Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 9. TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Gorsium - Herculia - Föveny így változott a mai Tác neve a történelem folyamán. Gorsiumot hódító római katonák alapították i. sz. 46—49 között, vagyis majdnem kétezer évvel ezelőtt. Az eddig ismert római utak alapján megállapítható, hogy ez a tábor Pannónia északkeleti sarkának legfontosabb úti csomópontja volt. A Tác határában lévő római települést mintegy ötvenéves ásatás során tárják fel teljesen. — A tábor, mint a hasonló előretolt erődítések, téglalap alakú volt, melynek falain belül szigorú rendben sorakoztak a raktárak, az épületek. Első képünkön a később felépített üzletsor rekonstruált részlete látható. — A város központi helye az oszlopsorral díszített fórum volt. E fórumon minden év tavaszán összegyűltek Pannónia római városainak és bennszülött közösségeinek küldöttségei a tartománygyűlésre. Ugyanitt (második képünk) ma szabadtéri színházi előadásokat láthatunk: a Gorsiumi nyári játékokat. A fórum egyik díszkútja. 260-ban a barbár törzsek támadása alaktalan kőhalmazzá változtatta a város falait, házait. A hosszú évek múltán újraalapított várost már Herculiának nevezték el. Az újjáépített város főutcáján kapott helyet a IV. század elején államvallássá nyilvánított keresztény egyház is. Az ókeresztény bazilika restaurált mennyezeti freskóit, festett falrészleteit eredetiben csodálhatjuk meg, köszönve az ötletes kiállításrendezőnek. A déli városrész villájának maradványain a házból kivezető szennyvízcsatornák is megfigyelhetők. A régészek néhol megtalálták a ma is használható állapotban lévő ólom vízvezetékeket. A római lakosok és a bennszülött telepesek szokásairól, viseletéről azok a domborműves sírkövek számolnak be az utókornak, amelyek nagy számban maradtak fenn a város melletti temetőben. — Herculiában az élet nem szűnt meg a római uralom után sem. Szinte évszázadonként más népek — longobárdok, avarok stb. — foglalták el a területet. A XI. századtól Föveny volt a falusias település neve. Győri Lajos képriportja Ez a kötet bár első kiadásnak számít, nem hat az újdonság erejével. Azok számára bizonyára nem, akik Veres Péter korábbi könyvei közül az Olvasónaplót, a Jelenidőt, valamint a Történelmi jelenlétet lapozták, olvasták. A válogatás azonban mégsem egyszerűen csak ismétlése a már leírtaknak. Jóval több annál. Az emberről, népről, a társadalom életéről felelősséggel gondolkodás példatárából — az egész életmű ilyen — mai hangsúlyú kiemelése a legfontosabbnak: gondviselő társadalom. Csodálatos — inkább természetes, csak eredeti szemléletű író kell hozzá —, hogy az évtizede, két évtizede felismertek és megírtak érvényessége nem válik túlhaladottá, hogy kézArcok a moszkvai filmfesztiválról A tizenegyedik moszkvai filmfesztiválon számos világszerte ismert rendező, színész, író stb. megfordult. A Rosszija szállóban, a seregszemle főhadiszállásán, a vetítéseken a sajtókonferenciákon, a hivatalos programok alkalmával és az oldott hangulatú tereferéken néhányu- kat alkalmam volt közelebbről is „szemügyre venni”. Ebből az alkalomból születtek az itt következő gyors- fényképek. JEVGENYIJ JEVTUSENKO A népszerű költő, aki a hatvanas évek elején zászlót bontó fiatal generációnak volt egyik vezéregyénisége, főszerepet játszik Szadva Kulis Szárnyalás (Bzljot) című filmjében. A feladat meglehetősen nehéz volt, hiszen