Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
1979. november 4. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Á nő lázadása „Ki milyen virágot szakét, olyat szagol végig” — tartja egy beregi közmondás, aminek a lényege: minden asszony azzal éli le az életét, aki adatott neki. Ebben a mondatban benne foglaltatik egy bolygatbatatlan falusi életforma vastörvénye, az ásó-kapa kötelező gyakorlata, a megmásítha- tatlanság, a nő kiszolgáltatottsága, egy elvben családot védő, gyakorlatban személyiséget csorbító szokás. Életünk változásának egyik nagy jelzése: ez ellen lázadtak fel a nők, akik nemcsak „szakétják” a virágot, de ha nem tetszik, el is dobják. A közeli faluból a kisváros üzemébe ment dolgozni H. Jánosné. Harmincöt éves, eddig a háztartást látta el, dolgozott a háztájiban, besegített férjének a tsz-ben, nevelte a két gyermeket, ellátta az udvari jószágot, főzött, mosott. Gyakorlóidő után betanított segédmunkás lett, fizetése meghaladta a 2450 forintot. Először kényelmetlenül érezte magát. A többi asszony ápoltabb volt, látszott hajukon a fodrász keze nyoma, csinosadban öltöztek. Átalakulása nem tartott sokáig, néhány hónap után a szalag legcsinosabb nőjévé vált. A tmk-szerelő mondogatta is neki: — Panna, egészen magába bolondultam. Maga a legszebb az üzemben. Mindez először szokatlan volt, aztán ha nem hallotta, hiányolta. Az ártatlan széptevésből viszony lett, és H. Jánosné egy szép napon elköltözött otthonról. — Nekem az uram sosem mondott szépet. Mindig csak a munkára nógatott. Egyszer a tükörbe néztem, s rájöttem: tényleg nem vagyok rút. Mindig ez hiányzott, a gyengédség. • * * — A feleségem Debrecenbe ment dolgozni. Kézilány lett a vendéglátónál. Későn járt haza, sokat voltam egyedül, ittam is. Szilveszterkor odamentem mulatni a sógorral, ahol az asszony dolgozik. Láttam, egy fiatalember kávét küld neki a konyhára. Ez megerősítette a gyanúmat. Újév napján nagyon összevesztünk, meg is ütöttem, ö meg beadta a válást. Azt mondta, egy állattal nem él együtt. * * * — Elmentem a ruhaiparba dolgozni. Falusi vagyok, eleinte szoktalan volt. Különösen a fürdőben szégyelltem magam. Mind olyan rendesen voltak öltözve, meg csak úgy fogyasztották a szappant. Én is vettem új fehérneműt, szépet, csipkéset. Telt rá a fizetésemből. Mosdottam is, otthon is. Közben maradt a sok házimunka. A férjem mindig iszogatott, de mióta dolgozom, egyre többet. Egyszer aztán kitört a vihar. Szememre hányta, hogy biztos van valakim, azért pintyózom magam. Üntam az örökös veszekedést. Gyerek nincs, otthagytam a férjem. Most albérletben lakom, s nagyon jól érzem magam. * » * — Nekem ajánlották a férjemet. Abban reméltem, megszeretem idővel. Lett három gyermek. Egy baj volt, az ember ivott. Ilyenkor goromba volt, vert, üldözte a gyermekeket. összecsomagoltam, a gyerekekkel elmentem a szüléimhez lakni. Még azon sem osztozom, amit szereztünk. Jött kérni, hogy így lesz, meg úgy lesz. De én már másként tudtam viselkedni vele. Odavágtam: tudod, hogy nem bírom az italszagot. Keresek, megélünk tisztességesen. még szeretem. Azért is iszom, mert nagy a bánatom. * * ♦ — A fiam Pestről hozott asszonyt. Védőnő volt. Eleinte nem is volt baj, gyűjtöttek, hogy építkezni fognak. Nem tudta szokni az itteni életet, s egyszer elment Pestre, és vissza se jött. Hiába írt a fiam utána, nem is válaszolt. Valahol a Dunántúlon dolgozik. Válóperi keresetek, tanú- vallomások vastag kötegéből válogattam a fenti eseteket. Töredék ez csupán, elenyésző része az egésznek. A válások száma ugyanis igen magas. Ez év első kilenc hónapjában megyénkben 815 jogerősen felbontott házasságot tart nyilván a statisztika. Év végére ez a szám ezer fölé emelkedik, s új, szomorú rekord születik. Az elmúlt években mindig túllépte a felbontott házasságok száma a kilencszázat, tavaly 1190 esetben hozott ilyen ítéletet a bíróság. — Ritka eset, amikor egy- egy házasság megmenthető — mondja a bíró. — Többnyire már a békítés sem sikerül. Miután a legtöbbször mindkét fél a válás kimondása mellett van, az okok vizsgálatára sincs szükség. A megyében a legtöbb keresetlevél-elutasítás — tizenhárom — 1975-ben volt. A múlt évben három, az idén eddig nyolc esetben mondott nemet a bíróság. Ez kevés, de aki már ide jut, annak olyan rossz a házassága, hogy azon nem lehet segíteni. — A válás néha olyan, mint a járvány — mondja egy túlnyomóan nőket foglalkoztató gyár művezetője. — Ha egy kezdi, mindig akad követő. A szalag mellett sok mindenről szó esik, s van, akinek az így hallott eset tárja fel a lehetőséget, s a többiek szurkolása adja a bátorságot. Az is igaz, többnyire akkor figyelünk fel, amikor már javában megindultak a válások, így a közösség beavatkozására sem sok lehetőség van. Pedig erre nagy szükség lenne. Bár ki veszi szívesen, ha beavatkoznak a magánéletébe? Megyénkben az elmúlt évek azt bizonyították: a válást túlnyomóan nők kezdeményezik. Az esetek több mint 61—63 százalékában az asszonyok indítják a keresetet. Ez a tendencia korábban a városokra volt a jellemző, ma már a falusi számok is ezt jelzik. Jogos-e ez a lázadás? Nem az egyenjogúság torzulásáról van szó? Normális-e, hogy az asszonyok ostromolják a bíróságokat? De ami a legizgalmasabb: mi lehet az ok? * * * — A nő, azzal, hogy munkát vállal gyárban, üzemben, kereső lesz, biztos gazdasági hátteret tud magának teremteni — mondja a válóperes ügyvéd. — Megszűnik korábbi függősége a férjtől, tudja, hogy a legtöbb esetben neki ítélik a gyermeket, a lakást, így nem habozik, ha úgy érzi, hogy sérelmek érik. A másik ok: munkahelyén új, más emberi, munkatársi kapcsolatot létesít. Tud ösz- szehasonlítani, sok mindent hall, igényesebb is lesz. Bár az sem vitás, igen sok esetben a környezetváltozás nem előnyös, olyan hajlamokat is felszabadít, melyeket korábban, egy kisebb közösség kontrollja féken tudott tartani. Akik hozzánk fordulnak — így az ügyvéd — öntudatosak, határozottak, legritkább esetben elkeseredettek. Nagyon sok más élettársi kapcsolatot is létesít, már a válás időszakában. * * * Vaskos aktacsomót lapozgatok. Egy huszonöt éves házasság felbomlásának történetét. Ott sorakoznak a felnőtt gyermekek vallomásai, a házasfelek vádaskodásai. Itt is az asszony a kezdeményező. Mint mondja: végre olyan anyagi körülményeket, munkát teremtett magának, hogy el tud szakadni a férj-1 tői, annak anyagi kényszerétől. Senkije nincsen, nem is kell más, csupán nyugalmat akar, saját életét szeretné élni. Áz egykori szerelem már tiszta gyűlölet, fröcskölő szemrehányás. Kivárta, míg gyermekei egyenesbe kerülnek, s most végre magának akar élni. Lakást vett, autója van, önálló. — Elég volt a mártíromságból! — mondja a bíróságon. * * * — Nem szabad a válások ügyét csak gazdasági, anyagi függetlenség oldaláról nézni — mondja az N.-i tanács titkára. — Ha lázadást említett, akkor itt gyorsan elmondok egy történetet. G.-né, Bözsi, fiatalon ment férjhez. Az anyósáékhoz költözött, a ház körül dolgozott. Otthon vasárnaponként az anyós osztotta a porciót, s Bözsinek úgy jutott hús a levesből, ahogy az anyós jónak látta. Ha munkáját kevésnek ítélte, nem kapott. A fiatalok házra gyűjtöttek, így az asz- szonyka elment dolgozni, ide a szomszéd városba. Nem sok idő kellett, nem tűrte tovább a porciózást. A férjét választás elé állította: vagy ő vagy az anyja. Bözsi férje a tradíciót, az anyját választotta. Azóta az asszonyka elvált, beköltözött albérletbe. Higgye el, nagyon sokszor ostoba hierarchikus problémák, hagyományok késztetik a nőt arra, hogy változtatni próbáljon életén. Tagadhatatlan tény: sok esetben valódi, nyomós oka van annak, hogy a nő felbontja a házasságot. Az italozó férj, az ingázás miatti állapotok, a megismert új javára történő összehasonlítások, az oktalan féltékenykedések, a személyiség kibontakozását gátló szokások, élet- körülmények okkal serkentenek arra, hogy az életközösség felbontását kérje az asz- szony. De ez a megállapítás csupán egy tény tudomásulvétele. Vajon nem lehetne megfelelő időben tenni, hogy ne minden változás torkolljon családi csődbe? A falu értelmes és progresszív közössége, egy-egy munkahely kollektívája, a társadalmi élet megannyi fóruma nem tudna időben beavatkozni? A nőt is fel kell vértezni, a férjeket is meg kell szoktatni az újhoz. — Pestre járok dolgozni. Amikor hazajöttem, láttam, az asszony nem olyan, mint szokott lenni régen. Megtudtam: udvarlója van. Nagyképű fiatal ficsúr. Neki az tetszik. Pedig televíziót is vettem, hátha akkor jobban otthon marad. Az sem volt jó. Most beadta a válást. Pedig Kora reggel. A térj és feleség kilép a kapun. Elköszönnek. Az egyik indul jobbra, a másik balra. A sarkon még visszanéznek — ha visszanéznek — egymásra. S ettől a perctől a két élet külön sínen fut. Más emberek, gondok, örömök, hatások. Egymás eszébe sem jutnak. A bizonytalan érzések pókhálóját széttépi a napi 10 órás különlét. Két ember ügye? Nem. Családoké. Mindannyiunké. Bürget Lajos Népek alkotó képzeletének remekművei Sírfák, gombos fák, kopjafák Napirenden vannak a temetők, a temetkezés. Irodalmi hetilapunkban vitáznak róla, városaink építészekkel terveztetnek új temetőket, minden kolumbárium egy-egy kísérlet a jobb megoldásra. Könyvek jelennek meg régi temetkezési szokásokról, fejfákról, s közben szaporodnak a sírok, fogynak a hazánk református, evangélikus, unitárius temetőire oly jellemző, Európában egyedülálló ritkaságok: a fej fák. Múzeumokba vándorol, amelyiket még fel nem tüzeltek, vagy át nem jutott a határon, hogy drága pénzen kerüljön műgyűjtők kezébe. Szakemberek sokat elmélkednek róla, hogy honnan származnak ezek a hol emberalakra, hol csónakra emlékeztető fejfák, fejefák, fejes fák, cifrafejfák, főtül való fák, gombos fák, gombfák, sírfák, epitafák, vagy éppen kopját tartó emlékükre utalva: a főleg erdélyi kopjafák? A néprajz tudósai felvetették s részben bizonyították a különösen Tiszántúl (Szat- márcseke, Hajdúböszörmény) honos csónak alakú fejfák finnugor eredetét. Egyáltalán hogyan és honnan kerülhettek hozzánk ezek a különös alakú fej fák, melyek nemeik falvanként mások, de a népi teremtő képzeletnek, szobrászi látásnak is páratlan emlékei? Van, aki török eredetűnek tartja, pedig a török turbános sírkövek alig hasonlítanak fejfáinkhoz. Amíg fel nem