Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 30. o TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Négy folyó városában Ott, ahol a Mosoni-Duna, a Rába, a Rábca és a Marcal folyó találkozik, már az őskorban is jó lakóhely kínálkozott az ember számára. Később, a kelták, a rómaiak, gótok, avarok után a honfoglaló magyarok is felismerték a terület földrajzi fekvésének előnyeit. De Győr városa csak a késői középkorban vált igazán országos jelentőségűvé. A Széchenyi téri Xantus János Múzeumban nyomon követhetjük a település évezredes történetét. A fellegvári torony falán emléktábla hirdeti: e várban őrizték a Szent Koronát 1645—46-ban és 1790-ben. Az 1537 és 1575 között felépített győri várrendszer akkoriban az ország egyik legmodernebb erődítése volt. Ezt bizonyítja az 1594-es török ostrommal szembeni ellenállása is. Csak árulás révén sikerül az ellenségnek néhány évre elfoglalni a várat. Ma a Köztársaság térre néző várfal tövében kiállított ágyúsor a gyerekek legkedvel- tehh iátsTiótere. A .Megváltó” néven, 1687-ben megnyitott első városi patika néhány eredeti berendezési tárgya ma a Széchenyi tér 9. sz. alatti házban tekinthető meg, köztük a koronás mór által tartott XVIII. századi rokokó gyógyszertári szekrény. Győri Lajos képriportja. Alig lépünk a Várnegyedbe, mindjárt egy hosszú, boltíves alagút csalogatja a kíváncsi turistákat felfedezőútra. A Sforzia bástya kazamata udvarában a múzeum római és újkori kőtárát helyezték el. Olvasáskutatási jelentések, olvasói ízlésvizsgálatok megállapítása szerint napjainkban erőteljesen megnőtt az érdeklődés a dokumentális irodalom iránt, s a riport műfajának is rangja van. A magyarázat nyilvánvaló: a tájékozódási kedvvel együtt nagyobb lett a konkrétumokra figyelés, az emberek többsége szívesebben olvas valóságos történeteket ügyes kitalációknál. (Félreértés ne essék, amit mondunk, nem minősítés, tendencia. Például az irodalomigényű szépirodalom létjogosultsága szerencsére vitathatatlan, még ha a keresettség alatta marad is a kívánalomnak.) Sulyok Katalin vonzódása a műfajhoz, a műfaj lehetőségeit ötletesen kiaknázó műhelymunkához, nem most kezdődött. Előbbi riportútjai Visszatérve a Köztársaság térre, itt láthatjuk a város legszebb régi polgárházait. A 12. sz. alatti ház például — az ún. Altabak ház — 1604-ben épült, barokk homlokzatát pedi g a XVIII. században kapta. Csodálatos vagy, Júlia! Mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy feminista legyek, mégis kijelentem: a női személyiség kibontakoztatása általában izgalmasabb a vásznon a férfiak önmegvalósításánál. Mondom: általában, hiszen érdekfeszítően izgalmas film- történetek sora szól arról, hogy az „erősebb nem” képviselői — mennyire idejét múlta ez a közhellyé koptatott kifejezés! — kezükbe veszik sorsuk irányítását és diadalmaskodnak valamilyen eszme, ügy, hit stb. győzelméért folytatott küzdelemben. Nekem azért rokonszenvesek az úgynevezett női karriertörténetek, mert a lányok és asszonyok eleve hátránnyal indulnak abban a harcban, mely a társadalmi haladás jelszavát írja zászlajára. Nem azért, mert kevesebben vannak, hanem mert kisebb számban vállalkoznak aktív fellépésre. Az okok ismertek. Roppant nehéz a szokásokkal, előítéletekkel, hagyományokkal stb. hadakozni. A cselekvési tér „újrafelosztása” sem megy egyik napról a másikra. És hát az sem mellékes szempont, hogy a Rómeók az esetek többségében erősebbek — szívósabbak, kitartóbbak. leleményesebbek — a Júliáknál. Most találkozhatunk a