Jevtusenkónak nem csupán személyiségét kellett kölcsönöznie: ő alakítja Ciol- kovszkijt a színészi próbatételnek is beillő portréfüzetében. őszintén megvallom, a mű nem rendített meg, elég sok benne a sablon és a ki- számítottság, Jevgenyij Jev- tusenkót azonban hitelesnek találtam. Fáradt, megkeseredett tudóst játszik, viszonylag kevés eszközzel, mértéktartó visszafogottsággal. Egyáltalán nem rítt ki a színészegyüttesből, ellenkezőleg: a Szárnyalás emlékezetesebb pillanatait neki köszönhetjük. Jevtusenkót a fesztivál bemutatóin sűrűn láttam. Rendkívül választékosán öltözködik. Mindenkivel kitün- tetően szívélyes. A népszerűséget jól viseli: hozzászokott. Mondatai, megnyilatkozásai elárulták, hogy a filmmel szerelembe esett: az újságíróknak arról beszélt, hogy egyszer még a rendezéssel is megpróbálkozik. FRANCIS FORD COPPOLA Az amerikai rendező — a fesztivál vezetőinek meghívását elfogadva — vendégként látogatott el a szovjet fővárosba. A hivatalos versenyben nem vett részt, de elhozta magával az Apokalipszis, most című vadonatúj munkáját, melynek nemrégiben zajlott le a világpremierje. Az előzetes hírek mindent elsöprő sikerről számoltak be: a vietnami háborúról szóló dráma az idén megkapta a cannes-i fesztivál nagydíját, az eddig megjelent kritikák és méltatások pedig kiemelkedő teljesítményként ünnepük a filmet. Meggyőződtem róla, hogy az Apokalipszis, most tényleg remekmű: hazai premierje alkalmával bizonyára lesz lehetőségünk részletesen szólni róla. Francis Ford Coppola, aki nem először sütkérezik az elismerés fényében (az ő nevéhez fűződik a Magánbeszélgetés és A keresztapa is) pocakot eresztett, szúrósszemű, szakállas férfi. Ügy járt-kelt a fesztiválon, mint aki maga sem érti: miért mindenki éppen vele szeretne eszmecserét folytatni? Persze van mire büszkének lennie s ő — ennek megfelelően — okosan intellektuális: minden szavából árad a tudatosság. Coppola egyébként ott volt a magyar fogadáson is. Megígérte, hogy hozzánk is eljön az Apokalipszis, most bemutatójára. JEANNE MOREAU Akik annak idején frissiben láttuk a francia új hullám filmjeit, egy kicsit mindannyian szerelmesek voltunk Jeanne Moreau-ba. Sohasem számított szabályos szépségnek (mint mondjuk a babaarcú Catherine Deneuve), egyéniségéből azonban valósággal szikrázott a vonzerő: olykor nőiesebbnek tetszett, mint az egyes számú szexbombának tartott Brigitte Bardot. Filmcímek bizonyítékképpen? Íme: A szeretők, Veszedelmes viszonyok, Az éjszaka, Jules és Jim. Mozikedvelő férfitársaim, szomorúan ki kell jelentenem: Jeanne Moreau menthetetlenül megöregedett. Azt mondják, nincs lehangolóbb látvány annál, mint amikor hajdani ideálunkkal varázsa romjait konstatálva találkozunk. A francia színésznő egyébként mostanában rendez. Nem mertem elmenni filmje vetítésére. Még egy ijesztő találkozást Moreau-val nehezen viseltem volna el. EMIL LOTJANU A szovjet rendezővel magyarországi — debreceni — látogatása alkalmával kötöttem barátságot. Ha Moszkvában járok, mindig megkeresem. Lotjanu mostanában „jó passzban” van: A cigánytábor az égbe megye — világsiker (persze inkább kommerciális, mint művészi értelemben), a Dráma a vadászaton című Csehov-adaptációt is kedvezően fogadta a közvélemény. A fesztiválon a művész mindenütt másodmagával buivkant fel. Karján virított ifjú felesége, az elragadóan bájos Galina Beljajeva, a huszadik életévén még innen járó, de máris a népszerűségi listát