dolgozzuk északi rokonaink, s a szibériai népek temetkezési szokásait, s mindazokét, menyekkel évezredek során érintkeztünk, végső feleletet nem találhatunk. Ügy látom azonban, hogy az emberalakú ún. ant- ropomorf és csónak alakú fejfának közös eredete van, csak más kialakulási útja. A közelmúltban átnézhettem a finn Nemzeti Múzeum dokumentációs tárának fej- fa-anyagát. Karjalai fejfák százai azonosak, közvetlen rokonai a mi fejfáinknak. A századfordulón élt még ott a csónakos temetkezés szokása is. Poroszlói és karéi iái fejfa Nemcsak a halottat helyezték csónakba, de a csónakját ráborították sírjára, s azt a bábut, amit felöltöztetve úgy tiszteltek, mintha maga a halott lenne, sírjelként állították. A norvégek is temetkeztek hajóba, földdel fedve a holtat. A karjalaiak nemcsak a sírra borítottak koporsót, de házacskát is építettek fából, hogy legyen a holt lelkének hová költöznie, s erre tették a holtra emlékeztető bábot. A mohamedán kunoknak is voltak ilyen kömpöce- ik, s a kirgizeknek is. A románok Corhanának (korhány) nevezték a sajátjukat. Egy bizonyos: azoknál a primitív népeknél, melyek hittek abban, hogy a lélek tovább él az ember holta után, s mocsaras, lápos, vízparti tájon éltek, a temetkezési szokások is hasonlóak lettek. Afrikai, madagaszkári példák épp úgy tanúsítják, mint a mi vidékeinken fennmaradt fej fák. A török nem nézhette a keresztet, de megtűrte az ősi hagyományokból átörökített fejfát. Ügy maradtak fenn ezek népünk emlékezetében, mint a bájolások, sirató énekek, pogány kuruzslások, gyógyfüvek ismerete. S ha Bornemisza Péter a XVI. század végén még felsorolja a pogány „ördögi kísérteteket”, miért ne maradtak volna élőek tárgyi emlékeink, ha egyszer á keresztény hitre tért Karjaiéban is folyamatosan fennmaradtak szinte napjainkig? Kirgiz, kalmük, tatár rokon jelenségek csak bizonyítanak, nem cáfolnak. De mire megyünk vele, túl a tudomány belső gondjain? Azon a nagy ívű körön belül, melyhez finnugorok is tartoztak a túlvilágról alkotott képükkel, a képzeletvilágunk, teremtő, térformáié készségünk közös volt. Vagyis: oljsan sír jeleket állítottunk mi is a tizenhatodik század óta, mint északi rokonaink folyamatosan a huszadik századig; s erre Karjala, a Kalevala földje eleven példa. Ez a hagyomány pusztuló- ban van. Bár megváltozott a túlvilágról formált gondolkodásunk, mások temetkezési szokásaink, de ez nem indokolja, hogy giccses, hivalkodó műkövek, habarcsból lett csó- kolódzó galambok, tört angyalszárnyak, drótból, bádogból kalapált s kovácsolt vasnak álcázott lámpások hirdessék, hazudjék halálunkon túl embervoltunkat. Ha a humanitást írjuk zászlainkra, tartozunk azzal az embernek, hogy anyagban és megformálásban is méltán emlékezzünk meg róla. A temető ne legyen operett, a sírjel legyen méltó ahhoz, akiért állítottuk. A fejfák, gombos fák, kopjafák méltóak voltak eleinkhez. Népek alkotó képzeletének remekművei. A mai sírjelek nem korszerűek, hanem: hamisak. Mások boldogok lennének, ha ilyen, még napjainkban is élő hagyományuk volna, mint a mi fej fáink voltak. Mi akadálya van, hogy ezt a hagyományt felélesszük? Azok a tétova kísérletek — melyeknek néhol tanúi vagyunk, — jelzik, hogy igényeljük ezt az iga- zabb, tisztesebb sírjelet. Nábrádi és szatmárcsekei fejfa Koczogh Ákos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Karéliai csónakos, fejfás temetkezés a századfordulón (Németh Ingeborg rajzai)
