Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

1979. december 24. KELET-MAGYARORSZÁG 3 A közvetlen élmény E gyenes adás. Találóan így jellemezte a beszámoló tag­gyűlés közös elmélkedését Kapin Mária Nyírmadán. A szimbólumként használt fogalmazás élő valósá­got takart, mert egyenesben, első szájból hallhatta és érzé­kelhette a fórum, hogyan vélekednek emberek a megküz- dött eredményekről, gondokról. Fontos igény a pártban, hogy elsősorban ne közbeiktatott informátorokra, írásos jelzésekre támaszkodjanak megítéléseknél. Ezek olyan ve­szélyeket is rejtenek, hogy mire odaérnek a gondok, a ba­jok, a jelzések, a jó szándékú kezdeményezések, ahová azok­nak kell, ahol tehetnek ellenük vagy értük, esetleg meg­szépülnek. Volt felszólalásában némi éle, kritikai kicsengés, is. ő ugyanis nem csupán erre az egy aktusra értette az egye­nes adást. Némelykor éppen ezt hiányolta a pártcsoport- fórumokon. Igényelték volna az emberek, hogy ott hallják a gazdasági vezetők egyenesben, élőben: miről, hogy véle­kednek az emberek. Pótolhatatlan a vezetés számára a közvetlen élmény. Ez erősödött meg bennem újra, a késő estékbe nyúló közös elmélkedéseken, amikor az okos érveléseket, a nyugdíjast, az ifjúsági vezetőt, vagy a kommunista asszonyt hallgat­tam. Nincs az az írásos információ, ami az emberközelséget pótolhatná. Egy nyugdíjas vasmunkás azt kérte az egyik taggyűlés­től: hadd maradhasson ő az üzemi pártszervezet tagja. Ez az ő igazi otthona, itt érzi jól magát, itt töltötte ifjú éve­it, innen ment nyugdíjba. Egy technikus a következőkkel f^ndoljcozlatta a hallgatóságot: „Ismerik termékeinket külföldön, de vajon ismerik-e városunkban?” Kiállítási sürgetett, az ifjú vasasnemzedéknek pedig szakkör szerve­zését. Egy KISZ-titkár azért emelt szót, mert soványnak érezte a fiatalok munkájáról szóló értékelést. Egy nyug­díjas tsz-tag a három közösségből eggyé gyúrt vezérkar közötti torzsalkodásokat terítette a fórum elé. Elgondolkoz­tattak a felszólalások: vajon „vették"-e az egyenes adást, akiknek szólt? Egy tapasztalt kommunista vezető az egyik taggyűlésen matematikai példával kezdte mondandóját: „ötször há­romszázhatvanöt.'’ Nem rejtvénynek szánta. Öt esztendő háromszázhatvanöt napjának a szorzatára utalt vele. Arra a küzdelmes, sokszínű, gazdag 1825 napra, amelyről ezek­ben a hetekben adtak számot országszerte és Szabolcsban a pártszervezetek. Ember és pártvezetőség legyen a talpán, aki ilyen hosszú, nem is sima, erőfeszítésekben, eredmé­nyekben gazdag, de hibáktól sem mentes időszakról a ma­ga sokoldalúságában, küzdelmeiben, sokszínűségeiben ké­pes hű és teljes képet adni. S bármilyen nagy gonddal, a kollektívák bölcsességét igényelve készültek is a számadá- r’áök,,(í5)ak közelíthették a valóságot. De nem sikertelenül. Kongresszusi menet. Nem csak a pártközvélemény ne­vezi ezt a politikai időszakot így. E 'fórumok növelték az emberek politikai érdeklődését, s jelezték: a párt töretlen vonalú, egyenes, nyilt politikája új ablakot nyitott a világ­ra, a gondok mérlegelésére, s a kivezető útra. Üjabb közös elmélkedésekre