Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
Artyom Veszjolij: Gyönyörök kertje | gy elhagyatott, fűvel benőtt mellékutca egyik megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy elaggott tisztviselő, Kazimir Sztanyiszlavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálata uitán. Az élét gondjai-bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kapcsolatot. A félhomályos konyhában húztak meg magukat ; a napfényes nappalit, de a fikutsz- szal, száraz virággal teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályuk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödjenek a madaraik. Kaliekák voltak az ablak alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony négyszögletes meg kör alakú kaliekák, magasak, kupola alakú tetővel, és létrává fűzöttt ülőrudacskákkal: ritkás vászonnal meg olajos papírral bevont kaliekák: ka- lidkák az előtérben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve, amikor hüllőit a tollúk — már hajnálok-hajnalán vidám csi- viltelésbé kezdtek. Először Röppenő, a csengő hangú rigó zendített rá, vagy Varázsló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt — szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Berzenkedve, torkait köszörülve hangolt Petytka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon keresztül betűztek az első sugarak a szobába. A kenderi- cé'k, kékcinegék és isten többi jámbor teremtménye a maguk módján köszöntötték az új napot. A madarak ébresztették az öregeket Kazimir Sztanyiszlavovics csupasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett folt hátán folt hivatalnokköpönyegben álmosan pislogva járta be birodalmát; köZben mosolygott és é vöd ve dörmö- gött A kékcinegék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik ülőrúdról lökdöste le nagy hancúrozással egymást A nyitott kalitkákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot kerestek a repedésekben. Kazimir Sztanyiszlavovics gyorsan megmosdott, majd csoszogó lépteit szaporázva, kiment a konyhába reggelizni. — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Baj annak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm? Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint hallgatott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hete is hogy énekelt. Istenem... Igazi tehetség ... Nem kéne vászonnal behúzatni a kalic- káját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Horniét szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. — De bökős vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy Ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is ... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is. — Mondta az öreg ragyogva, és megköny- nyebbülten heherészett. — Na, jól van, te sátán — hagyta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasszony. Gazdájuk hívó füttyére hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinaitoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alaitt: — Drótozni, fótozni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok! Az meg aztán végképp istencsapása volt, ha vándorkovács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Szta- nyiszlavovicsnak ráncba szaladt a homloka; a_ kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil... Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olimpiádus- ka, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majdcsak elhever valahol. Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombo- zó, snurozó gyerekeket is elzavarta a ház elől. Még egy korty híg kávé és vége a reggelinek. Az Uracs rigó felrebben gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az uj- jára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsát. Kazimir Sztanyiszlavovics gyengéden megcsippenti Uracs lábát és átviszi a szobába. Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek. Az öreg táplálta, fürdette a madarakat, lenyírta töredezett, elvadult karmukat, pucolta a kalickákat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojás-héjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak és hajku- rászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit. Egyszer Olimpiáda Vasziljevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves ... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem ide figyelj ; Szvetlánának görcsbe áll a lába, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka ... Húzd be posztóval az ülőrudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot, vagy pincebogarat, ez jó a szorulásra. — Már hogy fognék! Nem vagyok én veréb. (— Akkor vegyél mandulaolajat ! Lisztkukacot teszek bele és azzal etetem meg. Vagy talán ... — Jól van, jól van, sátán ... Vasléptekkel átvonult a háború, kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis . énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szomorko- dott. Elmaradt a nyugdíja. Azt is egykedvűen fogadta. Néha gyengéden mosolyogva párja jóságos szemébe nézett és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska, minek neked a menyasszonyi ruhád? Hisz nem mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. Nálam jobbat úgysem találsz. — És ősz bajszával pajkosan megcsiklandozta az öregasszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporzó szemét... Záporzó ... Ö, hogy tudott az énekelni. . . Hogy csattogott, micsoda trillák ... Istenem!... — Na- gyott sóhajtott, egy nehéz könnycseppet törölt le az arcából ... Nincs több olyan csalogány, nem is lesz ... — Minek neked a nagy kendő? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű?^ Hát a székek? Megvagyunk ‘nélkülük. Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskások- nak. Valahogy eléldegéltek, rongyokban aludtak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt: az etetők tele voltak, a kalickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. — Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a konyhaablakon. — Az eszed tokja, sátán ... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán ... — legyintett Olimpiáda Vasziljevna és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak. azimir Sztanyiszlavovics a kertben kapálga- tott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibetalálta a házat: a porfelhő mé- hében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángba borult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház ... (Bratka László fordítása) Munkásüdülők. Soltész Albert rajza. ANTANAS VENCLOVA: litván költő Hazám A Nyeman csupa-kék, kanyaros vize vagy te, A Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán; Ha a szél belering a szelíd elemekbe, Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám. A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam; Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafönt; Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban, A napnyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd. Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon, Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen, Suhogó, színe-méz nyíresek, ködeik lefedik lobogásom, Az ezüst-jegyű fagy ha mezőre betűt írogat; tudom, engem! Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az égen, A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem. A komoly teleket, hogy a kályha megint melegítsen; Tavon-ablakokon jelein kanyarítva derítse a jég a szívem. Ha a kertben a hárs kivirul, ne feledjem a sátrát; S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva; A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát; S ha tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra... De ha vágyakozom, legelőbb — tereád, honi népem! Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid ... Dalod újra idézi, mi voltam, Ígéri, mi még nem; E zenére a lélek, a csüggeteg, újra virít. A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország! Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe. Konok elleneid, darabokra szakítva, szíved kitiporták — De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke. A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod. Veled egy test-vér vagyok, éjeden élek, az álmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja ^ harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal. Tandori Dezső fordítása A forradalom hajnala. Mohácsi Regős Ferenc rajza. KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. november 7.
