Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 9. Tisztelt lakógyűlés! Szenvedélyes vitát kezdtek arról, hogy kiket válasszanak meg maguk közüL lakóbizottsági tagoknak. Jóformán alig egy éve ismerik egymást, s azt sem lehet komoly ismeretségnek tartani, amit a köszönés révén a szomszédok a másikról tudnak. Buzgón sorolta szinte mindenki, milyen hibát talált a házban, miért nincs poroló, miért nem osztják el a rendelkezésre álló közös helyiségeket, miért vaslemezt raknak az ajtókba a folyosókon, s főként miért nem kérdik meg erről az Önök véleményét? Megannyi jogos kérdés, és most szeretnének olyan embereket találni, akik méltóképpen képviselik ügyeiket a hivatalos fórumokon. Ha már nem a házmestertől várhatnak segítséget, hát a legilletékesebbek közül jelöljék ki a rátermetteket. Igen ám, de kit találjanak a lakókat érintő eme fontos 'posztra? A jelöltekről néhány mondat hangzik el eddigi közéleti, mozgalmi munkájáról. Csupa jó. Aztán — s ezt már bizonyára többször tapasztalták a lakógyűlés résztvevői — amilyen gyorsan bizalmat szavaztak az illetőnek, olyan gyorsan feledésbe is merült a közéleti megbízatás. Immel-ámmal végzett munkát pedig nem szeretnének. A négyemeletes hosszú házban igen különböző családok kaptak lakást. Voltak, akiket szanáltak, is nem repestek a közös lépcsőházért. Ismét mások öt-hat évet szorongtak albérletben, két gyerekkel, hogy végre önálló otthonhoz jussanak. Idősek, fiatalok, könnyen alkal- mazkodók, a- legkisebb zajra is felrez- zenők, a közösségi élet normáit magukévá tevők és a többieket emberszámba alig vevők is akadnak a lakók között. S most Önöknek kellene közös nevezőre jutni: ki az az ember, aki valameny- nyiüket képviselné a lakóbizottsági testületben. A posztra egy gyermekgondozási szabadságát töltő fiatal anyukát javasolnak. Állandóan otthon van, a két gyermek mellett még szívesen végezne valamilyen közéleti miun'kát. Még a nevére sem emlékszik minden jelenlévő. A javasolt feláll, mindannyian megnézik maguknak. A többség nincs ellene, „majd meglátjuk” alapon. Ám a lakógyűlés tagjai sem egyforma vérmérsék- letűek, egy középkorú férfinak rögtön ellenvetése van. Hogy lehet az, hogy egy nőt megbízzanak ezzel a feladattal, s ráadásul ilyen fiatalt? Néhányan kíváncsian fordulnak előre: „na, ehhez mit szólnak ott kinn az asztalnál?" Csak néhányuk háborodott fel, hogy azért a nők már nem itt tartanak, számtalan helyen fontos pozíciót látnak el. Miért éppen ez a fiatalasszony nem tudna megfelelni a feladatának? Erre ön, tisztelt lakótárs, — akihez külön szólok levelemben —, már csak azt tudta kérdezni: hová való a jelölt? Az megmondta, hogy budapesti. No. látják, tromfolt diadalmasan, hát azért nekünk mégiscsak egy nyíregyházit kellene választani, mert egy fővárosi másképp vélekedik, meg egyébként is jobban tudna bennünket képviselni egy idevaló. Erre már nemcsak felzúdultak, hanem el is mosolyogtak a jelenlévők: hiszen ha elkezdenénk fejtegetni, ki honnan jött, egy lépést sem haladnánk előre. Nem az számít, hogy öt évvel ezelőtt hol élt, hanem hogy milyen érzékeny a közéleti problémák iránt, mennyire érzi sajátjának a lakóközösség rábízott ügyeit. Azért, hogy a tekintélyén ne essen csorba, ön is javasolt valakit egy középkorú nyugdíjas férfi személyében. „Azért mégis más, ha egy férfi is ott van!” — mondta. A lakóiközösség . tagjai, igen bölcsen, a bizottság tagjává választották az Ön jelöltjét is. Nagy a ház, sok ügy adódik, legalább, megosztják egymás közt a tennivalókat. Tulajdonképpen a lakóbizottság jól járt. De hogy milyen elvek szerint próbálta ön irányítani a választást, azt hiszem ,nem kell