Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK A három Dörgicse A Balaton nyáron vonzza a legtöbb látogatót, a Balatonfelvidék ősszel. A Bakony déli oldalán elterülő óriási földrajzi területet egy alkalommal bejárni nem lehet és nem is érdemes. Sokkal több látnivalót rejt e vidék, mint amennyit egy hétvégen megnézhetünk. Ez alkalommal mi sem mutatunk be többet, mint három Árpád-kori falu maradványait. A 71-es országútról Balatonakalinál északra fordulva hamarosan feltűnik a Gernye-hegy lejtőjén álló Boldogasszony-Dör- gicse templomromja. A háromemeletes torony mesz- sziröl csalogatja a turistákat. Ilyen impozáns oromzat) fallal szinte egyetlen Balaton-környéki templom sem büszkélkedhet. A XIII. században épült templomot, mint a falú nevéből is kiderül, a Boldogasszony tiszteletére emelték. Könyvespolc Lapozzuk a Körkép ’79-et, a sorozat eddigi legterjedelmesebb kötetét. Harminchárom mai magyar elbeszélés — feltételezhetően a termés színe-java — egybegyűjtve nem kevés, már önmagában véve is jó benyomást kelt. Mutatja, hogy e téren kik képviselik a kortárs prózát és sugallja: az általuk belátott horizont tovább tágul. De vajon tágult-e? A válogatás demokratikus elveket tükröz, helyet kaptak a népiesek és az urbánusok, öregek és fiatalok, ismert szerzők, meg néhány új név, és hát az írónők sem maradtak ki. A sok cím, az egymástól eltérő felfogásban írt történet tagadhatatlanul színessé teszi a kötetet, s mint ahogy az általában lenni szokott, szép számmal akad képzeletet megmozgató, jó sodrású írás, aztán fellelhető egy-két remeklésnek éppen nem mondható elbeszélés is. A dörgicsei kettős templomrom közvetlenül a mai evangélikus templom mögött található. Innen egy földúton jutunk le a Kű-völgybe, ahol az út mentén hamarosan feltűnik a harmadik Árpád-kori műemlék, Kisfalud-Dör- gicse település egyetlen maradványa. Ezt a községet már 1653-ban is elpusztult faluként tartották nyilván. Balatonakaliból balra tartva, a 71-es műúton legelőször Balaton- udvariba juthatunk. Itt találjuk azt a temetőt, amelyben ezeket a szokatlan, szív alakú, kőből faragott síremlékeket őrzik. Mintegy 50 maradt ránk ezekből a sírkövekből, amelyeket 1808 és 1840 között állítottak fel a temetőben. Győri Lajos képriportja FILMJEGYZET A Jó, a Rossz és a Csúí A western mostanában mintha haldokolna. Miért támad az embernek olyan benyomása, hogy az egyébként roppant kedvelt filmműfaj fölött lassan-las- san meg lehet húzni a lélekharangot? A bizonyítékok súlyosak: a vadnyugati film görbéje meredeken lefelé ível. Kezdjük azzal, hogy a „termelési mutató” fantasztikus módon visszaesett a western klasszikus hazájában, ■ az Egyesült Államokban. Korábban több tucat cowboy-históriát gördítettek le a futószalagról, mostanában hébe-hóba egyet-kettőt. A régi mesterek, akik „otthon voltak” ebben a nyersen férfias világban, elmentek vagy már nem aktívak. A fiatal tehetségek többre becsülik az „itt és most” helyzeteinek ábrázolását, mint a színes vadnyugati meséket. A hatvanas években — sőt: később is — sokat változott a westernkép. Megújult a tematika, az alkotók ironikus szemlélettel tekintettek visz- sza a hőskorra (emlékezzünk a Ki ölte meg Liberty Val- lance-t legendafoszlató szándékára, a Kis nagy ember nyelvöltögető humorára). A tartós folytatás elmaradt. Követők persze akadnak — % olyanok is vannak szépszámmal, akik hajlandók lennének átvenni a stafétabotot. Például az olaszok, akik az italo-westernnel — „makaróninak” is csúfolják — átütő sikert arattak és az amerikaitól több vonatkozásban eltérő normákat teremtettek. Az olasz western voltaképpen nem is mostohatestvér, hanem — tisztesség ne essék szólván — fattyú. Tisztel bizonyos hagyományokat, de még jobban tiszteli az üzleti törvényeket. Az a „titka”, hogy mindent a látványnak rendel alá, s cselekményességben, akcióban, izgalomban, brutalitásban a megszokott dózisnak duplá- ját-tripláját adagolja. A szabvány produktumok a szemnek készültek, tizenkettő jut belőlük egy tucatra. Amivel csak azt akarom mondania senki se higgye, hogy a cowboy-misztika időleges feltámasztása forradalmi tettnek tekinthető. Szó sincs ilyesmiről. „Egy, csak egy legény volt” széles Itáliában, aki — ha nem is emelkedett a legmagasabb rendű művészet régióiba — azzal szerzett becsületet és rangot (magának meg tetszés szerinti mennyiségben dollárt), hogy a western sztereotípiáiba életet lehelt s egyéni módon kreálta meg sajátos látomásait. Az illetőt Sergio Leonénak hívják. 1968-ban forgatott és hazánkban is nagy sikerrel vetített munkája, a Volt egyszer egy vadnyugat után most megismerhetjük kereken tizenhárom évvel ezelőtt készített filmjét, melynek klasszikusan egyszerű címe van: A Jó, a Rossz és a Csúf. Hogy mi az eredeti Sergio Leone képeskönyveiben? Adjuk át a szót neki — így foglalta össze elképzeléseit: „Filmjeim sikerének titka abban rejlik, hogy a Vadnyugatot romantika és retorika nélkül ábrázolom. A West (a Nyugat) nem olyan, amilyennek az amerikaiak bemutatták. Az én alakjaim azért tetszenek a közönségnek, mert cinikusak és mohóik. Életük egyetlen célja az arany utáni hajsza.” Illúziórombolás? Deheroi- zálás? Igen, az is, de azért ennyi kevés lenne a frenetikus hatáshoz. Voltaképpen Leone — aki jobban megérdemli a „művész” jelzőt, mint iparos társai — nem lóg ki olyan nagyon a sorból. Ö is babonásan tisztel bizonyos konvenciókat s nem megy a szomszédba egy kis naturalizmusért (ellenkezőleg: hősei földre rántásában határokat sem nagyon ismer). Érdeme viszont, hogy ugyanakkor elszakad bizonyos sémákról. A jó is rossz, a rossz is csúf a Leone-an- tológiában: hol vagyunk már attól az időtől, amikor a kalap színe eligazította a szemlélőt a figurák értékét illetően (fehér: jó ember, fekete: rossz ember)? Nagyon találóan fogalmaz Moldován Gyula, amikor a következőket írja: „Miután a pénznek nincs ellenértéke, megszűnik minden olyan civilizációs szerepe, amelyet a klasszikus westerntől kapott és egy archaikus, barbár, primitív gazdasági körforgáshoz kapcsolódik. Leone hősei a semmiből jönnek és a semmibe távoznak, nem tudják hogy hova menjenek és nincs hova visszatérniük. Örök bolyongásra vannak ítélve egy destruktív program keretében. Leone világa mozdulatlan, fejlődés, fellendülése csak látszólagos, inkább körmozgás, bezárulás — mint előrehaladás.” A Jó, a Rossz és a Csúf sztorija végtelenül egyszerű, a hű-hó — halihó! — az aranyért, a mesés kincsért folyik, mely — ilyen bonyolult az élet — egy sír mélyén pihen. Hogy cserzett arcú lovagjaink valamelyike megszerezhesse (mindenki nem győzhet, kéremszépen), sok pisztolynak, kötélnek, késnek stb. kell funkcionálnia. Az expozíció kissé elnyújtott. A szatíra nyilai nem mindig találnak. Leone egy- szer-kétszer — főleg a temetői jelenetekben — ízlésficamoktól sem riad vissza. Egészében véve a film — ha annak vesszük, ami: szórakoztató produktumnak — a maga kategóriájában így is tisztes minőséget képvisel. Profi mutatvány, csak ne ájuljunk el tőle. Leone egyébként a Volt egyszer egy Vadnyugat ót» nem vett coltot — illetve felvevőgépet — a kezébe. Most megrendezi a Volt egyszer egy Amerika című gengszterfilmet. Éljen a western, meghalt a western? Veress József Körkép A kötet ismertetésének több módja is elképzelhető. Mi az elbeszélésekben a gyűjtemény egyik meghatározó jegyét, a maiságot kerestük elsősorban, azt, hogy mit tartottak fontosnak az írók az új jelenségekkel tágult látóhatárból megörökíteni. Az emberi lét ún. örök kérdéseinek mai megfogalmazását kutattuk, arra figyeltünk, melyek azok a novellák, amelyek a megszokotthoz képest korszerűbben (?), mindenesetre naprakészebben tárgyalják, legalábbis jelzik a társadalomban lezajló eseményeket. De mindjárt érthetőbb, ha konkrét példákból indulunk ki. Alfabétíkus sorrendet tartva, ha pl. Balázs József: Aki szerette a fánkot és a halált c. elég különösnek ható elbeszélését olvassuk, hideg futkos a hátunkon. A történet inkább fiatalokról, mint kö- zépkorúakról szól, akik ücsörögnek, isznak, olyan világ- vége-hangulatú, minden-mindegy „szövegeket” eregetnek a semmibe, aztán agyonverik az egyik társukat. S az egészben az a félelmetes, hogy a közösségben senkinek arcizma sem rándul, természetes közömbösséggel veszik „nem tudomásul” a történteket. Az ok és mód felett lehet meditálni: életúntság, morbiditás, tömény cinizmus? Az elbeszélés sarkított példa, erről írni divatnak számít, egyáltalán: mai, esetleg holnapi? Nem sokkal vigasztalóbb Bereményi Géza: Irén levele c. novellájának mondanivalója sem. A zaklatottnak tűnő keserű monológból az a nőprofil rajzolódik ki, aki a magasabb erők játékszereként elveszti uralmát a dolgok fölött, és saját sorsa szándéka ellenére, akaratától függetlenül intéződnék — rosszul. A „körülmények hatalma” ósdi formulának újrafogalmazódá- sát látnánk, ha van ilyen — és van ilyen? Bertha Bulcsu: Senki kutyája c. írása megint más történetbe szőve, más eszközökkel, de ugyanazt a kiábrándultságot, a magára maradottság nyomasztó élményét örökíti meg, amely ott lappang jó néhány elbeszélés mélyén. Az emberi kapcsolatok tartalmatlanná válásának, kiüresedésének folyamata, az a rádöbbenés, hogy mindent érdek mozgat, ismét csak konfliktusokkal teli helyzeteket teremt, önként adódik az újabb kérdés: lehet ennek az állításnak valóságalapja? És haladhatnánk tovább, de a pesszirflista életérzést sugárzó novellák száma jóval több annál, mintsem csak egy részüket is említhetnénk. Mintha az írók többsége témakeresés címén az árnyékos oldalt választotta volna, mert a szereplők között megsokasodott az agresszív, a gátlástalan, másrészről a rászedett, a kárvallott stb. típus (Hínár, önvédelem stb.). Üj motívum — bár nem előzmény nélküli — a játék, helyesebben a fogalmat pontosabban fedő felelőtlen játék, a kijátszás, a nagy hazárd (Aki mer, az nyer stb.), s a fokozatokról csak szépítő körülírással lehetne szólni. Mi ez — kapjuk fel a fejünket. Az írók tévednének vagv a világban nincs minden a helyén? Mert leszámítva pár felszabadító erejű, a harmóniát is ismerő elbeszélést, az ún. optimista hős egyszerűen hiányzik. Az irodalmi ábrázolás joga, sajátja a sarkítás, a túlzások, nem egyszer a végletek keresése. Egyedi, kirívó esetek a köznapi életben előfordulhatnak, de hiba lenne mindebből általánosítani, mert álobjektivitáshoz vezetne. Ügy véljük, a mostani Körkép esetében a sötétebb tónusok túladagolása nem tágította, hanem kissé egysíkúvá szűkítette a szemhatárt. De tapasztalatai alapján döntsön maga az olvasó. (Magvető Kiadó, Bp„ 1979.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. december 9.^^ Az egykori Szentpéter-Dörgicse kis kápolnája még korábban épült, valamikor a tatárdúlás előtt. A romok feltárása során fedezték fel, hogy nem is egy, hanem két templom állt ezen a helyen. Ma már a kiásott és restaurált falrészletek szemléletesen bemutatják, hogyan kapcsolódott a két épület egymáshoz.