vezető színésznő. Beljajeva először a Dráma a vadászaton című filmben játszott (rövidesen nálunk is bemutatják az alkotást), később mások is foglalkoztatták. Lotjanun látni, hogy valósággal lubickol a szerelemben. Nejét mint igazi drágakövet mutatja be mindenkinek. Nagyon kedvesek együtt: a már beérkezett rendező és az ugyancsak csúcsok felé siető művésznőpalánta. A rendező különben tele van tervekkel. Azt fejtegette pajkosan kacsintva: következő filmjének női főszereplőjét már megtalálta, most már csak a könyvet kell megírni és a forgatásra sort keríteni. •így búcsúztam tőlük: Sok sikert, Galina! Sok sikert, Emil! Veress József Gondviselő társadalom zelfogható nyilvánvalóságokon mennyire nem ront az idő. Jó, jó — mondhatja erre bárki, mi sem könnyebb, mint közzétenni szépen hangzó örökigazságokat. Csakhogy Veres Péter esetében ez hibás okoskodásnak számít. Ha valaki, úgy éppen ő nem az, aki „nagyáltalánosságokban” papírízű elméleti képletekben gondolkodott volna. Éppenséggel, a sűrű tapasztalatból merített, s ehhez biztos iránytűje volt tehetsége mellett a szocialista humánum. És ez nem elhanyagolható körülmény. A válogatás esszébe hajló, reflexív jellegű írásokat tartalmaz, szám szerint tizenhatot. Veres Péter töprengéseit, megjegyzéseit, őszinte hozzászólásait, csendes észrevételeit. Minden írása polémikus, s ahogy ezt a maga higgadt, tempós, okfejtő módján teszi, hinni kell benne. El kell fogadni amit mond, mert rendre fején találja a szöget. „Célszerűség, realizmus és igazságosság kell hogy legyen minden dologban ...” S ezzel a hitelesített mércével méri be a környező világot, az egészen tágat meg a legszűkebbet is, hogy eljusson ahhoz, ami tulajdonképpen kezdettől foglalkoztatja, a magyar nép létkérdéseinek leggyökeréig. A kifejtés tárgya, módja más, de ahová érkezik, az ismételten azonos marad: a tudatos jövő megtervezése, nemzetépítés, társadalomformálás — ezen belül a változó emberi viszonylatok. Mindezekhez kapcsolva és többfelől megvilágítva beszél aztán a meghatározó tényezőkről: politika, gazdasági haladás, művészetek stb. súlyáról, szerepéről, s természetes, hogy az összefüggések centrumában az egyén, a dolgozó ember áll. A szociológiai kultúrára alapozó gondolkodás jegyében fejti ki véleményét az egyre bonyolultabbá váló társadalmi szerkezetről, élethelyzetekről, az anyagi, szellemi hozamról, eredményekről, de a problémákról, gondokról is. A fajfenntartás, a népesség mennyiségi lemaradása és a minőség, a fogyasztói társadalom újabb civilizációs sajátosságai, a két kultúra, az ún. elit értelmiség stb. mint vitára hívó, tisztázásra szoruló kérdések térnek vissza írásaiban (Evidenciák, Van ilyen? A hajszoltságról stb.). És mert valóságigényű író, kimondja a kétszer kettő = négy bizonyosságú tételeket. Azt pl., hogy az élethierarchiában egyre inkább alkalmazkodni kell. Hogy a munkamegosztás kötelme szükségszerű, hogy évtizedek múlva, ha jóval kevesebben is, de lesznek, akik a csorda- istálló ajtajából nézik majd az atomkultúrát. Mi hát akkor a feladat? Az egyenlő esélyeket szervező, kiegyenlítő társadalomirányítás következetes megvalósítása, hogy az emberi lélek mindenütt szóhoz jusson. Példái, magyarázatai (Lenin aki ismerte az embert, Az ifjúságról, Továbbtanulás és szelekció stb.) a közösségeszmény fogalmától elvezetnek a gondviselő társadalom gyakorlatához. (Magvető Kiadó, 1979.) Futaky László O KM F KönyvesLpolc A