szólítja mindazokat, akik cselekvő szándék­kal, tettekkel is részt kívánnak venni a közös gondok meg­oldásából. Ez az együtt gondolkodás jellemezte a beszámoló taggyűlések légkörét, s végigkíséri párt- és közéletünket a XII. kongresszusig. Ebben a politikai menetben kincs az emberek véleménye. Minél több párttag és pártonkívüli mondja el észrevételét, javaslatait, annál mélyebbé válik a pártdemokrácia, s lesz kisugárzó hatással közéletünkre, s válhat általa bölcsebbé a vezetés. Csak jelzésként említem: ezeken a fórumokon a kom­munisták sok-sok pártonkívüli véleményét is tolmácsolták, örvendetes, hogy a vélemények, a kritikai megjegyzések, a jobbító szándékú kezdeményezések szinte hajszálra meg­egyeztek a párt Központi Bizottsága legutóbbi értékelésével. Több, figyelemre érdemes jellemzője volt ezeknek a pártfórumoknak. Egyik mindenképpen a fegyelmezettség és a pontosság volt. De legalábbis ilyen erényük volt a tag­gyűléseknek, a demokratizmus, az érvelő, okos, kendőzet- ,$en viták. Ezek mutatják a párttagság politikai érettse- ségét, látókörének és műveltségének gyarapodását. A lég­kör jelezte: nehezebb időszak következik, de minden fel­tétel adva van, hogy sikeresen vegyük az akadályokat. N em volt, vagy kevesebb volt már az egymásra mu­togatás. Közelebb került egymáshoz a gazdaság és a politika megbecsülése. Tapasztalhattuk: tudnak olyan helyi programot adni a kommunista kollektívák, amelyek erőfeszítéseket igényelnek, s alternatívát adnak a gondok megoldására. Nem voltak siránkozások, egyéni sé­relmek. A viták résztvevői a gondokból kivezető utat, mód­szereket keresték. A párttagok közül sokan szívesen mond­tak véleményt, mert tudták: szerepük lehet és van is a he­lyi politika kialakításában, a határozatokért végzett cselek­vésben. Arra inspirálják a vezetést, hogy őrizze meg a politika nyíltságát, ne forduljanak befelé sehol. A környe­zetükkel szemben nem lehetnek közömbösek a kommunis­ták. Ez ma már fontos követelmény, ahogyan a példamu­tatás is. Igényként fogalmazódott meg sok helyen, hogy a mai élethez, a mai valósághoz kell jobban igazodni a párt­szervezetnek, hogy képes legyen a megújulásra. Nyílt, őszinte vita volt e fórumokon a legkényesebb emberi, gazdasági, vezetési kérdésekről is. S ezek meg­egyeztek azzal az igénnyel, amelyet Kádár János a buda­pesti pártaktíván így fogalmazott meg: „Mi is rugalmasabb, rátermettebb, jobb vezetést, jobb munkaszervezést és jobb munkafeltételek megteremtését igényeljük a vállalatveze­tőktől, az irányító szervektől, mindenkitől.” Ezt igazolták vissza e fórumok. Az állandó, élő kapcsolat a párt és tagsága, a párt és az emberek között olyan erőforrás, amely megóvhat a kudar­coktól, átsegít minden nehézségen. Bizonyítja: a népet szolgáló párt vagyunk. Farkas Kálmán HÁROM GENERÁCIÓ VÁLASZA Bánfalvi András Budaházi József ifj. Mikueza András Munkásöröm a hétköznapokon Észre sem vesszük sok­szor, hogy folyvást csak kri­tizálunk, meg panaszkodunk egymásnak. Valaki megje­gyezte a minap: „Lassan már elfelejtünk örülni, pe­dig a bajok ellenére is vol­na rá