magyarázni. A társadalom már nem különbözteti meg a választópolgárokat nem és életkor alapján, de úgy tűnik, néhány lakó még eszerint szavaz ... Torma Tibor lakatossal, a dohánygyár kiváló újítójával az ötletes munkáról £ Szeretik Önt a kollégái? — Akik nekem fontosak, igen. Persze minden embernek van rosszakarója, nekem is. De a barátaim összehasonlíthatatlanul többen vannák. A A megye legsikeresebb újítói között v tartják számon. Számtalan kitüntetés birtokosa, ezek közül melyikre a legbüszkébb? — Nem a kitüntetésekre .vagyok elsősorban büszke, hanem arra. hogy segítettem, s segíthetek társaimon. Újításaim többsége ugyanis a munkavédelemmel, a munkakörülmények javításával foglalkozik, s ezeket a szó szoros értelmében a bőrükön érzik az emberek. Nem is olyan régen egy-egy fűtő naponta 80—100 mázsát is betálics'kázott a kazánházunkba. Gondolkozni kezdtem a dolgon, s egy áttételes kapcsolórendszerrel sikerült megváltoztatnom az áldatlan helyzetet: ma már, miután megpakolták a csilléket, csak egy gombnyomás kell, s a kazánházba , megy a szén. A Akkor az Ön nevét néhányan imába w foglalják ... — Nem mondanám. Sőt a legtöbbször idegenkednek, ha kitalálok valami újat. Nem tudom, mi lehet az oka, talán az újtól való félelem, mindenesetre vannak néhányan, akik rosszallóan figyelik tevékenységemet. Aztán, ha már látják, nekik lett könnyebb a munkájuk, elfogadják az újat, később már természetesnek is veszik. Szóval nincs ho- zsannázás. De ez is az élet rendje; néha egy- egy korsó sör mellett megszólítanak a fiúk, hogy jól van pajtás, neked lett igazad. S ez többet ér mindenféle megbecsülésnél. ^ Anyagilag megbecsülik az újítót? — Nézőpont kérdése. Ha valaki csak azért újít, hogy minél több pénz üsse a markát. előbb-.utóbb keservesen csalódni fog. De ha a jobbítás szándéka vezeti, nagyon sok öröme lehet a munkában. O Hány újítását utasították el eddig? — Az ember a kudarcokat nem igen számolja. Én sem. Huszonkét pve dolgozom a dohányfermentáló nagykállói üzemében, azóta 37 újításomat fogadták el. Ezért összesen úgy 35—40 ezer forintot kaptam. Nem sok. de nekem megérte. £ Melyik volt a legemlékezetesebb újítása? — Az első kettő, még 1955-ben. Akkor még a nyíregyházi mezőgazdasági gépjavítóban dolgoztam, s 21 éves voltam. Először a vaskerítésoszlopok fűrészelésén változtattam, majd utána nem sokkal néhány társammal kidolgoztuk egy új kukoricadaráló prototípusát. De hogy a dohánynál maradjak, mondok egy másik példát is. Néhány évvel ezelőtt állandóan gond volt a villanymotorok kuplungolásával, a nagy hajtások idején naponta cserélni kellett a kuplungokat. Három éve, hogy megoldottam ezt a problémát, azóta semmi gond sincs velük, s közben a módszeremet bevezették Kisvárdán és Nyírbátorban is. 0 Legnagyobb kudarca? — Kudarcom? Inkább csalódásról beszéljünk. Nem is olyan régen hajtották itt végre Nagykállóban a szárítóberendezések rekonstrukcióját. Eltelt egy kis idő, mikor rájöttünk, nem minden stimmel, hiszen a karbantartóknak hason csúszva kellett megközelíteni a hőcserélő berendezéseket, ha baj volt velük. Rájöttem, hogy egy ajtó felszerelésével sokkal kényelmesebben is el lehet odáig jutni, de elkövettem egy hibát, elmondtam ötletemet a nyíregyházi gyár néhány műszaki vezetőjének. Eltelt néhány hét. s beadtam az újításomat, de elutasították — mondván, X. Y-ék már korábban kidolgozták ezt. Mondanom sem kell, azok voltak, akiknek elmondtam laz ötletet. Akkor megtanultam, barátaimon ‘kívül senkinek nem szabad beszélni terveimről. Egyébként a kuplungokkal is hasonló volt a helyzet, előbb elutasították az előbbi indok miatt, de akkor nem hagytam magam. £ Gyakran