Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
1979. november 18. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Á példa ereje D iákkoromból őrzöm a csupa ideg énektanár alakját: szinte könnyezni tudott örömében a jó hangzás hallatán, s ugyanakkor előadás közben szemrebbenés nélkül hozzávágta a karmesteri pálcát a figyelmetlen és fegyelmezetlen kórustagokhoz. Nem felejtem azt a fiatal vízügyi mérnököt sem, aki velünk, a szintező rudakat tartó srácokkal együtt állt újra a Kraszna vizébe, mert kiderült, hogy eleve rossz alapállásból indultunk a folyó feltérképezésénél. Eszembe jut másik tanárom, aki minden órán költői szenvedéllyel oktatta az irodalmat, majd szabad idejében „fakutyákon” korcsolyázni tanított bennünket a községi vályogvető gödörben, s mert agglegény volt, családlátogatáskor leült közénk, bablevest enni. „Az ifjúság nevelésével sokat és sokan foglalkoznak: a család, a pedagógus, a KISZ, a társadalmi szervezetek, a munkahely. A kulcskérdés: a példa ereje. Hiába mondanak a felnőttek akármit, ha a gyermek azt látja, hogy nem úgy élnek, ahogy mondják.” (Kádár János csepeli beszédéből.) A mi korosztályunk — a negyvenesek — abban a szerencsésnek mondható helyzetben van, hogy rendelkezik az összehasonlítás lehetőségével. Történelmi tény: születtünk a nagy világégés előtt és álmodoztunk a felszabadulás után éhesen és rongyosan, szavaltunk verset korgó gyomorral, furulyáztunk indulókat a beadásban és a tervköl- csön jegyzésben élenjárók ablaka alatt. Sokan talán már nem is emlékeznek erre, hiszen főleg az utóbbi húszegynéhány év alatt sok minden kényelmesebbet megszoktunk, természetesnek tartunk. Legfeljebb néhány órán át bosszankodunk, ha valami másként „jön be”, miként ázt vártuk. Ilyenkor végül azt mondogatjuk magunknak: csak semmi pánik, volt ennél már nehezebb is. Valami azért erősen tartja magát: percig sem szűnünk meg kritizálni a mai tizen- és huszonéveseket, akik „bezzeg” nem követik apáik, anyáik példáját, hanem unják a banánt is, véget nem érő nagylemezeket hallgatnak. Miközben példálózni igyekszünk egy-egy unatkozó mai fiatalon, elégedetten gondolunk a magunk hasonló korszakára, s mondjuk, hogy mi bezzeg nem unatkoztunk, másként éltünk, másként gondolkodtunk. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy tudjuk, a megváltozott viszonyok között élő mostani ifjúság okosabb, sokoldalúbb, mint mi voltunk annak idején. Fitymálunk és bírálatokat mormolunk, — sokszor csak magunknak — a mostani fiúk, lányok túlzott kényelmességén, miközben sietve elfelejtjük, hogy azért mi sem rohantunk mindig az első szóra egy kupa vízért, nem siettünk kikapkodni egymás kezéből a szemetes vödröt, s nem pattant ki a szemünk hajnali ötkor, amikor álmosak voltunk. Minderről hallgatunk, legfőképpen pedig arról: milyen példákat mutatunk mi fel fiaink és lányaink előtt, amit belső kényszerűségből követhetnének ők. Közbevetőleg egy személyes élmény. Felemlítem a szálkái bútorgyár fiatal szakmunkásának azt az idős asztalost, aki fél hónap alatt tíznél is több kilót adott le, éjt nappallá téve dolgozott, mert a dolgok nem úgy mentek, mint ahogy a tervezés boldog óráiban képzelte. Mondta erre a fiatal szakmunkás: „Oka volt rá, ha úgy ette magát, inkább előregondolkodtak volna, mibe vágják a fejszét.” Talán igaza van annak a szálkái fiatalembernek. Normális körülmények között manapság nálunk semmi szükség arra, hogy tízesével adja le a kilókat bárki. Kár volna felmutatni követendő példaként egy, a munkában megrokkant embert, mert a mai fiatalság jól tudja, a fegyelmezettebb munka nem egyenlő az önpusztítással. A