okunk.” Van ebben igazság, mint abban is, hogy embere válogatja, ki minek tud örülni szívből. Van, aki­nek kétezres prémium ke­vés, másnak meg a kétszáz is boldogság. Akad, akinek egy jó meleg kesztyű tisztes ajándék, másnak viszont az irhabunda is természetes. IVIunkásszemszögből pórbál- ta kifürkészni a krónikás: generációként miként válto­zik az öröm értelme? Szín­hely: a Hajtóművek és Fes­tőberendezések Gyára nyír­egyházi részlege. Pinceszállás és betyárbecsület Bánfalvi András (fényező művezető, autófényezőként L945-ben szabadult a nyíregy­házi Krupánszkinál): — Velünk keményen bánt a főnök valaha, ma is hálá­val gondolok rá, mert meg­tanított dolgozni. Később, amikor már Pesten dolgoztam a MÁV Hídépítőknél és negy­venen háltunk egyetlen szu- terénben, ami egy pincében lévő munkásszállás volt, ak­kor is nagyon boldognak érez­tük magunkat. Az újjáépítés korában nagy dolog volt az a szállás! Akkor szerettem meg a pacalpörköltet is, hetven fillér volt egy adag az Ilko- vicsnál vagy a sörmúzeum­ban. Bár most kapnék gyak­rabban pacalt a boltban, de mostanság ez nem divat. Mai fejjel persze el sem hiszem, hogy én akkor, húszévesen azt sem tudtam, mi a bánat. Ha üres is volt a zsebünk, ha egy hatfilléres fagylaltot nyalogattunk csupán tanuló­korunkban, valahogy teli voltunk jókedvvel. Harminc évvel később? Ma például azon bosszankodtam, hogy az exportra jutó vezető­sínhez elfogyott a tixolin fes­ték, s amíg megérkezik, ad­Nyeremény A kisöreg felvette az utolsó kenetet. Törődött is vele. Hete már, hogy moccanatlanul fekszik az ágyban és meghalt vagy ezer­szer. A papírt aláírta, a földet beadta, mi kell még? Egyéb­ként semmit se érez. A nagyobbik fia ül most az ágyon. Azt kérdezi tőle: — Mi baja van, apám? „Semmi” — gondolja, de nem mondja. Nem lehet azt megfogalmazni, szóval ki­mondani, ami az embert meg­öli. Sajnálja a homokot. Mert akárhogyan is volt, nagyon is a szívéhéz nőtt a föld. Va­cak föld. Az ember a gyerekeit is szereti, de nem mutatja. A dig néhány órát veszítünk. Máskor meg amiatt eszem magamat, hagy dugig tele már a nagy festőhelyiség, de a kiszállítók alusznak, s mi nem tarthatjuk a tempót. Tudja, erre mondjuk mi azt, hogy azért a szép eredmé­nyek mellett is gyakorta nyi­korog az a bizonyos fogaske­rék. Ez az egyik oldal. A má­sik meg az, hogy az utóbbi napokban még arra sem kell rászólni, aki máskor csak szurkolni szeretne munka he­lyett. Most valamilyen be­tyárbecsület hajtja az embe­reket, hogy kimenjen min­den megrendelt termék a ha­táron túlra. Ez például öröm, jó érzés, ilyenkor az ember nem úgy megy haza a csa­ládjához, mint egy idegroncs. Mert a hangulatát oda-visz- sza cipeli az ember, az nem overall, hogy csak úgy ledo­bom. Nekem most különösen jól jön ez a szép menet: ka­rácsonyra jön haza a lá­nyom Brüsszelből. Ott van férjnél. Vele is hogy jártunk? Taníttattuk, perfekt francia lett, aztán megismerkedett agy- holland -fiúval,s összehá­zasodtak. Nem élnek könnyen odakin, de jól vannak, most együtt ünnepelünk. Én ennek örülök pillanatnyilag a leges- legjobban! Ha jól megy a