Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 16. ® TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK __________________________________________& FILMJEGYZET A jaki templom Hazánk legszebb román kori épületét Já~ kon találjuk. Az 1214-ben alapított és 1256-ban felszentelt monumentális templom Árpád-kori művészetünk Európa-szerte ismert értéke. A két, homlokzati tornyos bazilika legjellemzőbb részlete a bejárati főkapu, mivel az építőmester szinte minden díszítést ide összpontosított. A sokszorosan tagolt, befelé mélyülő kaput felül egy háromszögű oromzat zárja le. Itt láthatók a román stílusú szobrászat legjelentősebb magyar alkotásai. A lépcsőzetesen emelkedő, oszlopokkal elválasztott fülkékben Krisztus és tíz apostol szobra áll. A szorosan egymás mellé állított kapuoszlopokat változatos, gazdag díszítés fedi. A kapu kovácsoltvas, stilizált dísze harmonizál a kő ornamentikájával. A magasba nyúló tornyokat az íves párkányok három emeletre osztják, a földszinti rész — a kor stílusának megfelelően — szinte teljesen zárt, csak egy-két résablak nyílik a tömör falon. A felsőbb szinteken ezt a zártságot feloldják a magas, oszlopokkal elválasztott ikerablakok. A templom különös arányai a szentélyek felől figyelhetők meg. A főhajó szokatlanul magas. Ebből a nézőpontból a templomot alkotó építészeti tömegek is szépen elválnak; a főhajó és az azt lezáró főapszis, az északi és déli mellékapszisok, a tornyok stb. Bűnnel boszorkánykonyhája A nemrég lezajlott moszkvai filmfesztiválon kitüntettek néhány filmalkotót: azokat, akik életművükkel jelentékenyen hozzájárultak a XX. század népszerű kifejezési formájának fejlődéséhez. Örömömre szolgált, hogy Luis Bunuel is közöttük volt. A hamarosan nyolcvanadik (nem tévedés!) életévét taposó mester nem hajolhatott meg a szovjet főváros közönsége előtt, de bizonyosra vehető, hogy jólesett neki az elismerés. Ugyanakkor kétségtelen: rászolgált a díjra, mert kitűnő filmek egész sorát készítette, s mostanáig — aggastyán koráig — megőrizte legendás frisseségét és csillapíthatatlan kísérletező kedvét. Nálunk mostanában valóságai Bunuel-fesztivál folyik, az idős rendezőnek három munkája kerül úgyszólván „zsinórban” a hazai közönség elé. Ideális az alkalom, hogy közelebbi ismeretséget kössünk a „szent szörnyetegnek” tartott művésszel es jellemezzük boszorkánykonyhája receptjeit. Néhány filológiai adat. Bunuel spanyol származású, filozófia szakon szerzett diplomát. 1928-ban forgatta Salvador Dalival együtt Az an- dalúziai kutyát, amely egy csapásra hírnevet szerzett számára. A film-szürrealiz- mus szálláscsinálója ezután Az aranykort készíti el: ezt is számontartják, minden valamirevaló összefoglalásban. Spanyolországot a Föld kenyér nélkül-ben ábrázolta: már a cím is sokatmondó. A harmincas évek végétől cigányéletet él: hol itt, hol ott bukkan fel, apró megbízatásokat is elvállal, nagy teljesítményekre — a mostoha körülmények miatt — sokáig nem telik az erejéből. 1947- ben Mexikóba költözik: szinte újjászületik, jelentős műveket forgat (mindenekelőtt Az elhagyottakat, a kallódó gyermekekről szóló, megren- dítően szép drámát). Az El Paóban nö a láz francia—mexikói koprodukcióban készült — a Gerard Philipe főszereplésével fémjelzett alkotás, melyet nálunk a televízió tűzött műsorra, a késői kivirágzás nyitánya. Luis Bunuel túl a hatodik ikszen — úgyszólván példa nélkül álló dolog az ilyesmi, mint azt egyik legutóbbi jegyzetünkben fejtegettük — megújította önmagát és egyszersmind a modern filmművészetet. A Viridiana (1961) a hit csődjéről és értelmetlenségéről szól, Az öldöklés angyala (1962) az édes. élet keserűsé- ségeit ábrázolja allegorikus példázatban. Minden további mű variáció kedvelt témáira, ám a tartalmi-formai előrelépés is kimutatható bennük. Sajnos, nálunk