vannak kellemetlenségei? — Nem túlságosan. Persze ez annak is betudható, hogy nem vagyok valami kötekedő típus, ha azt mondják, nem megy a nóta, legtöbbször belenyugszom. — Közvetlen főnököm Juhász József, minden segítséget megad, hogy elképzeléseimet valóra váltsam. Az az igazság, hogy nélküle sokkal nehezebb dolgom volna. Gondolom én különben, hova akar kilyukadni: én is gyakran hallok olyan esetekről, amikor az újító melós a mérnökkel társul, hogy köny- nyebben megvalósuljon a terve. Magyarul, a melós dolgozik, töri a fejét, de a pénzen megosztoznak. ^ Igen, erre gondoltam. — Én még soha nem csináltam ilyet, igaz nem is állítottak hasonló helyzet elé. De ismerek konkrét eseteket, amik azt bizonyítják, előfordul ilyesféle közösködés. Az én munkaterületem bizonyos értelemben szűk, behatárolt, a szárítóberendezések üzembiztonságáért vagyok felelős. Én még nem dolgoztam ki milliókat érő újításokat, s ezek a visszataszító jelenségek jobbára az ilyen eseteknél fordulnák elő. A Ezek szerint tökéletesen elégedett lehe- ^ tőségeivel, eddigi sikereivel? — Egy szóval sem állítottam. Meggyőződésem, hogy az újítások sokkal jobb. figyel- , mesebb elbírálására lenne szükség. Vagy el tudja képzelni, hány ésszerű javaslatot, sőt agy-két helyen már bevezetett újítást pocsékolunk el? Biztos vagyok benne, hogy több ezer kazánházhoz talicskával tolják még mindig a szenet. S számtalan olyan dolog van, ami nekünk természetes, de valahol az országban mér réges-rég kitaláltak valami újat, valami jobbat. Mondja meg, miért nincs valami országos, vagy területi koordináló szerv, ami a kisebb jelentőségű, de összességében mérve fantasztikus eredményeket hozó találmányokat, újításokat összegyűjtené, azokat elterjesztené? Én hiszék a bírálók jóhiszeműségében, de számtalan újítást utasítanak el, mert nem néznek alaposan utána a dolgoknak, vagy nem ismerik az adott helyszínt. £ Mondana konkrét példát is? — Hogyne. Ne haragudjon, hogy magamra hivatkozom ismét, de ez a legegyszerűbb. Nem olyan régen higanygőzlámpákat szereltek fel a telepünkön. Igen ám, de olyan okosan szerelték fel a világítótesteket az oszlopokra, hogy azt szinte csak helikopterről, vagy tűzoltólétráról lehet megközelíteni. Nézze meg, azóta kiégett a lámpák fele, de nem lehet kicserélni őket, mert lehetetlen felmászni hozzájuk. Én beadtam a javaslatomat, rövidítsük meg az ostorokat, de elutasították azzal az indokkal, hogy a NYIR- TERV tudja a dolgát — ők tervezték a világítást —. magyarán, ne üssem mindenbe az orrom. A Elveszik-e a kedvét az újítónak az olyan w esetek, amikor javaslata süket fülekre talál? — Nem hiszem. Aki egyszer belekóstolt ebbe a tevékenységbe, ki van zárva, hogy valaha is abbahagyná. Azért lenne egy ja£ De erre csak az újító fizet rá ... — Álljak le vitatkozni? Kezdjem el bizonygatni az igazamat? Azt az energiát inkább egy új módszer kidolgozására fordítom. Egyébként téved, ha azt hiszi, hogy csak én fizetek rá. Elsősorban a dolgozó, aki naponta továbbra is száz mázsát emel, ötven fokos hőségben dolgozik, meg egy csomó felesleges munkát kell elvégeznie. Persze, azt nem lehet pénzben kifejezni, hogy valaki jobb körülmények között dolgozik, de ezzel végeredményben a vállalat is rosszul jár. ^ A vállalatnál ezen a téren mi a helyzet? — Ne értsen félre, én .mikor a gondokról szólok, nemcsak a mi vállalatunkról beszélek. Szerencsére, nálunk az újítómozgalmat tekintve az átlagosnál sokkal jobb a helyzet. Két év óta a dohányfermentáló egy főfoglalkozású újítási előadót alkalmaz, azóta még többet javult a helyzet. Az eredmények is bizonyítják, hiszen irajtam kívül vannak még jó néhányan, akik megkapták a kiváló újító kitüntetést. Korábban viszont velem is előfordult, hogy beadtam egy újítási javas- ' latot, s miután eltelt egy fél esztendő, érdeklődni kezdtem a sorsa felől és kiderült, hogy eltűnt valamelyik fiákban. Ma ez elképzelhetetlen. A Milyen viszonyban van a feletteseivel? vaslatom. Három-négy szakemberből álló bíráló bizottságot hoznék létre, már csak azért is, mert több szem, többet lát. A Mi különbözteti meg a kiváló újítót tár- w saitól? — Semmi. Legfeljebb az, hogy mi nemcsak nézünk, néha látunk is. Ez azonban nem lehet megkülönböztető jelző, hiszen mi legalább annyit botlunk mint ők, ráadásul arra senkit nem lehet kényszeríteni, hogy újítson. Talán valamivel nyugtalanabbak vályúnk a többinél. Ez nem bűn, igaz, nem is mindig erény. Biztosan sok gond van velünk. A Ha jól tudom, Önnek vagy hat szakmája w van. Melyiket szerezte meg először? — Eredeti szakmám géplakatos, Nyíregyházán végeztem a 110-es iparitanuló-inté- zetben. Aztán jött sorba a többi: a hegesztő, a villanyszerelő, a targoncavezető, a hivatásos gépkocsivezető. Legutóbb a felvonó karbantartó-szerelő szakmát szereztem meg. £ Mikor szerette meg a gépeket? — Ki kell ábrándítanom, csak a szokványos történetet tudom elmondani. Már gyerekkoromban érdekelték a gépek, szinte magától adódott, hogy ezt a pályát választottam. f| Volt-e olyan mestere, akire szívesen cm- ^ lékszik? — Hogyne. Fiatal szakmunkásként egy ideig Nyírbátorban dolgoztam a növényolajgyárban. Ott az öreg Sztralka József bácsira mindig szívesen gondolok. De sokat köszönhetek például azoknak az idősebb szakiknak, akik nem valami jó szemmel nézték, hogy én húszegynéhány éves fejjel közéjük kerültem. Ez már itt volt 57-ben a dohánygyárban, ahová addig fiatal szakmunkásokat nem igen vettek fel. £ Most hogy érzi, megbecsülik? — Meg. Húszforintos órabérem . van, s rengeteg barátom. ^ Mennyi pénzért hagyná itt a céget? — Semennyiért. Nagyon szeretem a munkámat, biztosan ezért is gondolkozom any- nyit, hogyan lehetne még jobb. S ha fel is bosszantják néha az embert, azért mégiscsak majd egy negyedszázadot töltöttem már itt. A Véleménye szerint érdeke-e egyáltalán a w vállalatnak, hogy a dolgozója újítson, hiszen az ezért járó díjat a részesedési alap terhére kell kifizetni? — Látja, ezen már én is sokat gondolkoztam, s egyre inkább afelé hajlok, hogy változtatni kellene rajta. Valami más pénzalapot kellene erre a célra létrehozni. Igaz, a munkavédelemmel kapcsolatos újításokat már más alapból fizetik, de ez .nem változtat sokat a helyzeten. Ráadásul, ha jól tudom, a szocialistabrigád-mozgalomban elért eredményekért is a részesedési alapból díjazzák a brigádokat, s bizony néha van az embernek egy olyan érzése, a másik zsebéből veszi ki a pénzt. A Összhangban van-e az elismerés a be- ^ fektetett munkával? Melyik születik nehezebben: az ötlet, vagy a tervdokumentáció? — Ügy tudom, törvény mondja ki, hogy az újítás értékének legalább két százaléka illeti az újítót. De azt pontosan kiszámítani, mennyit is ér egy-egy újítás, találmány, sokszor lehetetlen. Az ötlet meg nem csak úgy magától születik, legtöbbször hoSszas töprengés eredménye. Az újítók egy része tényleg irtózik az adminisztrációtól, pedig ez elengedhetetlen. A Ön szerint az újítómozgalomnak mi a ^ legjelentősebb eredménye? — A pénzben kifejezhető értékénél is fontosabbnak tartom a szellemi hasznát. Meri nem mindegy, hogy az ember gépként ledarálja a nyolc órát, vagy munka közben gondolkodik is. S ahhoz nem kell egyetem, hogy gondolkodni is megtanuljon az ember. Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza KM Fvasärnapi^ lllMTERJüJ 9