munka Budaházi József (lakatos, szocialista brigádvezető, hir­telen természetűnek ismerik, nagy hajtós hírében áll): — Péten tanultam, megjár­tam Barcikát, majd most 20 éve egy újsághirdetésre jöt­tem haza Szabolcsba, mert­hogy én nagyhalászi vagyok. Már a Finommechanikai Vál­lalatnál is brigádot vezettem, mert észrevették, hogy én nem tűröm magam körül a léhaságot. Nézze, nekem az az igazi öröm, ha jól megy a munka, meg ha pénz is van utána. Én nem vagyok szív­bajos odaszólni bárkinek, ha csak úgy ácsorog műszak alatt. Volt már, aki feljelen­tett engemet a KISZ-nél, a pártnál, a szakszervezetnél. földhöz is olyan a viszonya, mint a gyerekeihez, az asszo­nyához. Szidja, de szereti. — Fáj valamije, apám? Az öreg juszt se szól. A fiú óvatosan a dunyha alá nyúl, tapogatja az apja lábát. Me­leg — tapasztalja. — Evett valamit, apám? Ebbe a kérdésbe belereme­gett az öreg gyomra. Nem szólt, csak a fejét rázta ta- gadólag. — Csak egy kis húslevest, apám. A kisöreg a levesre, meg ami benne főtt, a tyúkra gon­dolt. Az asszony kitett magá­ért. Riadót fújt. Még az or­szág másik végéből is haza­hívta a fiúkat. Annyian van­nak, hogy csak váltásban fér­tek a konyhaasztal mellé. — Csak egy kis levest en­ne már, apám. — Miért? Hús már nincs? — kérdezte hirtelen a kisöreg. Aztán evett. Heti éhségét csillapította, lassú megfon­meg a jóég tudja, kinél még. Álltam elébe és nekem lett igazam. Ez csak félöröm. mert jobb lett volna, ha az illető tortúra nélkül is belát­ja, mi az ő érdeke, önző va­gyok a munkában? Lehet. De én azt most ha megszakadok sem tudom elmondani magá- nak, milyen nagy érzés az, ha a MERT-es ember meg a szovjet átvevő is adja az ál­dását a termékre. Egy csomó vasanyagból komplett szállí­tópályát csinálni: ennél talán nincs szebb a világon! Bo­nyolult meló, annyi szent. De a halálom volna, ha áttenné­nek egy könnyebb munkára. Megvan a pénz is, különö­sen, ha bejön egy kis túlóra. Két gyermekem van, a fiú fő­iskolás, a kislány nyolcadi­kos. Hát hogyne érné meg annyit hajtani, amikor Tibi, a fiam jó tanuló a főiskolán! Most az hiszi, dicsekszem, pedig csak örülök, mint min­den szülő. Legutóbb júliusban nem győztem eltelni az öröm­mel: kiszanáltak bennünket a Kossuth utca elejéről, ahol egy szobában laktunk húsz évig: most négy szobánk van a Kórház utcán, a földszinten. Magának hiába is mondom, úgysem 4rtk tpüyeo jjo-j log ez a mi életünkben. Ne­künk már az egy plusz ket­tes is mesebeli kívánság lett volna. Van egy hétvégi tel­kem, víkendházzal, ott na­gyon szeretek elbabrálni sza­bad időmben. Kocsit is vet­tünk, megvan az eredménye az eddigi munkának. Hális- tennek még egészség is van, jó kosztról • meg a feleségem gondoskodik, aki • főszakács egy konyhán. Ja, hogy el ne felejtsem: azon a vasárnapon mindig jó a kedvem, amikor győz a Spari. A légkör a brigádban Ifjú Mikueza András (aki nemcsak azért ifjú, mert 18 éves, hanem azért is. mert itt dolgozik az apja, s nehogy összetévesszék őket): — Itt dolgozott a fater, gyakran bejöttem hozzá, meg­tetszett nekem ez a hely, je­lentkeztem és felvettek. Most