moziban egy olyan Júliával — lehet, hogy a név kiválasztása sem véletlen? —, aki fütyül a tradíciókra és a szó legfennköltebb értelmében példaképpé magasodik. Pedig szoknyát hord és semmivel sem könnyebb a dolga azoknál, akik előtte, vele együtt vagy utána hittel és akarattal szerették volna megforgatni a világot. Méghozzá nem magukért: másokért. Azzal a szándékkal, mely a demokratikus eszmék — vagy fogalmazzunk így: a tiszta ideálok — népszerűsítésére irányul. A Júlia című amerikai filmet Fred Zinnemann rendezte. Nagy egyéniség, nagy név. Neki köszönhetjük A hetedik keresztet, Anna Seghers antifasiszta regényének átültetését. Hollywoodban vállalkozni egy kommunista író mondanivalójának tolmácsolására: bátor tett, igazi elkötelezettség. Az Oscar-díjas művésznek, aki jelenleg he- venkettedik évét tapossa, más jelentős érdemei is vannak. Az ő nevéhez fűződik az 1952-ben forgatott, immár klasszikussá érett Délidő című western (a magyar nézők elég nagy késéssel ismerkedhettek meg ezzel az alkotás-' sál); emlékezetes élményünk volt a súlyos dráma, az Egy ember az örökkévalóságnak is (1967). Zinnemann egyik nyilatkozatában büszkén emlegette: ő az egyetlen rendező, akit annakidején a szó szoros értelmében kitiltottak a Metro-Goldwyn-Ma- yer műtermeiből, mert nem volt hajlandó kiszolgálni a sekélyes ízlést. Nem kétséges, hogy ki diadalmaskodott. S lám, hogy változnak az idők: manapság már nem számít gyanús vállalkozásnak, ha a rendezők ízig-vérig politikus témákat dolgoznak fel, s a haladás élharcosainak küzdelmeit örökítik meg. Zinnemannt a történetben bizonyára főleg a társadalmi mondanivaló ragadta meg. Szándékáról ekképpen beszélt: „Meg akartam mutatni, hogyan fenyeget manapság a nácizmus feltámadásának veszélye. Ebben két kiváló színész segített nekem: Jane Fonda és Vanessa Redgrave, akikről azt mondják, hogy a politika a másik szenvedélyük.” A Júlia „meséjének” forrása Lilian Hellmann önéletírása (ilyenformán tehát az ihletés irodalmi). A harmincas évek közepetáján vagyunk; Németországban és Európában már puskaporos a levegő. Ekkor utazik az írónő Berlinbe, hogy újra találkozzon gyermekkori társával, Júliával. A előzmények sem érdektelenek — az első „tétel” Hellmann emlékeit örökíti meg: egy kapcsolatának legjellegzetesebb epizódjait. A teljes életet élő is irigylésre méltó tudatossággal tevékenykedő Júlia az antifasiszta harcban találja meg a célt: így akar mások hasznára lenni. Zinnemann kicsit idealizálja a portrét, ezt azonban megbocsáj thatjuk neki: a mártír Júliának kijár a tisztelet, sőt a rajongás is. A filmben egyrészt a meggyőződések motivációja, másrészt a kapcsolatok rajza eredeti. Mindkettő Júliával, a fasiszták megnyomorította hősnővel függ össze, aki ösz- szeszorított foggal és lankadatlan lendülettel küzd elvei igazáért. Ma már könnyű eligazodni az akkori eszmék és téveszmék között, s jól tudjuk, ki képviselte az igazságot és a tisztességet. Akkor azonban még nem volt eny- nyire egyértelmű a helyzet. Júlia érettségéről, okosságáról is tanúbizonyságot tesz — arról nem beszélve, hogy a legnagyobb áldozatot is vállalja. Puha pasztellszínek jellemzőek a hangszerelésre. A hangulatok csehoviak. A Júliában a táj is játszik, egy-egy emberi sziluettnek is összetett „tartalma” van. Talán csak egy Vonatkozásban érheti gáncs az alkotást. Fred Zinnemann helyenként belefeledkezik bizonyos részletekbe. Hosszan exponál. „Kitartja” a jeleneteket. Festménynek tekinti a vásznat, s időt hagy a nézőnek, hogy a kompozícióba belefeledkezzék. Mindez lehet erény is, ám az adott esetben inkább terjengősségről beszélhetünk. Júlia: Vanessa Ragrave. Tényleg csodálatos. Nem úgy, mint annak idején Lülí Palmer, az elbűvölő kommersz- filmecskében, melynek címét jegyzetünk fölé írtuk. Ott a nőiség varázsa hódított, itt az égyéniség ereje ragad magával — anélkül, hogy ezt a csupa csont sztárt, aki már Jeszenyin Isadorájának is életet adott, erotikusán vonzónak találnánk. Az amerikai filmművészet „nagy nőinek” száma megint szaporodott. Vigyázat: ezúttal nem mennyiségi, hanem minőségi eredményt könyvelhetünk el. A Júlia azt példázza, hogy a nők nemcsak a szerelemben virulhatnak ki, hanem a társadalmi-politikai cselekvés porondján is. Veress József Egy ország gyesen során készített írásaira a tények tisztelete, a társadalmi problémaérzékenység, a maiság volt a jellemző. Ezek az erények mostani riportkötetében is megmutatkoznak. Szakavatott, céltudatos fag- gatódzása nem más, mint variációk egy témára, kérdések és válaszok sora ugyanarról: jó-e, kell-e és milyen formában a gyermekgondozási segély. Hogy a kérdésfeltevés nem indokolatlan, hanem közérdekűnek számít, arra a megnyilatkozások sokasága és sokfélesége utal. A köznapi szóhasználatban egyszerűen gyes-nek nevezett kormány- rendelet széles réteget érint, tágítva a kört, azt láthatjuk, hogy a társadalom egészét. Az első fokon érdekelteken, a kisgyermekes anyákon kívül a munkahelyeket stb. s egyáltalán nem mindegy, hogy a nő — a család — tágabb közösség életritmusa megfelelő összhangban van, vagy nincs e tekintetben. Erről az adott lehetőségről, juttatásról a megkérdezettek álláspontja — helyzetük, részvételük milyensége kapcsán — változó, egyes esetekben homlokegyenest eltérő. Egyértelmű dicséretek, a törvény humánus jellegének kiemelése és elmarasztalások váltják egymást. A kitűzött közösségi célt — tudniillik, hogy az állam elfogadható anyagi fedezettel garantálja a gyermekek neveléséhez szükséges időt, otthoni nyugalmat — nem egy tényező hátráltatja, befolyásolja. Több szempont és érdek ütközik, mert például más a kisebb keresetű, fizikai munkát végző nők érdekeltsége, mint mondjuk az ún. borravalós szakmákban tevékenykedőké, megint más a helyzet falun, mint a városban, nem közömbös, hogy hogyan vélekedik a zömmel nőket foglalkoztató munkahely művezetője az elvégzendő feladat teljesíthetőségéről, és az sem utolsó szempont, amit az egészségügyi szakember, a gyermekpszichológus mond. (A család cselédje. Falusiak gondozásin. Nehéz visszatérni stb.) Egyszóval a „nagyszerű, jó hogy van, nem egészen így kellene, sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket” stb. vélemények kereszttüze azért érdemel figyelmet, mert itt ismét bizonyságot nyer, hogy egy intézkedés társadalmi hasznossága a gyakorlatban mérhető. A szerző a gyermekgondozási segély problematikáját körüljárva valóságos helyzetkép bemutatására törekedett. A könyv alapján elmondható, hogy elvtelen engedmények nélkül, jó értelemben nőpárti, sok mindent szóvá tesz a kismamák érdekképviseletében. Arra ösztönöz, hogy ennek a komoly vívmánynak életképesebbé tétele megéri a további fejtörést, ha kell, módosító intézkedések meghozatalát. „A gyes jelen társadalmi-gazdasági helyzetünkben az egyetlen és föltehetően a legjobb módja a gyermekek nevelésének, az anyák tehermentesítésének. Hogy hosszabb távon — évtizedekre — is megfelel-e, legalábbis ebben a formában, azt magam is kétlem.” (Kozmosz Könyvek. Bp., 1979.) Futaky László KM Könyvespolc A
