Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-01 / 204. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. szeptember 1. Napi külpolitikai kommentár Libanoni barométer ALIGHANEM A LEGTAPASZTALTABB ENSZ-szak- értők sem tudnának hamarjában pontos választ adni arról, hányszor is került már a libanoni válság ügye a Biztonsági Tanács elé. Hosszú, makacs és újabban az egész térség békéjét fenyegető krízis uralja a Közel-Kelet legszebb országát. Különösen veszedelmessé vált a helyzet, amióta a szakadár Haddad őrnagy martalócai Libanon déli, Izraellel határos vidékén tevékenykednek, s Tel Aviv nyílt támogatásával valamiféle önálló terület kialakítása érdekében harcban állnak a központi bejrúti kormány csapataival is., Had- dadék valójában izraeli célokat szolgálnak a térségben, megkönnyítve a határ túlsó oldaláról minduntalan megmegismétlődő fegyveres akciókat Libanon területe ellen. Beginék azzal érvelnek: a dél-libanoni táborokban tevékenykednek a palesztin kommandók, s az izraeli csapatok, a tüzérség, a légierő és nemegyszer a haditengerészet csupán megtorlásul támadja a libanoni városokat, falvakat. Pedig a Palesztin^ Felszabadítási Szervezet jo ideje kivonta egységeit Tyr városából és környékéről, azt remélve, hogy a gesztus megszünteti a békés lakosság elleni izraeli akciókat. A Biztonsági Tanács most lezajlott kétnapos vitája — akárcsak a megelőzőek — végeredményben meddő maradt. Andrew Young, a BT soros elnöke — aki időközben lemondott amerikai ENSZ- nagyköveti tisztségéről, s így búcsúbeszédét tartotta a Biztonsági Tanácsban — felhívta az érdekelteket az ellenségeskedések haladéktalan beszüntetésére. Kurt Waldheim — ugyancsak nem először és bizonyára nem is utoljára — aggodalmának adott hangot a libanoni válság elhúzódása miatt, s nyomatékosan intette a feleket a tűzszünet és a helyzet rendezését szolgáló ENSZ-határozatok tisztelet- bentartására. Csakhogy mindez aligha hoz változást: a dél-libanoni válság gyökerei messzebbre nyúlnak. Olyan szemléletváltozásnak kellene bekövetkeznie, amelyre egyelőre csekély a kilátás. Nevezetesen: a palesztin kérdés megítélésében keresendő a megoldás. Történtek ugyan az Egyesült Államok részéről tétova kísérletek egyfajta álláspontmódosítás irányában, ezek azonban sorra kudarcot vallottak Tel Aviv hajthatatlan- sága miatt. Pedig nemcsak Libanonban, hanem a Közel- Keleten is csak akkor szűnik meg a feszültség, ha Izrael végre hajlandónak mutatkozik a palesztinok jogainak elismerésére, látszatmegoldások helyett — amilyen a Camp David-i különalkú — elszánja magát a PFSZ-szel folytatandó párbeszédre. SOKAN HAJLAMOSAK a libanoni összecsapásokat elszigetelt jelenségként kezelni. Valójában a meg-megújú- ló harcok az egész térség feszültségét jelzik, s az összecsapások hevességéből arra lehet következtetni, hogy a Közel-Keleten változatlanul robbanásveszélyes a helyzet. Gyapay Dénes Hz Elnöki Tanács ülése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa pénteken ülést tartott. Az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel újraszabályozta a bírósági végrehajtást. A korszerűsítés egyrészt összhangba hozza a bírósági végrehajtás szabályait továbbfejlődött társadalmi-gazdasági viszonyainkkal, másrészt egyszerűbbé és gyorsabbá teszi a vagyonjogi, családjogi és munkajogi követelések bírósági végrehajtását. Többek között: megkönnyíti a tartásdíj behajtását, a gyermek elhelyezésére és átadására vonatkozó határozat végrehajtását, hatékonyabb eszközöket biztosít a bírósági döntésből fakadó kötelezettségeiket nem teljesítő állampolgárok és szervek elleni hatékonyabb fellépésre, ezzel szilárdítja az állampolgári és állami fegyelmet. A törvényerejű rendelet 1980. január 1-én lép hatályba. Az Elnöki Tanács ezután személyi kérdésekben döntött: Zara Lászlót, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság tagját — nyugállományba vonulása miatt — felmentette tisztségéből, ezzel egyidejűleg Balogh Istvánt, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság tagjai sorába beválasztotta. Az Elnöki Tanács végül bírákat választott meg és mentett fel. El nem kötelezettek Tanácskoznak a külügyminiszterek Tárgyszerű légkörben, a napirenden szereplő kérdésekre összpontosítva tartották meg első napi tanácskozásukat az el nem kötelezett országok külügyminiszterei. A hétfőn megnyíló csúcsértekezletet előkészítő külügyminiszteri konferencia csütörtökön ünnepélyes aktussal kezdődött. Szahul Hamid, Sri. Lanka külügyminisztere, aki az 1976-ban Colombóban tartott csúcstalálkozó óta az elnöki tisztet ellátta, a következő három évre a Kubai Köztársaság képviselőjének, Isidoro Malmierca külügyminiszternek adta át az elnöki széket. A tanácskozás résztvevői ezután a napirendnek megfelelően az el nem kötelezettek mozgalmához csatlakozni kívánók felvételi kérelmével foglalkoztak. (Folytatás az 1. oldalról) nyér- és takarmánygabonabetakarítási verseny díjkiosztására. A cél az volt, hogy a megtermelt terményt időben, jó minőségben, a lehető legkisebb veszteséggel takarítsák be minden mezőgazdasági nagyüzemben. Az idei aratás nem volt zökkenőmentes, az időjárás nem fogadta kegyeibe az aratókat. Több helyen a folyamatos munkát akadályozta a csapadékos időjárás. Ennek ellenére mindenütt szervezetten, gyorsan került a termény a magtárakba. A Teszöv szövetkezetpolitikai és munkaügyi bizottsága értékelte az eredményeket, s ezután adták át a díjakat. Hetvennyolc termelőszövetkezetből 473 kombájnos jelentkezett a versenyre. Az első kategóriában — Claas- Dominátor, John-Deere, E— 516, Bizon-Gigant kombájnokkal arattak — Oroszi János, a máriapócsi Rákóczi Termelőszövetkezet tagja végzett az első helyen. A második Makhándi Ferenc, az újfehértói Vörös Hajnal, míg a harmadik Mikula István, a máriapócsi Rákóczi Termelő- szövetkezet kombájnosa lett. Az E—512-es és SZK—6-os kombájnok versenyében Szabó Balázs, a tiszavasvári Vasvári Pál Termelőszövetkezet tagja érte el a legtöbb pontot, míg a nagycserkeszi Kossuth Termelőszövetkezetből Magyar András a második, Racskó Mihály pedig a harmadik helyen végzett. A harmadik kategóriában — amelyben az SZK—5-össel és SZK—4-essel aratók vettek részt — Gincsai József, a nagycserkeszi Kossuth Termelőszövetkezet tagja szerezte meg az első helyet. A második és harmadik helyen Lévai Károly, illetve Kolozsi István, a tiszavasvári Zöld Mező Termelőszövetkezet kombáj nosai végeztek. Vak- lei- Istvánt, az újfehértói Vörös Hálnál Termelőszövetkezet kombájnosát a KISZ megyei bizottsága különdíjban részesítette. Az okleveleket és pénzjutalmakat Major József, a Teszöv elnökhelyettese adta át. (sb) Emlékezés — tanulsággal Ne legyen harmadik! A két világháború legfőbb tanulsága, hogy meg kell akadályozni a harmadikat. A múlt nagyon is beszédes, ha akarunk és tudunk olvasni belőle: az olyan alkalom, mint a második világháború kitörésének negyvenedik évfordulója, lehetőséget ad a hasznos emlékezésre. A második világháború fölfegyverzett népek óriási csatája volt, politikai, gazdasági, társadalmi, eszmei küzdelem. Negyven esztendeje, a Lengyelország ellen intézett német fasiszta támadás robbantotta ki. Hat évig tartott, ötvenmillió ember életét oltotta ki, városok és falvak százait pusztította el. Ez elég ok arra, hogy aggódva kérdezzük: fenyegeti-e az emberiséget hasonló katasztrófa? A lelkiismeretünk válasza ez: fennáll a veszély, de megvan elkerülésének minden lehetősége is. A háborút diplomáciai nyelven az államok közötti viták fegyveres megoldásának nevezik. Nemcsak a múlt, a jelen sem mentes a feszültségektől, az érdekellentétektől, a helyenként robbanásveszélyes súrlódásoktól. Küzd egymással a régi és az új, a két alapvető társadalmi rendszer, a gazdasági problémák olykor súlyos válságokat okoznak. Gyors változásban van a világ, s a béke egyik kulcsa: meggyőzni minél több polgári erőt, csoportot, kormányzatot, hogy fegyverkezéssel, fegyveres nyomással, háborús fenyegetéssel sem állítható meg a haladás. Napjainkra kialakultak azok a bíztató jelek, amelyek azt mutatják, hogy az emberiség — a történelemben először — meg tudja akadályozni a nagy méretű háború kirobbanását. Ha a múltban végzetszerűnek tekintették is a háborút,, amióta a szocializmus világrendszerré vált — már nem az. A félelem egyensúlya alakult ki, mondják — s valóban, a mai fegyverekkel el lehetne pusztítani az egész civilizációt. De ha elolvassuk a szocialista politikusok beszédeit, a Szovjetuniónak és szövetségeseinek állásfoglalásait, ma és hosszú évekre visszamenőleg, kiderül: nem a félelemre, hanem az ésszerűségre akarják építeni a jövőt. S e tekintetben is szolgált tanulsággal a második világháború: nagy veszély esetén összefoghatnak, együtt küzdhetnek a különböző társadalmi rendszerű országok. Akkor a felfegyverzett és támadó fasizmus rémuralma fenyegette az emberiséget, ma az atomháború. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia — ellentétek hosz- szú korszaka után ugyan, de — végül is összefogott a nácizmus ellen. Ha a félelem kormányozná a világot, két vagy több sündisznóállásba húzódó, puskacsővel egymás felé meredő csoport különülne el egymástól, amely legjobb esetben is tartós bizalmatlanságban élne. Ennél azonban sokkal többet lehet tenni. A verseny, amely országok és rendszerek között folyik, megengedi az együttműködést, sőt meg is követeli azt. Nézzünk körül a világban: a nemzetközi kereskedelem soha nem hálózta be úgy a földet, mint a XX. század második felében. Száz ország árucikkeit vásárolhatjuk, kooperációk, gazdasági együttműködési szerződések kötnek össze erős szálakkal egymástól igencsak különböző országokat. M indez azonban nem érvényesül önmagától, a veszélyek és a jó lehetőségek birkóznak egymással... Ezért dolgozták ki a Szovjetunió és szövetségesei a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének tételét, s valósítják meg azt a gyakorlatban a helyzetet felismerő nyugati partnerekkel karöltve. Három és fél évtized Európája és a nagyhatalmak világméretű viszonya megmutatta, hogy járható az út, de tovább kell rajta menni. Biztosítékokat kell teremteni arra, hogy senki ne vihesse a vitákat a fegyveres megoldás útjára, meg kell szilárdítani az alapvető bizalmat a kormányok, államok, csoportosulások között. E fontos feladat megvalósításának további kulcsa: a fegyverzetkorlátozás. Különböző nemzetközi tárgyalóasztalokon szocialista javaslatok sora fekszik, s küzdünk életbeléptetésükért. Nem könnyű küzdelem ez. A béke: kemény politikai helytállást, bölcsességet, taktikai érzéket, higgadtságot, erélyt, megértést, szívósságot követel. A visszaemlékezés a második világháborúra új erőt ad ehhez a fáradságos munkához. Munkatársaink testvérországban Műemlékek között A Harz-hegység lábánál, a Német Demokratikus Köztársaságban, egy meseváros fekszik: Wernigerode. Ha filmen látná az ember, azt hinné: egy csapongó fantáziájú díszlettervező alkotta, hogy királyfiakkal és kisasszonyokkal, csél-csap udvari emberekkel népesítse be, gyermekfilmet forgasson benne. Pedig város ez a javából: éppen 750 éve kapta meg a kitüntető rangot; nagyon is mai emberek élnek falai között, mintegy 36 ezren. Aki utcáin végigcsavarog, óhatatlanul azt kérdi: nem úgy vagyunk-e ezzel a műemlékegyüttessel, mint a Tiszahát vénséges parasztházaival; látványnak csodálatos, de vajon élni is lehet bennük? — Azt akarjuk — mondja a város ifjú főépítésze, Wolfgang Köhler —, hogy élni is lehessen ezekben a házakban, lehetőleg a kor színvonalán. Mert — fejtegeti — az az alapállásunk, hogy minden műemlék akkor ér valamit, ha lakni is lehet benne. Szavaiból kitűnik: Wernigerode csak az idegeneknek, a turistáknak látványosság. A látogatók számára ez az érdekes, azonban, ha megtudjuk: a 36 ezer lakosra 20 ezer munkahely jut, ha látjuk, hogy a műemlék óváros körül egy új város épül, akkor azt kell mondanunk: egy város ez is a sok közül, csak szebb, mint a legtöbb. Wernigerode főtere. (Marik Sándor felvétele) Ezt a szépséget igyekszenek megőrizni. — Nem egyszerű feladat — vélekedik Wolfgang Köhler. — A belvárosban építkezni nem lehet, a terület közel 80 százaléka már beépített. Lakás 2300, üzlet pedig 300 van itt. A gondokat jelzi, hogy a város modernizált lakásainak csupán 7 százaléka, a leromlott épületeknek viszont 60 százaléka található ezen a területen. Nagy a zsúfoltság — mondja —, a ma épülő ötemeletes házakat alapul véve, a kétezer lakásos új városrészben egy hektáron 250, a belvárosban viszont 280 ember lakik. De — folytatja —, ezzel még nem teljes a kép. Évente 700 ezer üdülő összesen 1,5 millió vendégnapot tölt nálunk, vagy a közvetlen környéken. A belváros frissen festett, kívülről teljesen felújított házait nézve, a felbontott főutca árkát kerülgetve látszik: a külsőségek lassan rendben lesznek. A főutcán a vezetékeket újítják fel. Ez azonban csak a kezdet, mert a közművesítés még sok tennivalót kíván. A lakásokkal kapcsolatosan pedig az az alapelv: ha megfelelő terület jut az otthonoknak, akkor a modern élet feltételei is megteremthetők. Ezért aztán több régi lakásból csinálnak egyet, olyat, ahol már mindennek bőségesen jut hely. — A pénz — folytatja a főépítész — nálunk is kevés. Ezért különféle kedvezményekkel tesszük a kisebb házak tulajdonosait érdekeltté az olyan korszerűsítésben, mely egyúttal a műemlékjelleget is megőrzi. Egyébként az a tapasztalatunk, hogy a fiatalok erősen vonzódnak az itteni lakások iránt, mert ezeket ízlésük szerint jobban berendezhetik, mint a kis alapterületű, modem otthonokat. A zsúfoltság enyhítésére pedig jónak látszik a megoldás: az udvarokban lévő régi gazdasági épületeket lebontatjuk. Az építőipar az NDK-ban sem győzi emberrel a munkát, ezért az óváros megóvására külön vállalkozást szerveztek. A szakma rejtelmeit ismerő ácsok, kőművesek találhatók benne. Sikerült elérniük, hogy ne csak építőipari szakmunkásokat dolgoztassanak, hanem a szó régi értelmében vett kőműveseket. Kiharcolták, hogy a tetőfedéshez vörös cserepet kapjanak, holott az NDK-ban csakis fekete cserepet gyártanak. A vendégforgalom adataira gondolva nyilvánvalónak látszik: a közlekedés gondjai sem lehetnek elhanyagolhatók. Segíteni igyekszenek ezen is. Az óváros körül egy gyűrűt létesítettek, sok parkolót építettek, számos utcában pedig csakis az ott lakók és a szolgáltatók autói hajthatnak be. Az infrastruktúra- a megterhelés felső határát érte el. Wolfgang Köhler szerint alapvető dolgok is hiányoznak, de most három vendéglőt építenek és hozzákezdtek egy 200 ágyas üdülő felhúzásához is. Részben már kész az óváros kulturális központja, noha még hiányzik az igazi nagyterem, ahol a város híres szimfonikus zenekara, a nemzetközi hírű művészeti csoportok nagyabb közönség előtt is felléphetnek. Wemigerodéban szembetűnő: mennyire vigyáznak arra, hogy a sok régi épület közé felhúzott egy-egy új ház harmonizáljon a környezetével. Ezek kívülről mindig egyeznek a műemlékekkel, csak belülről mások. — Sajnos — meséli — azért rossz példák is akadnak. Sokan péntek délután nekilátnak az építkezésnek, a bővítésnek, és mire hétfőn észrevesszük, már el is készültek a környezetet csúfító építménnyel. A mikor megláttam Wernigerodét, azt hittem, múzeumvárosban vagyok. Csupán a nyüzsgés mutatta, hogy itt nemcsak vendégek, látogatók, hanem lakók is vannak. — A tapasztalat és az elmélet egyaránt azt mondják — összegzi véleményét Wolfgang Köhler —, hogy nem engedhető meg Wernigerode múzeumvárossá válása, mert ha azzá lenne, megszűnne élni. Nekünk az a feladatunk, hogy a régi falak között, a múlt megőrzésével a mai ember igényeit kielégítő élet- feltételeket teremtsünk. Speidl Zoltán