csak az Egy szobalány naplója (1964), A nap szépe (1966) és — a budapesti Filmmúzeum előadásai nyomán — a Tris- tana (1969) ismert szélesebb körben. Mi a közös bennük? Talán a játékosság. A kapcsolatok csipkefinom és nyers rajza. A csipkelődő kritika. A mese logikája és valószínűtlensége. A bűbájos humor. Bunuel filmjeit nézve az az ember érzése, hogy csodálatos katedrális- ba tévedt, ahol illetlen vicceket súgdosnak a fülébe, s ezért nevetni kényszerül. Szentségtörés? Lehet. Mindenesetre nem árt tudni, hogy az élő klasszikust bigott jezsuiták nevelték s ő a maga módján adott hálát a leckékért: ott gúnyolta ki a vallást, ahol csak tudta. Lapozzunk bele Luis Bunuel vallomásába (meggyőződésem, hogy ezeket a szavakat komolyan vehetjük): „Becsületes embernek tartom magam, s ez arra kényszerít, hogy társadalmi problémákkal foglalkozzam... Megfigyeltem dolgokat, amelyek hatottak rám, és megpróbáltam őket a vásznon ábrázolni, de mindig azzal a vonzódással együtt, amit az ösztönös dolgok és az irracionális iránt érzek, mert ezek az élet minden területén jelen vannak. Mindig vonzott minden, ami ismeretlen, furcsa, ami megbűvöl, anélkül, hogy érteném — miért ? ... Régen a művészetnek fegyverekre volt szüksége. Ma már a fegyverek nem érnek semmit. Valaha az elmélet terroristája voltam. Ma borzadok minden terrorizmustól, még az elméletitől is ... A legnehezebb körülmények között is úgy dolgoztam, hogy ne kerüljek ellentétbe a lelkiismeretem- mel. Filmjeim egyetlen olyan részletet nem tartalmaznak, amely szemben állna erkölcsi vagy politikai meggyőződésemmel.” Az őszi moziműsorban a legújabb „bunueliádákal” találjuk: az 1972-ből való mestermunkát, A burzsoázia diszkrét báját, az 1974-es A szabadság fantomját, valamint A vágy titokzatos tárgyát (utóbbi 1977-es keltezésű). A burzsoázia diszkrét bája képsorain vidám haláltánc elevenedik meg: a rendező a nagypolgárság szánalmas életképtelenségét maró gúnnyal ostorozza, miközben a „felső tízezer” morális ki- égettségéről is analitikus karikatúrát rajzol. A szabadság fantomja több rétegéből kettőt érdemes alaposabban szem ügyre venni. Az egyik: a történelmi kontinuitás kérdése, vagyis az, hogyan függnek össze a nagy események. A másik: a hatalmi gépezet mechanizmusának megszervezése. Mindezek halálosan komoly problémák, a mű viszont játékosan könnyed. Gégék sorjáznak benne. A vágy titokzatos tárgya a férfi és a nő közötti kapcsolat örök misztériumát járja körül, bemutatva azt az ócska szituációt, amikor egy idős férfi szoknyabolonddá válik. Ne higgyük persze, hogy Bunuel ebben a hagyományos sztoriban lemond a képtelenségekről. Szó sincs róla. Egyik nagy ötlete például, az, hogy a végzetes démon szerepét — még egyazon jelenetben is — ketten játsszák. Merthogy a nőnek több arca van. Megsokszorozható személyisége. Merthogy a nőt a férfiak mindig másmilyennek látják. Vagy legalábbis szeretnék látni. Még sokáig kombinálhatnánk a változatokat. Luis Bunuel két dolgot egyesített: a fennkölt művészetet és a népszerű mozit. Bizonyos, hogy sokan idegenkednek attól, amit csinál, de az is nyilvánvaló: talán ő az egyetlen a modern nagyságok közül, akiért a szigorú bírálók és az esztétikai szempontokra fittyet hányó nézők egyaránt lelkesednek. Talán szerencséje lesz a magyar kritikusokkal és nézőkkel is. Veress József A templom főhomlokzatával szemben egy kisebb kápolna áll. A Szent Jakabról elnevezett, XIII. században épített kápolnát keresztelésre, esketésre, temetési szertartásra használták, mivel az apátsági templomot plébánosi célokra a középkorban nem használhatták. Győri Lajos képriportja A második világháború idején Kassa fölött, Jahod- nán unatkozó magyar katonák saját és társaik szórakoztatására szobrokat faragnak, parázna szobrokat. A látvány, s a határon túlról menekítettek ügyét rejteni akaró, háttérben maradt hatalom ereje hölgyekből és tisztekből álló társaságot vonz és csoportosít az erdei patak partjára. Csoportos fénykép készül, s ennek alapján kezd nyomozásba a tisztek egyike a hatvanas évek Magyarországában. Miközben megkísérli felderíteni. hogy volt katonatársai közül ki (vagy legalább azt, hogy kinek a segítségével) küldi Bécsből a felbújParázna szobrok tó parancsokat, őt magát, a Magyar Néphadsereg őrnagyát is, többszöri kihallgatásra rendelik, ahol a magyar katonaság második világháborús szerepéről faggatják. A személyek azonossága miatt — a kitűnő írói technika eredményeképpen — szorosan, kibogozhatatlanul fonódnak egymáshoz a két nyomozással feltámasztott múlt emlékei, s a jelen indulatai. Cseres Tibor a Hideg napok megírásával hangsúlyozottan is a magyar tisztikarra irányította figyelmünket. Üj regényében is erről a korról ír. de célja a korábbi mű megírásánál már sokkal több. „Nem vetem talán el a súlykot, ha a^t gondolom, ... az emlékezés tartja fenn a békét Európában. S ha a háborús nemzedékek ébren tartott emlékező lelkiismeretének részt adok abban, hogy földrészünkön három évtizednél régebben nem lángolnak a fegyverek, nem tagadhatom el benne teljesen az írók, az irodalmi alkotók részét és érdemét sem. S amint a nagy nemzedékváltás elkövetkezik. s a feledés, a fele- dékenység esélye és veszélye nő, az irodalomra egyre hatalmasabb feladat és felelősség hárul. Én azt hiszem, hogy minden bűnt, amit a népek (most közös hazánk, Közép- Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkövettek, nyíltan ki kell mondani — nem hagyva semmit a véres emlékezet, bosszúra sóvár homályában” — írja. A szándéknak a regény eleget tesz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatunk róla, még akkor sem, ha némely vonatkozásban kétely támad bennünk az olvasáskor. A tényeket tiszteletben tartó, racionalizálódó világunkban önkéntelen a kérdés: honnan ez az eddig nem is iSmert, megdöbbentő ösz- szefüggéseket mesterien észlelhető jólértesültség? Az író a történész előtt jár, vagy másra érzékeny figyelme teremtette meg regénye anyagát? Mert elképzelhetetlennek tűnik, különösen Cseres esetében, hogy a súlyos háborús esztendők közép-európai vonatkozásairól, vagy ezek előzményeiről szólva, nem bizonyítható állításokról értesülünk. A világos összefüggésekbe rendezés feladata a tudósé lehet, az íróé itt az emlékez- tetés, akinek van mire emlékeznie, s figyelmünk felkeltése, akiknek a háború után születvén, nem lehet mire emlékeznie. Cseres új regénye a háborús évek katonatiszti gondolkodását átélhető valósággá teszi. „Én az embereket tudom, akik a képről néznek vissza ránk. És nemcsak rögtönzött ülésrendjüket tudom hibátlanul, de gondolataikat is idézni tudom, ha nem is bölcső és kőkoporsó között” — mondatja az író egyik hősével. Nem szoros logikai sorrendben jelennek meg előttünk az események, követve az emlékezés csapon- gásait; a regény végére mégis egésszé alakulnak a cselekmények és gondolatok. Egy oldalon a tényszerűség, más oldalon a személyes élménnyé váló történelem együttesen teszik különös tartalmi mélységűvé Cseres könyvét. Ritkaságszámba megy, még ilyen terjedelmű műveknél is, mint a Parázna szobrok, hogy ilyen sokrétű üzenetet közvetítsen az írott szó. Ezt elsősorban azzal éri el a regeny, hogy sikerül együttesen bemutatnia a sorsformáló történelmi időt és se a múltjukat, se a neveltetésüket, sem korábbi gondolkodásukat le nem vetkőző, s ennek ellenére mégis emberinek maradó és talán épp ezért tapintható közelségű szereplőket. A modern irodalomhoz nem edzett olvasó a Parázna szobrok olvasásakor szokatlan regényre akad. Eleinte lehet, hogy nehezen halad. Mégis tegye, megéri a fáradságot. (Cseres Tibor: Parázna szobrok. Szépirodalmi, 1979.) Kovách Imre KM