szerkezetlakatos vagyok, a fa­toltsággal. Levest, húst, töl­tött káposztát fogadott be a gyomra. Némán, szótlanul tette. A család körbeállta, nézték, aggódtak érte. — Ihatnék — mondta a kisöreg, miután szokásához híven nyelvével tisztára mos­ta a kanalat. — Vizet. Hozzatok vizet apámnak — kiáltott a na­gyobbik fiú. — Vizet? — kérdezte cso­dálkozva a kisöreg. — Bort. Talán sajnáljátok tőlem a bort? Türelemmel várta a bort. A két középső gyerek szaladt el érte a kocsmába. Bőven hoztak, mert ők is szomjaz­ták. A kisöreg ivott, majd me­gint ivott. Akkor kikelt az ágyból. Felnyúlt a mesterge­rendához. leemelte a légy­piszkos paklit. — Na, fiúk — mondta —. ha már ilyen szépen össze­jöttünk, ferblizzünk egyet. ter a közvetlen főnököm, ami inkább hátrány, mint előny, mert tőlem még többet köve­tel. Nekem azért jó itt; klassz á légkör a brigádban, ha 'túl­óra is jön, akkor leesik a 3,5 ezer. Az igazság az, hogy az én korosztályom sokat jár szórakozni — ahhoz ez a pénz nem egy lottónyere­mény. de ki lehet jönni belő­le. Momentán az én haveri körömben a legtöbb kráé me- lós gyerek, ők inerp csövez­nek, nem uflják éDaz életü­ket langyos sör mellett és nem csavarognak egyik hely­ről a másikra. Nem igaz, hogy mi természetesnek vettük az 1 forintért kapott ebédeket tanulókorunkban. Csak azt nem szeretjük, ha bennünket állandóan nevelni akarnak. Itt van például a cigi: ha kö­zülünk valaki rágyújt, már azt mondják, ezek csak ba­góznak naphosszat. Az idő­sebb meg pöfékelhet félórá­kig, az természetes. Vagy ha egy fiatal bekerül a brigádba, azt várják, hogy azonnal gól­erős legyen. Pedig előbb meg kell tanulnia labdát kezelni, passzolni, nem igaz? „Jól érzem magam...11 Azért van öröm is: példá­ul, ha az ember egy babrás melót tök egyedül hibátlanra csinál. Ez már valami, ezzel még el is hencegne az ember. Meg jó a fizetésnap, ha vas­tag a boríték. Aztán jó hét végén a diszkó, nyáron az országos túra az MZ-vel. Más? Egyelőre nem akarok feltörni, így érzem jól maga­mat, ahogy vagyok. Pár év kell a gyakorlat megszerzésé­hez, s majd katonaság után elkezdek gondolkodni, hogyan is legyen tovább. Egyikőjük sem nyert a lottón, nem vitt véghez nagy tettet — csak teszi a dolgát mindennap, mint sok száz társa. Cipelik a vasat és na­pi apróbb-nagyobb mérgei­ket, de nem mennek el érzéketlenül a majdhogy­nem észrevétlen örömök mellett sem. Emberek. Angyal Sándor Járt körbe a kártya. A fi­úk néma egyetértéssel hagy­ták, hadd nyerjen az apjuk. — Na, pupákok — kurjon­gatta —, már kártyázni sem tudtok. Temetnék az embert, de semmit sem tudnak. Hajnalban a nagyfiú ki­ment a kórókerítés mellé. A szomszéd öregasszony csak erre várt, sietett megkérdezni. — Na, mi van, fiam? Kel­lek-e már? Menjek-e már? ígértem anyádnak, segítek öltöztetni. A nagyfiú nevetett. — Jöjjön, Mari néni! Segít­sen főzni anyámnak, mert nem győz jóllakni az öregem. Az elmúlást egyelőre elha­lasztotta. Eltelt már húsz év. Ha ün­nepen leül a család, jár kör­be a kártya. Az öreg csak nyer, csak nyer. Seres Ernő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents