Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

1979. október 21, Q KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Tisztelt Elvtársam! Nem mondok önnek újat azzal, mi­lyen fontos manapság minálunk a fe­gyelmezetten végzett munka, illetve csak úgy egyszerűen, ahogy apáink, nagyapáink ismerték valamikor a mun­kafegyelmet: a munka. önnek még emlékeznie kell azokra az időkre, amikor munka nélkül lenni, anélkül maradni nálunk a sors nagy csapásának számított. Ne emlegessük a múltat, hiszen mondhatná, — és telje­sen igaza van — hogy hál’ istennek ná­lunk ma senki sincsen munka nélkül, sokan még panaszkodnak is, mennyire kikészülnek ebben a rohanó élettempó­ban. Ez is igaz, ám amikor pénteken dél­ben önnek telefonáltam és kérni sze­rettem volna egy jegyzőkönyvet, akkor ön azt válaszolta, hogy csak kedden tudja küldeni, úgy dél körül, mert hét­főn tanfolyama lesz. Amikor önre kér­deztem, hogy addig nem tehetné-e meg, a vonal túlsó végén egy fél percig csönd lett, majd közölte, hogy holnap ugye­bár szombat, és hát szombaton... Meg­értettem a csönd okát, s azt is, hogy miért nem fejezte be a mondatot. Már meg sem lepődtem, amikor arra a kér­désre, lehetne-e péntek délután — újabb hallgatás volt a válasz. önnek kedves elvtársam van munka­helye, s szerencséje is, mert azok közül sem a rosszabbat adta a szocializmus. Van ideje diskurálni, vendéget fogni és fogadni, van ideje kedvesnek és közvet­lennek lenni, csak egyre tud nehezen időt szakítani: a munkára. Az igazi munkára, az olyanra, amelyért önt tart­ják, nem is kis jövedelemmel. Bár — mint ezen elgondolkoztam — lehet, hogy senki nem mondta meg még önnek, hogy a munkája a legtöbbször csupán látszattevékenység, felettesei azt nem értékelték még komolyan. S mivel dolgozni sokféleképpen lehet: kitűnően, jól, közepesen, elégségesen, vagy gyen­gén — csakúgy, mint tanulni az iskolá­ban — nyilvánvalóan úgy gondolhatja, hogy megfelel a követelményeknek. Sajnos sokszor és sok helyen tesznek hasonló engedményeket, amelyeket az­tán bízvást félreérthetnek a munka te­metésére járni szándékozók. Mélyek a gyökerek. „Ne tessék rám szólni, különben veszem a kalapom” — ugye milyen ismerősen csengenek ezek a szavak? És hányán bedőltek — sok­szor kényszerűségből is — azoknak, akik az ilyen mondatokat kiejtették a száju­kon. Csak most kezdünk rádöbbenni, hogy egyáltalán nem baj, ha az ilyen emberek elmennek, mert nem hogy nem kár értük, hanem egyenesen haszon ke- , vesebbel, de jobbal maradni. Ott tartottam, hogy sok engedményt teszünk. Engedményt akkor, amikor a bolti eladó észre sem vesz, amikor ugyanő közli, hogy ez sincs, az sincs, amikor pedig mindenütt lenni kellene, amikor régen lejárt szavatosságú élel­miszert engednek leemelni a gondoláról. Hallgatunk az egyik és a másik esetben és hallgatunk akkor, ha a buszmegál­lóban bokáig járunk a szemétben, vagy ha két hétig Sem ürítik a kukások a tar­tályt. Tesszük áz engedményeket, amikor a kézbesítő késve hozza, vagy egyáltalán nem hozza az újságot, amiért befizet­tünk, amikor a nem szabad szombaton is szabad szombathoz hasonló módon ásítoznak a „dolgozók” s 2—3 munkához szokott társ végzi a többi rosszalló, vagy lenéző mosolya ellenére is a dolgát. Megszoktuk már az engedményeket, s tudom, hogy minderről nehéz lemonda­ni. Beidegződésünk itt-ott a hányave- tiség, s divattá avanzsált a sértődékeny- ség is. Nem vitatom: az olyan sokszor hangoztatott okok: az objektívek, a szubjektivek már-már azoknak is ked­vét szegték, akik a közepes helyett a jóra, a jó helyett a kitűnőre lennének predesztináltak. Bevallom önnek, olykor az én fe­jemben is megfordult, talán mégiscsak van valami az egykori sztár futballis­tánk jelszóvá magasodott mondásában, a kis pénz és a kis foci viszonyában. Ám éppen ideje kivetni magunkból, éle­tünkből ezt a sokakat leszerelő, disszo­náns teóriát, melyben számtalan en­gedmény lelt kedvező táptalajra. Már csak azért is, mert be kell látnunk: nem lehet másként, nincs más választá­sunk. Száraz Károlyné szülői munkaközösségi elnökkel A Sokan csak legyintenek, amikor az is­kolai szülői munkaközösségek kerülnek szóba. Nem tartják komolynak a dol- " got... — Azt hiszem, én nyugodtan válaszol­hatok erre, hiszen tizenhat esztendeje va­gyok tagja szülői munkaközösségnek. öt gyerekem van — mindegyik iskolájában be­kapcsolódtam ebbe a munkába. így hát nem dicsekszem, ha azt mondom: van rá alapom, hogy ítéletet mondjak a szülői munkaközös­ségekről. Nagyon fontosnak tartom létezé­süket és munkájukat! Nyugodtan kijelent­hetem, hogy nélkülözhetetlen egy iskolában ez a közösség — enélkül sokkal nehezebb dolguk lenne a pedagógusoknak és a csalá­doknak egyaránt. Igen fontos kapocs a szü­lői ház és a nevelők között! A Öt gyerek! Hogy van ideje, energiája w ekkora család mellett társadalmi mun­kára is? — Már nem kicsik a gyerekeim: a leg­idősebb lányom tavaly végzett az egyete­men és orvos, most ment férjhez nemrégi­ben. A nagy fiam, Csaba Debrecenben az Ybl Miklós főiskolán végzett, az ÉPSZER- nél műszaki előadó. Harmadik gyerekem, Attila érettségi előtt áll a Vasváriban. Egyébként ott, a gimnáziumban is én va­gyok a szülői munkaközösség elnöke... Tünde lányom a Zrínyibe jár, második osz­tályos. Végül Zoli — ő hatodikos, és a ti- zenötös iskolába jár. Itt is szülői munkakö­zösségi elnök vagyok. Sajnos, a férjem idén januárban meghalt: ötvenévesen szívinfark­tus vitte el. Ö a SZÁÉV-nél osztályvezető volt évtizeden át. Éva lányom iskolájában kezdtem a szülői munkaközösségi munkát annak idején. Háztartásbeli voltam és ma is az vagyok, gondolom nem véletlen, hogy megkértek erre a munkára. A Hány tagú ebben az iskolában a szülői munkaközösség? — Húszán vagyunk, akikre mindig le­het számítani, legyen szó bármiről. Az osztá­lyokban általában három-négy szülőből áll a kis munkaközösség, s ők alkotják az isko­lai közösséget. Ez utóbbiban szinte minden­kinek van valami konkrét feladata: van, aki az úttörőcsapattal tartja a kapcsolatot, más a népfronttal, van felelőse a különféle tár­sadalmi munkáknak, a klubnak, a sportnak és így tovább. Igyekszünk megosztani a feladatokat. Itt a munkatervünk. Ebből is kiviláglik, hogy nagyjából milyen munkát is végzünk. A munkaterv elején mindjárt megfogal­mazzák a munkájuk célját: „a szülői ház és az iskola közötti jó kapcsolat ki­építése, az iskolavezetés, a nevelőtestü­let tevékenységének segítése az eredmé­nyes oktató-nevelő munkában”. Mi en­nek a hétköznapi tartalma? Arra a bi­zonyos „aprómunkára” gondolok... — Valóban, az aprómunka emészti föl legtöbb időnket, energiánkat. Az olyanok például, mint a szülői értekezletek minél eredményesebb megszervezése. Igaz, ez ne­velői feládatnak tűnhet, ám arra mégsem képes egy osztályfőnök, hogy mindenkit sze­mélyesen mozgósítson. Mi, a szülői munka- közösség tagjai ellenben erre vállalkozunk: utcán, boltban, az iskolában, ha találkozunk egy-egy szülővel, akit ismerünk, szólunk ne­ki... Viszont meg kell vallani őszintén: igen sok az olyan szülő, akit évszámra nem lá­tunk az iskolában. Én, személy szerint nehe­zen tudom ezt felfogni. Hogyan létezik, hogy valakit ne érdekeljen a gyereke? Mert erről van szó! Manapság a gyerekek jóval több időt töltenek iskolában, napköziben, mint szüleik társaságában. Hiszen az a pár óra reggel és este, szinte semmi. És a szü­lőt nem érdekli, hogy mit csinál napközben a kisfia vagy kislánya? Hogy mi a vélemé­nye a gyerekről a nevelőjének? Mik a gon­dok vele? És még sorolhatnám. Persze egy- egy családlátogatás után kezdem érteni. Főleg, ha mondjuk részegen fogad az apu­ka bennünket és jó vaskosan megmondja a véleményét a tanárokról. S az a szegény gyerek nap mint nap ezt látja és hallja. Saj­nos, itt a Jósavárosban van ám erre példa jócskán. Mi az önök szerepe egy családlátogatás­nál? — Általában az osztályfőnökkel megy el egy szülői munkaközösségi tag. Olyan csa­ládokhoz, ahol komoly bajok vannak, őszin­tén megmondom, ebben olyan hátsó gondo­lat is van, hogy egyedül bizony nem taná­csos elmenni néhány helyre ... Hát ilyenkor én — hogy a saját tapasztalataimat hozzam föl — igyekszem beszélgetést kezdeményezni a szülővel. Ha egyáltalán beereszt a lakás­ba. Ha aztán hellyel is kínál bennünket, már félig nyert ügyünk van, s ilyenkor a peda­gógus is szóhoz juthat. Tudom, riasztó, amit mondok, de van ilyen... Mint szülő szólok hozzá, mert jól tudom, hogy az ilyen helye­ken az az álláspont, hogy (engedelmet a ki­fejezésért!) „a tanárok mind hülyék...” És sajnos, azt oltják a gyerekbe is. Mint a szü­lői munkaközösség képviselőjének, ilyenkor fontos feladatom van: kontaktust teremteni a tanár és a szülő között. De hát ítélje meg: lehet ezt olyan helyen, ahol a mama háló­ingben nyit ajtót, és az ágyban egy férfi van?! £ Ezek szerint sok a rossz tapasztalata... — Sajnos, jócskán akad. Van egy anyu­ka, akinek négy gyereke van. Három apától. A legutóbbi apa éppen .börtönben van, ám az asszonyka nincs egyedül most sem. Vagy hadd hozzam példának azt az elsős kisfiút, akinek ügyében tavaly kellett intézkednünk. A tanítója panaszkodott: a gyerek minden hétfőn kibírhatatlanul viselkedik, végtele­nül „kiborultnak” látszik. Elmentünk csa­ládlátogatásra, meg a kisfiúval is beszélget­tem. Kiderült: szombaton-vasárnap mást se csinál a gyerek, mint hordja a sört, pálinkát a szüleinek. Képzelheti, milyen hétvégei voltak szegénynek... Az lett a vége, hogy kénytelen voltam az apa munkahelyén szól­ni: próbáljanak valamit tenni. A Volánról van szó, igen jó kapcsolatunk van a válla­lattal! Beszéltek az apukával, gondolom, mert azóta láthatólag nyugodtabban jön is­kolába a gyerek ... Sajnos azonban, az ilyen sikerek ritkák. Többnyire csak annyit tehe­tünk, hogy legalább addig törődünk többet a gyerekkel, amíg itt van az iskolában .. . 0 Olvastam a munkatervökben a „szü­lők akadémiájának” előadássorozatát. Ez azt a bizonyos szülőnevelést szolgál­ja? — Lényegében igen. A szülői munkakö­zösség szervezi ezt az előadássorozatot, TIT- vagy más előadókat hívunk meg, a témától függően. Van egy betervezett program, és emellett a szülők kérhetnek más témákat is. Legtöbbször a nehezen nevelhető gyerekek­ről kérnek előadást... A tanárképző főisko­láról szokott eljönni egy tanár: Lengyel Zol­tán. Sok-sok hasznos segítséget kaptak már tőle a szülők. De elhangzott előadás a gye­rekek otthoni szabad idejének tartalmas el­töltéséről, az érzelmi nevelésről, a pályavá­lasztásról, a szexuális felvilágosításról vagy a gyerekeknek a házi munkába való bevo­násáról egyaránt. Azt hiszem, eredményes a „szülők akadémiája” a tizenötös iskolában! A Ügy mondják: a szülői munkaközösség legfőbb feladata a fenyőünnepély vagy az iskolaudvar fásításának a megszer­vezése. Persze: felhanggal mondják, le­gyintésekkel kísérve .„Ön szerint mi a jelentősége például a szülők társadalmi munkájának? Annyi volna az egész, hogy nem kerül pénzbe az iskolának? — Ez sem közömbös! De én a szülői ház illetve az iskola kapcsolatának szemszögé­ből nézve ennél fontosabbnak ítélem! Higy- gye el, nehéz volna jobb kapcsolatteremtő alkalmat találni... Meghirdetjük például, hogy várjuk a kedves szülőket egy kis „is- kolaszépitésre.” Eljönnek húszán, harmincán, ötvenen. Nem is a létszám a fontos, bár nyolcszáz szülő közül több is eljöhetne ép­penséggel. Az a lényeg: változó arcokat lá­tunk. Vagyis a szülői értekezletekkel ellen­tétben, itt nem mindig ugyanazok a szülők vesznek részt. És hadd tegyem hozzá: nem egy példa van rá, hogy amelyik szülő részt vett egy ilyen munkában, eljött a soron kö­vetkező értekezletre is... Az a módszer, hogy megnézzük, ki az új a társaságban. Az­tán odamegy hozzá egy tanár az iskolából, s beszélgetni kezdenek. Megismerkednek. Ké­sőbb a gyerek osztályfőnöke is bekapcsoló­dik, s máris megvan a kapcsolat, melynek hiánya miatt esetleg a szülő eddig nem lé­pett be az iskolába. A Olyan ellenvetést is hallottam már a ^ szülői munkaközösségekről szólva, hogy azok a szülők vesznek részt benne, akik be akarják dolgozni magukat a tanári karnál, a gyerekük érdekében. — Nem cáfolhatom kategorikusan a vá­dat, hiszen épp most találkoztunk egy ilyen esettel a saját közösségünkben. Egy anyu­kát „le kellett állítanunk”, mert rájöttünk, hogy semmi más nem vezérli, mint hogy ér­demeket szerezzen a gyermeke számára. Ilyen szülőkre nincs szükségünk. Ezt neki is elmondtuk. Bizony, akadnak, akik amolyan ugródeszkának nézik a szülői munkaközössé­gi teendőket. Megismerkednek a tanárokkal, az igazgatóval, gondolják, nyilván könnyebb dolga lesz a gyereknek. Ha hiszi, ha nem, én a gyerekeim osztályzatairól éppen úgy az ellenőrző füzetből értesülök, mint más. Ta­lán még hátrányosabb helyzetbe is hozom a gyerekeimet, mivel elvből nem járok a tanár nyakára, nem érdeklődöm nyakra-főre. Pe­dig valóban kitűnő kapcsolatban vagyok a pedagógusokkal! Erre a legutóbbi példa: a férjem halála után megható volt az a meleg érdeklődés, segítő szándék, amit tapasztal­tam az általános iskolában vagy a Vasvári­ban egyaránt. De, hogy visszatérjek a gondo­lathoz: szerintem értelmetlen dolog most ki­vételezést kikönyökölni a gyerekemnek, hi­szen ha tovább akar tanulni, akkor ott min­den a visszájára fordulhat! ^ Már beszéltünk arról, hogy itt a Jósa­városban miféle gondok akadnak a szü­lőkkel. Ön évek óta figyelemmel kísér­heti a család—iskola kapcsolat formáló­dását. Hogyan látja: van eredménye a szülői munkaközösség munkájának? — Nehéz erre válaszolni. Nem vagyok pesszimista, hiszen látom: nem egy esetben eredményes a közbenjárásunk. Mégis ren­geteg még a tennivalónk. Azért nem tudok egyértelmű választ adni, mert évről évre új­ra kell kezdenünk mindent. Jönnek az új első osztályos gyerekek, mennek a végzősök. És sorra bukkannak föl az újabb gondok. Szomorú érdekesség például az a negyedik osztályos kislány, akiről hosszú ideig nem tudtuk kideríteni, mi bántja. Mert az nyil­vánvaló volt, hogy valami komoly gond van a háttérben. A gyerek hallgatott és szomor- kodott — és mindennap látszott rajta: ki­merült. Végül a családlátogatásunkkor de­rült ki, hogy a tízéves gyerek két kisebb testvérére főzött éjjelente, meg a lakást tar­totta rendben — anyjuk nevelte őket (ha ezt nevelésnek lehet mondani!), és bizony édeskeveset törődött velük. A gyerek szé- gyellte ezt, csinálta a dolgát, és eltitkolta előlünk. Végül a gyámhatóság közbenjárá­sát kértük ... A mamával, akinek jellemzé­sére egy bizonyos szó elegendő, nem lehetett beszélni. De említhetem az olyan szülőket is, akikkel nem ez a gond, inkább a túlzott szeretet. Akik nem képesek elismerni, hogy gyermekük nem tudja követni társait a ta­nulásban, kisegítő iskolában volna a helye. ^ Mennyire ismeri más iskolákban a szü­lői munkaközösségek munkáját? — Azt hiszem, három éve, hogy a Haza­fias Népfront elindította a szülői munkakö­zösségek vezetőinek tapasztalatcseréjét. Évente kétszer találkozunk, s ötleteket, mód­szereket adunk egymásnak. Nem olyanok ezek, hogy elmondjuk: hogyan szerveztük meg a mi iskolánkban a karácsonyi ünne­pélyt ... A másutt is használható tippek áll­nak a középpontban! Én is merítettem már innen gondolatot. A szülői munkaközösség véleményládájára célzok, amelybe bárki be­dobhatja levelét. Én aztán átnézem — és az arra érdemeseket továbbítom az igazgatónak vagy az érintett tanárnak. Azért mondom, hogy az arra érdemeseket, mert bizony akad rágalmazó, szidalmazó levélke is, olykor egészen útszéli hangon. Hát ezeket eldobom. Azt ugye mondanom sem kell, hogy többsé­gük névtelen ... Viszont ettől eltekintve, a láda roppant hasznos dolog, mivel bizonyos fokig közvélemény-kutató szerepe van. Sőt, ha jól megnézzük, az egész szülői munkakö­zösség ilyen! Ilike, az igazgató gyakorta megkérdez: milyen a légkör a szülők közt, mit mondanak erről vagy arról, mit javas­lunk az iskolavezetésnek ... Amolyan kapocs vagyunk. Közvetítők? Valami ilyesmi. A lé­nyeg, hogy nem papírforma, amit csinálunk. Ez meggyőződésem! £ Közvetítőt mondott. Van rá példa, hogy valóban közbenjáró a szülő és a tanár között? — Hogyne! Mint például a múltkor: szólt egy szülő, hogy a tanár megverte a gyere­két. Igen fölháborodott hangon mesélte! Nos, én óvatosan puhatolózni kezdtem a gye­rek osztálytársai közt: hogy is van ez? Ki­derült, hogy nem verés, csupán egy jókora barack volt — de ez bebizonyosodott. Meg­kérdeztem aztán a tanárnőt. Ö elsírta ma­gát. És elmondta: „egyszerűen” nem tehet­tem mást, amikor a tízéves gyerek elkül­dött... nem mondom, hová”. Tehát: ő el­ismerte, hogy valóban adott egy „kokit” a gyereknek. Ellenben a kedves papa, aki pa­naszkodott, nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy kisfia ocsmányul beszélt tanár­nőjével ... Talán azért, mert sejtette, hol ta­nulta a gyerek. £ Befejezésül engedje meg, hogy zavarba hozzam. Ön iskolapárti vagy szülőpárti? — Nem hoz zavarba. Gyermekpárti va­gyok. ^ Köszönöm a beszélgetést. Tarnavölgyi György rVasärnapi i INTERJÚ az iskoláról, a családról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents