Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

I

1979. november 4.

KELET-MAG Y ARORSZÁG

3

Második otthon?

A

z élet kemény dolog. Az ember nem mindig azt teszi, amit akar, amit szeretne.

Az élet kemény dolgai közé tartozik, amikor az embert a munkája máshová köti, mint ahol él. Hétfőtől péntekig egyedül, távol a családtól, amelynek szüksége lenne rá, s amelyre szüksége lenne neki is. Nappal a munka, este-éjjel a magány. Nemcsak hetekig, hónapokig, sok tíz ezer ember életében hosszú éveken át. Nem kitérő, életforma ez a kettős élet. Életforma, amely akarva-akaratlan kemény- nyé, rideggé teszi az embereket, kevésbé fogékonyak az élet szépségei iránt. Asszonyokat, akik a hét öt napján csak a maguk erejére támaszkodhatnak, a gyermekneveléstől az otthoni tennivalókig mindenben. És a gyerekeket is, akik számára az apa csak hétvégi vendég a háznál: beszámoltató és ítéletosztó, a szeretetét mértéktelenül pazarló és mégis szűkmarkú az időt illetően, mert jogos igényt tart rá az asszony — és ő is rá —, s mindaz a felgyülemlett ház körüli munka, amelyhez az asz- szonyi energia vagy a hozzáértés hiányzott a hét öt napja alatt. A szűkös két napban mindarra futnia kell az időből, amire másnak hét nap áll a rendelkezésére.

Mégis, hosszú évtizedek óta, sok tíz ezer ember életformája ez — Szabolcsból még mindig több, mint 30 ezren ingáznak. Számukra épültek országszerte a munkásszállások. Elsősorban azokban a városokban, amelyekben az ipar fejlődése már alapvetően — például Budapesten —, vagy éppen az elmúlt egy-két évtizedben — így Miskolcon, Diósgyőrött, Szegeden, Pécsett — meghaladta a munka- vállalók számának növekedését.

Munkásszállás. Négyöt napra körülkerített lakhatóság. Egyre több közülük az, amely aránylag jó lehetőséget kínál a pihenésre, a fizikai regenerálódásra. A kérdés csak az: elégséges-e ez tartósan egy felnőtt ember számára. A válasz egyértelműen: nem. Tudják ezt azok is — legalábbis többségükben —, akik létrehozták a munkásszállásokat. Ezért mind több helyen társalgók, klubok, rádió- és televíziókészülékek, vagy éppen helyi kulturális programok kívánnak segítséget nyújtani a magány óráinak feloldásához. Több-kevesebb sikerrel. Mert az ember lehet magányos emberek között is. Ha a gondolata azokhoz köti, akiktől távol él. Mert a legszórakoztatóbb filmvetítés sem tudja feledtetni az emberben azt, hogy hétfőn hajnalban lázas betegen hagyta otthon a kisfiát.

Az utóbbi években gyakran megfordultam munkásszállásokon. A porták melletti falitáblákon mind több helyen találkoztam különböző programokra hívó hirdetményekkel, de ennek ellenére az emberek többségét a szobákban találtam. Aludtak, kártyáztak, vagy ittak. Nemcsak azok, akiknek odahaza is ez jelenti a szabad időt. Azok is, akik egyébként józan, családszerető, minden iránt érdeklődő emberek. Odahaza. Amikor rájuk kérdeztem, miért teszik, a válasz szinte egyértelmű volt: aki alszik, kártyázik vagy iszik, azt nem kínozzák a gondolatok.

A munkásszállás — talán erősnek tűnik a kifejezés, de igaz — kiegyezés az élettel. Szükséges rossz. Nem mi, magyarok találtuk ki, így van ez szerte a világon. A gyáraknak munkáskéz kell, a születő új objektumoknak — legyen az erőmű, gyár, vagy éppen lakóház — építőmunkás. A legtöbb esetben ezek ma már helyben nem állnak rendelkezésre. Hozni kell őket, mind nagyobb távolságról, ahová esténként már nem lehet haza vonatozni. S ami ezzel jár: ideiglenes otthont kell teremteni számukra. Szándékosan mondtam azt: otthont, s nem azt, hogy fedelet a fejük fölé. A kettő nem ugyanaz. Az egyik megpróbál yalamit átmenteni abból, amit * az ember kényszerűségből maga mögött hagyott. A másik csak a fizikai regenerálódás feltételeit teremti meg. S ez utóbbi ma már kevés — még a becsületesen végzett munkához is. Statisztikák bizonyítják, hogy a problémákkal vívódó emberek körében mindig több a baleset, mint akiknek cselekvését nem béklyózzák a munkán túli gondok.