nyíltszívű feltárásokat szeretik a mai fiatalok, s nem a szépen csomagolt magyarázatot, ha az üzem, a gyár, az intézmény dolgai kerülnek terítékre. Ám a példa mégis a legjobban meggyőző érv. Ismerek sokak által irigyelt, jó körülmények között élő családot, ahol a nagylány, vagy a nagyfiú rendszeresen elcsavarog, szülei között nem érzi jól magát, mert a szülei átlátszóan, tíz körömmel kapaszkodnak a megszerzett jólétbe, amit középszerűnek sem nevezhető tehetséggel — fáradtsággal akarnak biztosítani maguknak létezésük utolsó napjáig ... Aztán felerősödik annak a kőműves szocialista brigádvezetőnek az arcéle, aki volt csavargókat fogott össze egy közösségbe, sok időt és energiát pazarolt rájuk, amíg normális mederbe terelte életüket. Közben évekig egy nyári konyhás albérletben szorongott kisfiával, várandós feleségével. A kőműves, — bár nem épített magának műkővel fényesre sikált öröklakást — embersége, tisztasága, áldozatkészsége máig is példaként lebeg ismerői előtt: íme így is lehet élni, dolgozni, örülni a mások örömének és rágódni a mások fájdalmán is. Szó sincs arról, hogy napjaink fiatalsága szüntelenül a példaképek után vágyódik. Maga a példakép fogalma sem ugyanazt takarja ma már, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Nehezebb, bonyolultabb feladataink megoldásához ma már kevés a jó szándék, sokszor a szorgalom is, ha az nem párosul kellő szakmai felkészültséggel. Nyilvánvaló, hogy egy mai parasztfiatal azt tekinti példaképének, aki Rába-Steiger nyergében ül, vagy okos betakarító gépek szerelője. F iatal üzemeinkben is az a szakember van az érdeklődés fókuszában, aki az automatika értője. Másfelől a szerénység, a következetesség, a mértéktartás, a megfontoltság alkotja a követendő példa egy-egy részét. Mindenféle szóbeli ráhatásnál hatásosabb az elvégzett munka, az eredmény. Ebben van a példa ereje. Angyal Sándor Ha sok dohány terem: az is baj. Mert ki szív kétszer annyit, csak hogy fogyjon? Ha kevés terem, az is baj, mert az igény szorít. Számtalan gondot produkál még az élet. Marina Györgyné Holik Mihályné Máthé András Stratégia ütközőpontban — Téved az, aki azt hiszi, hogy a dohány egyszerű dolog — mondja Jóna Pál, a Nyíregyházi Dohányfermentáló igazgatója. Ha sok terem, akkor az értékesítés gond, ami megmarad, azt tárolni kell, ez után pedig fizetjük a kamatot. Ha kevés, az is baj, hiszen a piac, az igény szorít. A termelők is ravaszak, a fajták nem a legpiacképesebbek, exportlehetőségeink korlátozottak. Sok-sok ezer parcellán terem a megyében dohány, mi területre szerződtünk, nem meny- nyiségre, így aztán mindent át kell venni. Miután a fermentáló a termelés és árukészítés közötti ütközőpontban áll, a vállalat megfelelő stratégiáját kidolgozni nem könnyű. A végrehajtás során sok minden múlik a munkásokon. Kulcspozíciók Ám nézzük az üzemet. Olyan emberek véleményét firtatom, akik kulcspozícióban vannak. Marina Györgyné művezető, közvetlenül a termelés első vonalában. Holik Mihályné az ütközetet eldöntő gépsornál dolgozik, Máthé András pedig tmk-la- katos. — Ha túl sok a dohány, kevés a pénz — kezdi Máthé. — Ha a termés közepes, akkor a siker kiemelkedő — folytatja Marináné. — Ha sok a dohány, több a munka, több a pénz — így Holikné, s ezzel már valahol érdekellentét is kibújik, rögvest a beszélgetés kezdetén. — Az ellentét látszólagos — kezd vitába Marináné. A döntő az, s ezt kell nekünk biztosítani, hogy a munka folyamatos és egyenletes legyen. Az az angol gépsor, amelyikkel dolgozunk, s amelyik minden folyamatot végez, meghatározott teljesítményre képes. Ezt kell, hangsúlyoznom kell (!) állandóan elérni. — Nem véletlen, hogy a szerelők, karbantartók bérét úgy állapították meg, hogy az függ a termeléstől — folytatja Máthé. A gépnek mennie kell, napi 16 órán át. Mégpedig úgy, hogy a terhelése állandóan maximális legyen. — Vegyük ehhez — így Marináné —, hogy a dohányok különbözőek. Más termőhely, más szárazság és így tovább. Már a felrakásnál észnél kell lenni. A döntés rajtunk múlik, ott a gépsor elején. Hiába jó a masina, jók az emberek. Az indításnál már eldől, hogyan használjuk ki a gépet. Emberi tényezők — Mindez azért is lényeges — mondja Holikné —, mert a minőséget is így tudjuk állandósítani. Ez pedig döntő, hiszen ha sok is a termés, és nem mindent tudunk eladni, a tárolt áru jó vagy rossz volta súlyos anyagi vonzótokat eredményezhet. — Magyarul: a vállalati összgondokból, ha úgy tetszik a stratégiából nekünk is jut teendő. Egy ponton tudjuk kivédeni a piac és a termelés időszakos ellentmondását, s ez a minőség és a gazdaságosság, — toldja meg Marina Györgyné. — És itt újra vissza hozzánk szerelőkhöz — vág közbe Máthé. Ha jó az együttműködés, márpedig jó, a gépen dolgozókkal, akkor lehet takarékoskodni gőzzel, energiával. Mégpedig úgy, hogy a technológia egy csöppet sem változik. Ha tudjuk, hogy az idén a gyár termelési értéke eléri az egymilliárdot, akkor világos: a kis százalékok, is súlyos ezreseket jelentenek. — Szerveztük a munkaerőt is — folytatja Holikné. Négygyei kevesebben dolgoznak a gépen, mint tavaly. Szorosabb a munka, ez tény. Csellengés nem lehetséges. De az eredmény bizonyítja, az óránkénti 50—55 mázsás dohányfeladás megvan. — Mi beszélünk most nagy és sikeres dolgokról — vág közbe Marináné. De hadd mondjak most valami kiábrándítót. A legjobb szervezési elképzelést, intézkedést néha a targonca torpedózza meg. Elromlik, kimerül az akku stb. Ilyenkor jön a vita, a kézi szállítás. Valahol abszurd, hogy a targoncától függjön egy gépsor sorsa. Ügy hiszem, néha a vállalati alapérdek olyan apróságon múlik, hogy az már valahol nevetséges. KLAUZÁL Régi keletű felismerés, hogy bizonyos történelmi korszakokban mintha megszaporodnának a jelentős egyéniségek, az események kulcsszerepet játszó figurái. Ilyenkor a társadalmi fejlődés felhalmozódott problémái között megjelennek azok a személyek, akik képesek megoldani az aktuális, politikai, kulturális, tudományos, művészeti feladatokat. Az újabb- kori magyar történelemben ilyen korszak volt a reformkor, amikor a polgári átalakulás érdekei egy Széchenyit, egy Kossuthot, egy Deákot, egy Wesselényit növesztettek ki többek között a nemzetből; az irodalomban a Kisfa- ludyak, Vörösmarty, Bajza, Arany és Petőfi jelentkezett, a művészetben Ferenczy, Pollák Mihály, Markó Károly és mások alkottak. Ennek az időszaknak volt az elsők között sem utolsó szereplője Klauzál Gábor is. A fermentálóban a dolgozók is rájöttek: a piac nem honorálja a pazarlást, lógást, a hanyagság miatti többlet- költséget. A felismerés döntő, hiszen saját zsebükön is érzik a hasznot. A felismerés — A dohányfelrakás előtt úgy nézzük át a keresett fajtákat, hogy abból minden exportra alkalmas köteget kiszedjünk — mondja Holikné. Igaz, ezért nem jár közvetlenül pénz. De azt is tudjuk, hogy a vállalati össze- senből igy több jut nekünk is. — Ha nem hozzuk az előírt mennyiséget, akkor bérünk csökkenhet is — magyarázza Marináné. Tehát nem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy úgyis fizetnek. És ez jó. Könnyebb a fegyelem megtartatása, és jelzi a felelősséget is. — Ez áll a karbantartókra is. Az üzemvezetőnk azt szokta mondani: ha kilépek az irodából, s nem látok az ajtó körül három-négy karbantartót beszélgetni, ideges leszek. Mert akkor valahol már baj van. Nekünk is érA korban egyáltalán politikai szerephez juthatott középnemes tipikus pályája az övé. Jogi vizsgálatok után megyei aljegyző Csongrádban (a megyéhez mindig hű maradt), majd ülnök, táblabíró, s végül országgyűlési követ, a liberális követelések nagyhatású vezéregyénisége. Az 1839—40-es diétán, második követi jelentkezésekor, már a Deák vezette szabadelvűek helyettes vezére, aki az örökváltság kimondásában döntő érdemeket szerzett. Vezérszónokként a cenzúra ellen, Wesselényi, Kossuth és az ifjak elítélése ellen szónokolt, ugyanakkor a családjára egyébként is jellemző élénk közgazdasági érdeklődésével a kibontakozó kapitalista gazdálkodást segítő váltótörvény, kereskedelmi törvény és részvénytársasági cikkelyek elfogadtatásában is hatásosan közreműködött. Az 1843—44. országgyűlésen — Deák távollétében, de - végig szellemi irányítása alatt — az ellenzék elismert vezére. Fellépései a magyar nyelv érdekében, a zsidó egyenjogúságért, az önálló kereskedelmi és ipari fejlődés kibontakoztatásáért hozzájárulnak, hogy 1848-ban ő legyen az első felelős magyar minisztéridekünk, hogy a gép menjen, a prémium és a mozgóbér ettől függ. Az üzemben folytatott beszélgetés után jó érzéssel nyugtázom az igazgatónak: hasznos dolgokat hallottam. Mert mi tagadás, tartottam attól, hogy szűk, bár érthető egyéni szempontok tükrében fogom látni a gazdasági kérdéseket. A tájékoztatás — Nem mondom, hogy a gazdálkodás minden részlet- kérdését mindenkivel megbeszéljük. Ez nem is lenne indokolt. Az üzemi demokrácia elsősorban azt jelenti, hogy ki-ki a saját területét ismerje, annak tükrében ítélje meg az általános feladatot. Nem vitatom, a vállalati stratégia egyes neuralgikus pontjait nem tudják megoldani a munkások, ez más terület kötelessége. De a gazdaságos, takarékos, észszerű termelés, az annak nyomán születő minőség a legérzékenyebb területen \é- di ki a mindenható piac támadását. Másként, mint a munkásokkal együttműködve képtelenek lennénk sikeresen gazdálkodni. Bürget Lajos um tagjaként az átalakulás egyik irányítója. Nem volt forradalmár. Elvei és egész habitusa a békés megoldások, a fokozatos reformok, a jogi biztosítékok országgyűlési-legális kiharcolására utasították. Március 15-e körül mint a közcsendi bizottmány tagja és országos királyi biztos a népmozgalmak leszerelésére, lecsende- sítésére kapott feladatot, és ezt a feladatot legjobb tudása szerint el is végezte. Ugyanakkor egyre kevésbé tudta követni az események alakulását, a kibontakozó forradalmat és szabadságharcot. Békepártiságával nem fért össze az 1848 szeptemberi radikális fordulat, így a Batthyány-kormány több tagjával együtt ő is lemondott és birtokára vonult vissza. Ám rövid miniszteri ténykedése idején is fontos kezdeményeket tett hivatala megszervezése, statisztikai hivatal létesítése, a fegyvergyártás beindítása és az önálló vámterület létrehozásáért. Még fellépett a kibontakozást kereső 1861-es országgyűlésen a mérsékeltebb, úgynevezett felirati párt egyik vezetőjeként, de a helyeselt deáki művet, a kiegyezést már nem élhette meg: 1866-ban meghalt SOKÁIG AZ SEM TARTHATÓ, HOGY EGY VALLALAT BEKKELJE KI A TERMELÉS ÉS FOGYASZTÁS KÖZÖTTI ELLENTMONDÁSOKAT. JÖ, MA A FERMENTÁLÓ DOLGOZÓI TESZNEK A SIKERÉRT. A JÖVÖ ZAVARTALAN TERMELÉSE AZONBAN ATTÓL IS FÜGG, SIKE- RÜL-E RENDET TEREMTENI A FELVÁSÁRLÁSI ARAK, A SZERZŐDÉSEK, A FÁJTÁK, AZ INDOKOLATLANUL MAGAS TERMŐTERÜLETEK NEHEZEN ÁTTEKINTHETŐ RENGETEGÉBEN. EZ A KÉRDÉS OTT LAPPANGOTT VÉGIG A BESZÉLGETÉS SORÁN. KI AD RA VÄLASZT?
