznek Istvánt választották.

— Két év múlva rendbe jöttünk. 1973-ban olyan eredménnyel zártunk, hogy először képezhettünk biztonsági tartalékot. Ma 11 millió tartalékunk van. Hat éve, hogy hitel nélkül gazdálkodunk.

— Megharagudtak a bankra a 70 ezer forint miatt?

— Dehogy. De nincs szükségünk hitelre.

A termelőszövetkezet területe 3007 hektár. Szántó, rét, legelő és egy kevés erdő. A főágazat a növénytermesztés, mindössze 140 tehenet tartanak, 60 koca szaporulatát hizlalják.

— Jók az eredményeink. 800 hektáron termelünk búzát, évek óta 40 mázsán felüli átlaggal. Tavaly hektáronként 42 mázsa termett. A kukorica átlagtermése 350 hektáron 70 mázsa volt. Napraforgóból 15,5 mázsás termést takarítottunk be. Az 1978 évihez viszonyítva a termelési érték 6 millió forinttal növekedett.

— A termelőszövetkezet sokra vitte. Az emberek már az ízét sem érzik a sok régi rossznak, ön mire vitte, elnök elvtárs?

— Felépítettem egy lakást. Kétszoba összkomfort. Vettem -aktiamnak egy kocsit, a lányomnak házhelyet, ahová építeni tudott. És megéltünk. Nem volt nekem soha magas a fizetésem. Sokáig én is munkaegységért dolgoztam. Nem tartottam emberinek, hogy én fixfizetéses legyek, más viszont a munkaegységgel kockáztasson.

— Méltányolta ezt valaki?

— Nem hallottam erről semmit.

— Szigorú ember volt?

— Igen. Megköveteltem a munkát. Minden évben kiosztottam 6—7 fegyelmit. Mikor meghoztam a fegyelmi határozatot, nekem talán rosszabbul esett, mint annak, aki a büntetést kapta. De hát nem lehet mindent elnézni.

— És használt a fegyelmezés?

— Nyolcvan százalékban igen. Volt, aki a szemembe mondta, jól tettem, hogy büntettem. Volt aki haragudott és maradt olyannak, amilyen volt.

*

Hatszáz tagja van a tiszavasvári Vasvári Pál Termelőszövetkezetnek. Rövidesen a huszadik zárszámadó közgyűlésen vesznek részt. Reznek István tizenhatodik alkalommal ismerteti az eredményeket, beszél a gondokról, feladatokról. Többször már nem lesz előadó. Február 1-től nyugdíjba megy.

— Húsz évvel ezelőtt az ide vezető út volt nehéz. Most meg... De hát ki hitte, ki gondolta, hogy egyszer így dolgozhatunk, így élhetünk ahogy most van. Csak az esik jól, hogy egy erős gazdaságot hagyok az utódomra.

Mit csinál majd a nyugdíjas elnök, aki 1963-tól párttag, akit négy éve a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntettek ki? Nem akar pihenni. Vannak társadalmi funkciói, azokat megtartja és ott van a kert a ház körül. Most már a családra is több idő jut. Igaz, hogy közben felnőttek a gyerekek, de hát az apának eddig dolga volt.

Seres Ernő