M

egoldás? A munkás- szállások megszüntetése nem járható út, még nagyon hosszú ideig szükség lesz rájuk. A megoldás csak az otthonjelleg erősítése lehet. Olyan légkör megteremtése, amely valódi közösségekké kovácsolja a kény- szerűségből egymásra utalt embereket. S ehhez nem kitalált — s a feladatlistán kipipálható — programok kellenének, hanem olyanok, amelyek a munkásszálláson élő emberek természetes igényeiből fakadnak. Nem csupán feledtetni kell velük kettős életük gondjait, de segíteni is feloldásukban. Ez pedig azt jelenti, hogy egy-egy munkásszálló élére nem gondnok kell, aki ügyintéz, nyilvántartásba vesz és tilt, hanem olyan ember, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy valamit pótoljon abból, amit a kemény élet elvett ezektől az emberektől. Akkor talán a munkásszállás második otthonukká válhat a benne élő embereknek. Ma még — sajnos — ez nem fgy van.

r. p.

JOBB FÖLD TUZSÉROH

Meliorációra 13 millió

Három év alatt, 1979-ben, 80-ban és 81-ben a tuzséri Rákóczi Tsz-ben mintegy 3500 hektáron, csaknem az egész gazdaság területén elvégzik a meliorációs munkákat, amelyet részben állami támogatásból, részben saját erőforrásból biztosítanak.

Idén kezdték a nagyszabású munkát és három lépcsőben, 1981-re fejezik be. Tavasszal Tiszabezdéd határában a nagyüzemi táblákat alakították ki, rendezték a terepet és utakat építettek. Hasonló munkákra kerül sor jövőre Tuzsér és Komoró határában is, ahol azonban már belvízrendezést is végeznek és meszezéssel talajjavításra is sor kerül. Tizenötmillióba kerül a jobb föld Tuzséron, míg a meliorációra 13 milliót költenek.

Ifjámmkásak

KiSfárdiB

Ifjúmunkások a BE- AG kisvárdai gyárának mechanikai üzemében a gyártmányok csatlakozó kábeleit készítik. (Cs. Cs.)

Nyírtelekre visszamennek

„Fővonalon vagyunk...“

— Hogyan élnek Nyírteleken a fiatalok? — kérdezem a nagy községi tanács elnökét.

— Sokan edjárnak, sok a diák. Van két üzemünk, a MEZŐGÉP és a perlitgyár. Van termelőszövetkezetünk. El lehet tehát helyezkedni helyben is. Érdekes és jó dolog, hogy sokan, akik tanultak, hazajönnek. Szívesen telepednek meg itt. Ennek több oka van. Az egyik nyilvánvalóan Nyíregyháza közelsége. A másik: nem eldugott község ez. Fő útvonalon vagyunk. Hogyan élnek? Ha a KISZ-titkárt kérdezte vodna, akkor azt mondanám, hogy az emberek maguk alakítják azt, ahogyan élnek.

Széltől szélig

Nyírteleken, igaz csak néhány hétig, Magyar László egy személyben a tanács elnöke és a KISZ titkára is. Hamarosan új KISZ-titkárt választanak, mert a tanács elcsábította a KISZ-est, de ebből még nem volt, és feltehetően nem is lesz vita. A KISZ és a tanács kapcsolatáról egyforma ítélete van tehát az elnöknek és a titkárnak. Mondom is ezt. Neveti, aztán elmondja magáról, hogy ő is egy a sok közül, akik itt Nyírteleken hazaértek.

— Nem kicsi dolog ez. Ismerem a falut. Kertészként a határt is megismertem, KISZ-tiikárként pedig nagyon sok kiváló embert ismertem meg. Nagy ez a község. Széltől szélig harminc kilométer. Egy nagyvárosnak is elég lenne ennyi hely. Azt kérdezi, hogy vahnak-e itt magányos fiatadok, akik nem tudnak mit kezdeni az életükkel? Biztosan vannak, de állítom, hogy ezek az emberek a világ legragyogóbb városában is magányosak maradnának.

Van egy szép ifjúsági házunk, függetlenített vezetővel. Ez fog össze négy klubot és hat adapszervezetet. Működik itt egy kulturális társulás, ez hangolja össze a közművelődési munkákat. Mindent összeszámolva 170 ezer forintunk van ilyen célokra, ez nem sok, hiszen 7300-an élnek itt, de nem is kevés. Van egy 14 000 kötetes könyvtárunk. Most egy régi magtárból akarunk kialakítani egy alkalmas nagyobb helyiséget. Társadalmi munkával persze, mert ránk is igaz a szólás: ha szegény az eklézsia, maga harangoz a pap.

Diszkó a Dankó-bokorban

Az egyik ilyen „maga harangozó pap” az ifjúsági ház függetlenített vezetője, Dan- kó Mihály:

— Voltam — meséld — gyerek is, diák is itt. Vallom, hogy ilyen kategória, hogy falusi fiatal nincs. Igényeiben nincs. Egy faluban manapság éppen úgy van egyetemet, főiskolát végzett, érettségizett, vagy éppen csak három-négy osztályt végzett fiatal, mint a városokban.

Nem tudnám megmondani, hogy hányféle szakma művelője él itt, hogy hány helyen tanulnak az innen ingázó gyerekek, de a skálában, amit így elképzelek, belefér a mi teljes világunk.

— Azt kérdezi, hogyan lesz ebből program? Diszkó is kell, természettudományi előadás is kell. Kell sport és politika, amatőr művészet és egészségügy. Más kell a Dankó-bokorban, más a MEZŐ- GÉP-ben. Az, hogy az adott helyen és adott pillanatban mi kell, nem lehet innen kitalálni. Mi csak érzékenyek lehetünk az igényekre...

Fiatalnak lenni jó...

— Különben igaza van. Biztosan akad olyan értékes ember a községben, akit nem fedeztünk még fél. De miféle érték az, ami csak önmagáért való, ami nem fedez fel minket? Ha itt egy Munkácsy születne, akkor lenne rajzszakkörünk, ha egy Ady, akkor dolgozna az irodalmi szakkörben, és vendége lenne az író-olvasó találkozóknak.

Járom Nyírteleket. Nem mondom, hogy bejárom, mert gépkocsiból nézelődni nem lenne érdemes. Gyalogj áros beszélgetésem közben neveket gyűjtök. Fiataloktól. Azok neveit, akik úgymond mívesei a fiatalok nyírteleki életének. Mondják a gyerekek Nagy Sándort, Smidt Ilonát, Timku Margitot, Draviczky

Sándort, Majoros Józsefnét, Sárosi Józsefet, dr. Radéczy Jánost, az új „dokit”, dr. Siska Andrást... Egyikük előadó volt, másikuk valamit szervezett, egyikük szakkört vezet, másikuk segítséget kér valami jóhoz. (Most alakult pedagógus KISZ-szervezet.) Van, aki idősebb, de egyformán közük van ahhoz, hogy Nyírteleken fiatalnak lenni

jóOk mondják el: itt is van 15—20 olyan fiatal, akikkel több dolga van az ügyészségnek, a rendőrségnek, mint a KISZ-nek, de ők adják a kezembe a község szeptemberi kulturális programját is. Ez a kínálat, ha úgy tetszik kóstoló, egy kicsit recept is. A MEZŐGÉP klubja a gyesen lévők gyermekeit hívta cirkuszba, politikai fórumdélutánt szervezett, nyugdíjasoknak rendezett találkozót, majd szocialista brigádvezetőket ültetett kerékasztalhoz. Vendége volt az Igrice együttes. Az Atlasz Ifjúsági Klubban vendég volt két labdarúgó, a tiszalöki diszkóklub, rendeztek népművészeti vetélkedőt, beszélgettek klubdélutánon a házasságról. Varjúlaposon az állambiztonságról tartottak előadást. Beszélgettek az olimpiák történetéről, és ebből rendeztek vetélkedőt, szerveztek asztalitenisz-bajnokságot ... Az ifjúsági házban hetenként találkoztak a népi táncosok, az irodalmi szakkör, a gyermekklub, a rajz-, a báb-, a honismereti szakkör tagjai.

