Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
<3 KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÜZEUMOK Nagytétényi Kastélymúzeum A Budapestre látogató turisták zöme megelégszik a város belső kerületeiben „könnyen felfedezhető” látnivalókkal. Pedig a város peremén is sok érdekesség várja őket. Ilyen például a Nagytétényi Kastélymúzeum a XXII. kerületben, amely a centrumtól autóbusszal alig egy óra alatt elérhető. A kastély alapjai még a XIII. században készültek, de mai barokkos külsejét csalt a XVIII. század közepén alakították ki. A kastély termeiben az Iparművészeti Múzeum állandó bútorkiái- litása látható. A XV—XVIII. századi európai és a XVIII—XIX. századi magyar bútormüvészet minden reprezentáns darabja helyet kapott itt. Képünkön egy osztrák mennyezetes ágvat láthatunk a XVII. szd.-ból. A hátsó udvarra néző. üvegfalú termekben a múzeum területén és környékén feltárt római kori tábor tárgyi emlékeit tekinthetjük meg. A hatalmas, több mázsa súlyú kő szarkofágot a római polgárok temetkezéshez használták. betonból készült modern építészeti együttes — bármilyen furcsa — egy középkori kis kápolna alapjait őrzi. A bútorok mellett rendkívül érdekes és párját ritkító kályha- gyűjtemény is gazdagítja a múzeumot. Képünk egy rokokó stílusban megformált cserépkályhát mutat be. A kastély pincéjének helyreállítása során egy újabb, még mélyebben fekvő termet is felfedeztek a régészek, itt helyezték el a múzeum kályhacsempe gyűjteményét. A több száz egyedi kályha- csempe a nagy múltú kályhásmesterség legszebb máig fennmaradt emléke. A kastélyt körülvevő gondozott parkban több míves faragású szobrot találunk. Képünkön az Osz-t jelképező alkotás látható. Győri Lajos képriportja Néhány évvel a hagy csatavesztés után — történelmileg egy pillanat alatt — a bukás körülményeiről már megoszlottak a vélemények, hogy aztán forrásaink pusztulásával párhuzamosan még megválaszolhatatlanabbá váljon a kérdés: mi történt Mohácsnál? Bizonyosat ma sem tudunk, s kérdés, fogunk-e egyáltalán ? Évek óta folyik a vita ma is, s többek között ennek a tudományos harcnak az eredménye Perjés Géza könyve. Lehet-e még újat írni, mondani a tragikus esztendőről, s ha igen, hogyan? A csatáról kevés a tényszerű ismeret és nem is várható biztos tudásunkat nagymértékben befolyásoló forrás felbukkanása. így aztán — az adatok hiányában — a rendFILMJEGYZET Spanyol mozi A filmművészetnek nemcsak élcsapatai vannak. A jelentős filmgyártó országok mögött fontos szerepe^ játszhat a fejlődés folyamatában az úgynevezett derékhad. Sportnyelven fogalmazva: a középmezőny. Az ebbe a kategóriába sorolt alkotások nem képviselnek kirobbanó- an jó színvonalat; tartalmi- fonrnai vonatkozásban egetverő újítással egyáltalán nem szolgálnak. Mégis szükség van rájuk, hiszen az úgynevezett „átlagfilmek” végül is egy korszak, felfogás, ízlés, stílus, divat stb. legjellemzőbb mutatói. A spanyol filmek többsége a képzeletbeli minőségi skála közepe táján foglal helyet. Ennek a művészetnek világ- viszonylatban számottevő periódusát még nem jegyezte fel a filmtörténet, de ugyanakkor az is bizonyos, hogy számos érdekes, izgalmas, fordulatos mozitörténetet forgattak már a madridi stúdiókban. És Luis Bunuel? — kérdezhetné valaki. Ö sem volt képes megváltani — illetve megteremteni — a spanyol filmművészetet? Bizony nem, hiszen a társadalmi körülmények és á filmes atmoszféra „ellene dolgoztak”. Bunuel, aki ma egyike a legnagyobbaknak, a saját hazájában csak néhány filmet készített — korszakalkotó munkáit pedig más országokban finanszírozták. A polgárháború idején sok dokumentumot megörökitet- tek a filmszalagok: a vérző Spanyolországban berregtet- te kameráját a szovjet Roman Karmen, a holland Joris Ivens és sokan mások. Ezt követően, mikor Franco került a fasiszta rendszer élére, az igényes törekvéseknek és a kritikai hangvételnek többnyire befellegzett. A rendezők számára három alternatíva kínálkozott. Az árral szemben úszni és minden eszközt megragadni a humanista mondanivaló kifejezésre juttatása érdekében. A könyörtelen cenzúra, a nevetséges tilalmi kódexek miatt a bátrak és tehetségesek még araszolva sem nagyon haladhattak előre. A másik lehetőség: emigrációba vonulni s ezzel is tiltakozni az embertelen diktatúra ellen (ezt a megoldást választotta — másokkal egyetemben — Luis Bunuel is). Végül — sajnos — akadtak behódolok is, akik Franco dicsőítésére vállalkoztak. Ezt olvastam az Uj filmlexikonban : „A fasiszmus uralomra jutása egyszersmind a spanyol filmélet elnyomo- rodását is jelentette. A bosz- szúszomj, a gyanakvás légkörében éveken át nem született semmi említésre méltó.” Oj szelek csak a negyvenes évek végétől kezdtek fújni. A java termést mi is ismerjük. A filmek közös sajátosságait roppant nehéz — úgyszólván lehetetlen — lajstromba foglalni, néhány tendencia azonban, az általunk látott művekből is kirajzolódik. mm* Például a szent tabuk elleni szelíd vagy dühös támadás. A humoros — nem ritkán szatirikus — hangvétel. A mese — a sztori — tisztelete. Bardem — ő az „első az egyenlők között”; folyamatos jelenléte immár évtizedek óta a spanyol film meghatározó fontosságú eseménye -^- az Isten hozta, Mr. Marshall- ban (1952) az Amerika előtti hajbókolást tette nevetségessé, az Egy kerékpáros haláláéban (1955) nyugtalanító drámákra irányította a figyelmet. Berlanga Calabuig- ja és Placido-ja (előbbi 1956- ból, utóbbi 1961-ből való) a könnyed színeket használja fel a konzervativizmus bástyáit bírálva. Aztán jött Carlos Saura — s vele együtt a végleges szakítás a papa mozijával. Erről a rendezőről megoszlanak a vélemények. Többen csak „sikerembernek” tartják és értetlenül állnak nagy nemzetközi tekintélye előtt — mások viszont Bergman. Antonioni és a többi nagy lélekábrázoló mellett jelölik ki a helyét a csúcsokon. Mi az igazság? Az Anna és a farkasok, a Nevelj hollót! és más művek Saurá- ja modern életérzések meg- szólaltatója, de többször bor- zotgatja a felszínt, mint a mélységeket. Tehetségét kár lenne vitatni, ám az is bizonyos, hogy eredetisége megkérdőjelezhető. Két spanyol filmet láttam nemrégiben: úgy érzem, a jelen „vagy-vagy” lehetőségei pregnánsan tükröződnek bennük. Bardem a 7 nap januárban képsorain korábban elképzelhetetlen szenvedéllyel kritizálja — sőt: leleplezi! — a tőkés rendszer politikai játékait, melyek nem" „kisded”- jelzőt kívánnak, mivel gyilkos terrorról van szó. Kvalitásos mű, de kissé plakátszerű. A tények elnyomják benne az embert. Bardem ezúttal inkább elborzaszt, mint megrendít. Számomra ez a politikus film azért nem a legvonzóbb, mert tézisszerűnek találom. A másik film most kerül a hazai mozikba. Az első kisértés a címe; Manuel Summers készítette. Kom- mersz-produktum, annyi bizonyos, de a jobbik fajtából. Egyik célpontja az egyház. Vaskos jelenetekben tárul elénk a fiatalok szexuális nyomora. Az első kísértésben ponyva-motívumokat is felfedezhetünk, egészében véve mégis igényesebb szórakoztató filmnek nevezhetjük. A gyakran idézett marxista tétel szerint az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. A jelenen is lehet viccelni — kivált, ha a Régi Rend pillérei még olyan erősek, mint Spanyolországban. Veress József Mohács szerező koncepciók kialakítása maradhat a cél. Perjés is ezt követi, s tegyük hozzá, kiindulási pontnak a legtisztességesebbet választja, a mohácsi csata létrejöttének, el- dőltének okait egészen széles körű összefüggésekben kísérli meg megvilágítani. Miért támad Szulejmán Magyarország ellen, s miért 1526-ban? Hogyan, milyen haderőt vezet az ország déli részei felé? Igaz-e, amit korábban hittünk, hogy a magyar sereg vereségének egyik Oka a katonai szakképzetlenség volt? Egyáltalán hol volt a mohácsi ütközet? Talán ezek a problémák, amelyeket Perjés könyve után megoldottnak tarthatunk. A válaszadáshoz igen egyszerű, csaknem mindig hasznosított feltételezés vezetett el, hajdanvolt elődeink gondolkodásuk lényegét tekintve nem sokban különböztek a ma emberétől. Éltek lehetőségeikkel, számba véve a valóság számukra ismert részeit, s mivel ezek a lehetőségek többé-kevésbé ismertek, becsületes munkával a többi már kikövetkeztethető. így például az, hogy a török birodalom vezetői nyilván tisztában voltak legalább saját céljaikkal és még inkább lehetőségeikkel, ezért Perjés magyarázata a Magyarország elleni támadásról elfogadhatónak látszik. S az is: nem képzelhető el a magyar nemességről, hogy ne ismerte volna az évszázadok óta hagyományozódó harci fogásokat. Ennek a logikai rendszernek legnagyobb eredménye a hatósugár-elmélet Mohácsra vonatkoztatása, miszerint a korabeli hadviselésről fennmaradt tényanyag következtében kiszámítható, hogy egy-egy birodalom katonai ereje milyen területek elfoglalását, és ami még fontosabb, megtartását teszi lehetővé. Perjés számításokkal igazolja, hogy Szulejmán nem törekedhetett 1526-ban az ország teljes elfoglalására, később is csak az európai külpolitika változásai miatt véglegesíti hódításait. Bizonyításait, vitatkozó kedvét eddig a pontig érezhetjük megalapozottnak. A követett gondolati rendszer a más történészek által leginkább támadott tételnél nem elegendő. Az 1526 és 1541 közötti évek török politikájának vezérfonalaként Perjés a megbékéltetéssel történő rendcsinálást jelöli meg. Szerinte Szulejmán többször ajánlja a magyaroknak a Habsburgok elleni összefogást, eredménytelenül. Lehet, hogy így igaz, de minderre már nem rendelkezünk a legcsekélyebb bizonyítékkal sem, s míg más bizonyításnál a meglévő tényekre lehetett koncepciót építeni, itt ez hivatkozási alap nélkül lehetetlen. A Mohács-kutatás történetében bizonyára nem Perjés könyve jelenti az utolsó állomást, gondolatainak védekező-támadó volta nyilván újabb véleményeket provokál. S félelmünk talán jogos; az érvek-ellenérvek sokaságából kivergődni nem képes olvasó előtt nem veszti-e el végleg hitelét a történettudomány, már csak azért is, mert a Mohács-kérdés mindig széles olvasóközönségre számíthat!? (Perjés Géza: Mohács. Magvető 1979.) Kovách Imre