Bartha Gábor

A világjáró vasas

R

óma, Trieszt, Rostock, Jalta, Dubrovnik, München, Párizs, Zakopane, Alupka, Velence, Milánó, Bari... És sorolhatná még tovább is a sok városnevet — ahol már járt — Kelemen Attila, a kisvárdai Vulkán egyes számú öntödéjének főművezetője. Még csak harminchárom éves, de már úgy beszélnek róla a gyárban: világjáró ember...

— Valóban sokat utaztam, sokat láttam már, de mégsem eleget — mondja. — Amolyan hobbyféle ez nekem. Amióta csak megvan rá a lehetőségem minden évben szervezek egy utat.

— Már gyermekkoromban rengeteget olvastam. Szinte habzsoltam az útleírásokat, a történelmet, kalandos történeteket. Volt olyan nap, hogy egy háromszáz oldalas könyvet is kiolvastam.

Aztán az irodalmat a valóság is követte. Előbb az úttörőkkel. A dombrádi Tisza- part, Tiszakányár. Az emlékezetes kerékpártúrák után csoportos kirándulások az ország északkeleti részébe. Pál- háza, Kőkapu, a Zemplénihegyek.

— Talán még tízéves sem voltam, .amikor már egyedül indultam el a fővárosi rokonunkhoz. Igaz, az állomáson vártak.

A technikumot már Miskolcon végezte, de a tanulás mellett is tudott időt szakítani szenvedélyének.

Jól sportolt, atlétizált, így abban a szerencsés helyzetben volt, hogy Diósgyőr színeiben az ország szinte minden nagyvárosában megfordulhatott. Sok látnivalót és élményt nyújtottak az ifjúsági építőtáborok is a fiatalembernek, de az igazi, nagy utak mégiscsak hazatérte után, Kisvárdáról indultak.

Következett a külföld. Csehszlovákia, Lengyelország, NDK, Jugoszlávia, nem is egyszer. Aztán a Krím: Alupka, Jalta és környéke. Vasúton, autóbuszon, motorkerékpáron, hajón. Hat évvel ezelőtt például hárman, kocsival egész Lengyelországot bejárták. Még a tengerparton is végigautóztak.

— Az első nagy utam éppen tíz éve volt. Szeptemberben. Barátommal ketten indultunk útnak motorkerékpáron egy MZ—125-össel. Jugoszlávián át mentünk végig szinte egész Olaszországon. Rengeteg élményben volt részünk.

A másik nagy élményem az 1972-ben tett utazás. Észak- Olaszország, francia Riviéra, Párizs, München vonattal. Münchenbe éppen az olimpia előtt érkeztek.

— Szívesen ott is időztünk volna, de egyszeriben olyan drágaság lett — például a sör ára tízszeresére emelkedett — hogy a pénzünk egy-kettőre elfogyott. így csak a stadiont és a csarnokokat néztük meg. A játékokat már itthon.

Most egy kis kényszerszünet van a nagy utazásokban. Kelemen Attila ugyanis megnősült. Ez egymagában nem is lenne akadály, mert felesége — Kovács Valéria — is szeret utazni. A nászutat is vonaton tették meg. Ausztriában és Olaszországban jártak. Három éve Lengyelországban és Romániában voltak, a következő évben pedig két hétig üdültek a Balatonnál. Tavaly azonban már nem mehettek sehová. Megjött az elsőszülött kislány, Diána...

— Nem lesz hosszú a szünet — magyarázza a világjáró ember. — A kocsit már megigényeltük. Egy Skoda 120-ast. Azzal már könnyebben mozoghatunk a gyerekkel is. Mert nélküle nem megyünk. ..

A vasas világjáró egy kicsit elgondolkodik:

— Hogy hova utazunk majd? Talán előbb a Szovjetunióba. Franciaországba még el kell jutni a családdal is. Aztán ott van még Észak- Európa, a skandináv álla>- mok. Még van idő felkészülni, olvasni is hozzá. Mert az a helyzet, hogy én még minden útra felkészültem. Lehet, hogy hencegésnek hat, de amikor Párizsban jártam, úgy kiismertem magam, mintha csak Budapesten lettem volna.

— Lehet, hogy a gyerekkel kevesebbet utazunk? De utazunk! Hiszen annyi mindent nem láttunk még... S a gyerek? Hadd kezdje ő is korán — mint az apja.

Tóth Árpád