Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

1979. szeptember 2. KELET-MAGYARORSZAG 3 Megszólal a csengő H étfőn még csak ünne­pi szavak hangzanak el, kedden már meg­szólal a csengő, elkezdődik az új iskolai év. Tanárnak, diáknak, szülőnek kellemes és szorongató feszültségek előre jelzője a csengőszó. Nehéz lesz, vagy könnyű? — teszik fel ilyenkor a kér­dést, amelyre — ha jól meggondoljuk — nem lehet kerek igennel, vagy nem­mel válaszolni. Nehéz lesz, mert a köve­telmények folyton gyara­podnak, mind nagyobb tu­dást, életismeretet kell el­sajátítaniuk a tanulóknak. De könnyebb is lesz vala­mivel minden évben, mert javulnak a tárgyi és sze­mélyi körülmények, jobbak, használhatóbbak a tanköny­vek, világosan elkülönülnek a kötelező és a kiegészítő, a jó jegyekért vagy a na­gyobb érdeklődésért tanu- landók. Bíznunk kell abban is, hogy a sokat emlegetett tanár-diák viszony is to­vább javul, s nem merül ki a külsődleges kapcsolatok­ban. Ma már az első osztályba kerülő gyermekek több mint kilencven százaléka a megyében sem előzmények nélkül kerül iskolába. Óvo­dás volt, vagy iskolaelőké­szítőn vett részt. Gondosab­bak lettek az iskolaérettsé­get megállapító vizsgálatok, közelebb került a megol­dáshoz az a követelmény, hogy minden gyerek — tia szellemileg, testileg érett az iskolára — a fejlettségének megfelelő iskolatípusban kezdje meg a tanulást. Ez sokáig gyenge pontja volt megyénkben is az iskoláz­tatásnak, de most határo­zott fejlődésről számolha­tunk be. Az idén tizenhat, úgynevezett korrekciós osz­tály indul, ahol azok a gyer­mekek kaptak helyet, akik beszédhibák, vagy egyéb — nem szellemi — rendelle­nesség miatt itt kezdik meg az első osztályt. A korrek­ciós osztályokban egyénileg, sajátos módszerekkel fog­lalkoznak a gyermekekkel, hogy később átirányítsák őket a normál tantervű osz­tályokba. Az is régi gond, hogy a gyerekek többsége lehető­leg az iskolai tanórákon szívja magába a legfonto­sabb ismereteket. Nehéz ezt megkívánni, ha nem gon­doskodnak az illetékesek a tanítási óra védelméről, gyermek, pedagógus a kü­lönböző rendezvények miatt elmaradhat az óráról. Az új tanévben megszigorították ezt is. Az oktatási minisz­ter a pedagógusok tovább­képzését, a nevelési és egyéb tantestületi ülések időpontját délután, vagy szabad szombaton engedé­lyezi, ezek miatt nem ma­radhatnak el órák. De a gyermeket érintő különféle társadalmi, kulturális és sportrendezvények dolgát is szabályozták, s a megyei ok­tatási szervek ellenőrzéseik­kel, a szakfelügyeleti mun­kával folyamatosan figye­lemmel kísérik és felelős- ségrevonást is alkalmaznak a tanórák ellen vétő igaz­gatókkal, nevelőkkel szem­ben. így van ez jól, hiszen tűrhetetlen állapot, hogy ha valahol két fedőt összeüt­nek, máris ott vannak a gyermekek, nevelők, holott mindkettőjük legfontosabb dolga a tanítási órán való együttes munka. De az új tanév sikere — bármilyen fontosak is az is­kolai élet színterei — nem csak itt dől el. A nevelés eredményessége jelentős mértékben attól is függ, ho­gyan tud partneri, meghitt és rendszeres kapcsolatot kiépíteni a pedagógus a szülővel. Szándékosan ír­tuk a pedagógust először, mert az ő kezdeményezése nélkül nem alakulhat ki jó kapcsolat a szülőkkel, akik sokszor alkalmat is alig ta­lálnak, hogy találkozzanak az osztályfőnökökkel, nem beszélve a többi tanárról. Megnövekszik az osztály- főnökök szerepe, akiknek kötelességük lesz alaposab­ban megismerkedni a gye­rekek családi környezeté­vel és megtalálni a módját — a szülői munkaközösség­gel együtt —, hogy folya­matosan tájékoztassák a szülőket az új tantervi és egyéb követelményekről, így a szülők is jobban értik az erőfeszítést, amely a na­gyobb tudásért folyik újsze­rű módszerekkel, amelyek idegenek a szülők többsége előtt, s emiatt szó szerint idegenkednek is tőlük. Lehet-e eredményeket várni a sokat emlegetett munkára neveléstől, ha nem változik a szülők szemléle­te? Aligha. Sok családban úgy vélekednek, nevelje munkára a gyermeket az is­kola, őt otthon nem igen ösztönzik a fizikai munkára. Felmérések igazolják, hogy a szülők 80 százaléka sem­milyen fizikai munkát nem vár a gyermekétől, s a bi­zonyos 12 napos, közhasznú társadalmi munka elkövet- kezésekor nehéz pillanatok várnak az ilyen fiatalokra. A nagyobb diákok, a kö­zépiskolások háza táján is jócskán vannak tenniva­lók, amelyik az új tanév­ben sok-sok erőt kívánnak tanulótól és pedagógustól. Magas a középiskolákból időközben kimaradók ará­nya, tavaly az összlétszám <1,3 százaléka morzsolódott le. A bukások is figyelmez- tetőek, a megye középfokú iskoláiban a fiatalok 8,2 százaléka „verte le a lécet”. Még elgondolkoztatóbb a kép, ha az első osztályoso­kat nézzük, akik közül ta­valy csaknem minden ötö­dik tanuló bukással zárta az évet. Különösen nagy ez a szám a szakmunkásképző intézetekben. a kritikus I. osztály így nemcsak az általános, hanem a középiskolá­ban, a szakmunkásképző in­tézetben is nagyobb figyel­met, erőbedobást kíván. So­kat várhatunk — igaz, vég­ső eredménye csak négy év múlva mérhető — az idén magújuló gimnáziumi kép­zéstől, ahol a fakultatív kép­zési rendszert vezették be. Az első és második év a felzárkóztatás jegyében zaj­lik, a harmadik-negyedik évben pedig lehetőség nyí­lik arra, hogy a kötelezően választható tárgyak mellett — érdeklődés szerint — sza­badon választott tárgyakat tanuljanak, megfelelő óra­számban a fiatalok. Remél­hető, ez jobbá teszi majd a pályaválasztást, több szava lehet, ebben — a korábbi szülői szemlélet kizáróla­gossága mellett — az egyé­ni választásnak. A csengőszó sok-sok ér­lelődő terv, bontakozó sze­mélyiség számára jelzi az indulást. A célba érés vi­szont nemcsak a „verseny­zőkön”, hanem az „edző­kön” és a „közönségen” is múlik majd ... Páll Géza Gyárat építettek a tajgán Puluczkai János, Reszler István, Elek József, Németh Elek, Torna Árpád, Kis József. _________________* _____________________________________________ ■ —' Nyolc szabolcsi Uszty-llimszkből Uszty-Ilimszk egy évtizede még kis település volt a ha­talmas Bratszk „árnyékában”. Ma már mind többször em­legetik együtt, mint két ipa­ri óriást. A névben is történt változás: Uszty-Ilimszk ma már a település, s az új szó­végződés azt jelenti, hogy ott nagyváros született. A nyolc szabolcsi fiatalem­ber pedig, akivel beszélge­tünk, szemtanúja, s munká­jával részese volt a hatalmas beruházásnak. A Kun Béla magyar ifjúsági építőbrigád tagjaként két-három évet dolgoztak, derekasan helytáll­tak a KGST-beruházásban épülő, évi 500 ezer tonna ka­pacitású cellulózgyártó kom­binát, a vízi erőmű és a vá­ros építésén. Hatan (Dobos Sándor, Elek József, Feigel János, Puluczkai János, Resz­ler István, Torna Árpád) né­hány napja érkezett csak ha­za az Angara mellől, ketten (Kis József és Németh Elek) már több hónapja itthon dol­goznak. Repülőn Szibériába Kőműves, festő, lakatos if­júmunkások, köztük 23 évé­vel Torna Árpád a rangidős. De olyan munkán, olyan kö­rülmények között kezdődött munkáspályafutásuk, amely alaposan megedzette, s életre szóló élménnyel indította út­nak őket — 1976 augusztusában a KISZ megbízólevelével utaz­tam — mondja Elek József, a SZÁÉV kőműves szakmunká­sa. — A dunaújvárosi bú­csúztató, a moszkvai foga­dás, az első szibériai repülő­út olyan gyorsan követte egy­mást, hegy az izgalomtól alig vettem észre: a repülő­térről magyar Ikarusban utaz­tunk Uszty-Ilimszkbe. Utó­lag aprónak tűnik a dolog, de nekem a több ezer kilométe­res utazás után akkor az ott­hon egy darabját jelentette ez a magyar Ikarus ... — A méretek voltak szá­momra a legszokatlanabbak — veszi át a szót Puluczkai János, az építőipari szövetke­zet festő szakmunkása. — Amikor egy alkalommal meg­kaptuk a feladatot, hogy vé­gezzük el a befejező festési munkát a vízi erőmű daru­pályáján, s végignéztünk raj­ta, alig láttuk a végét. Az­tán megtudtuk: 450 méter hosszú. Aki érdeklődött, ter­mészetesen nemcsak ilyen adatokról hallhatott, hanem a hatalmas építkezés gaz­dasági eredményeiről is. Szá­momra például nagyon meg­lepő volt, hogy az erőmű épí­tésébe fektetett költség már megtérült. Igaz, amint lehe­tett, munkába állították, a befejező műveleteket már működés közben végezték el; végeztük mi is ... — Ki akartam próbálni a tudásom, bizonyítani és vi­lágot látni akartam, ezért vállaltam az uszty-ilimszki éveket — summáz Torna Ár­pád, a KEMÉV kőművese. — Kemény munka volt. ered­ményeit, szépségeit talán még nem is érezhetjük igazán, hi­szen még szinte irkutszki idő szerint jár az óránk. Ha jött a mínusz 40 fok... Mindenkinek van élménye, de a közös beszámoló köze­pette abban megegyeztek, hogy az időjárás nem sokáig kényeztette el őket. Augusz­tus végén érkeztek, szeptem­ber végén leesett a hó, s tartott május közepéig. — Egy életre szóló mete­orológiai szakképzettséget szereztem — mondja tréfál­kozva Elek József. — Amikor sűrű, apró szemekben kezd hullni, és hidegnek érzem az esőt, az már tél, s reggelre bejön a hó, ami nyolc-kilenc hónapig el sem olvad. A munka persze ilyenkor sem állt meg. Mínusz negyven foknál hidegebben azonban már beszorultunk a belső munkákra. Az első tél mínusz hatvan fokkal köszöntött ránk... A fiúk zömmel magyar brigádban dolgoztak, reggel kilenctől, este hat óráig, köz­ben egyórás ebédidővel. Mun­ka volt bőven, ha a szükség úgy hozta, szakmát váltottak, vagy — az indulás hónapjai­ban — a gépeket szolgálták ki. De — mint mondják — mindenkinek jólesett látni a kezük nyomán épülő gyár- erőmű-város óriást. — Hatalmas faipari komp­lexum épült, már működés közben is láttuk — magya­rázza Puluczkai János. — Beérkezett a nyers fenyőfa, a kimenő vagonokban pedig kész bútor indult útnak, s rengeteg faipari alap- és adalékanyagot is termelnek. Fa bőven van, mint szovjet barátaink elmondták: főként a vágás ütemére és a terület­re kell fordítani a figyelmet. A tajga ugyanis százévenként úgyszólván minden befekte­tés nélkül újratermeli önma­gát. A tervszerűség azonban ilyen körülmények között sem nélkülözhető. Hat feleség a távolból Jó barátságok is születtek a három év alatt. Elek Jó­zsef és Dobos Sándor az első másfél év után A. Galasopov kiemelkedő Komszomol-bri- gádjába került dolgozni, s .főként a városépítésben vet­tek részt. Dicsérik a kom- szomolisták fegyelmezett munkáját, de legszívesebben a nyílt, őszinte, baráti beszél­getések hangulatára emlékez­nek. Jó volt együtt dolgozni és a kereset is jócskán emel­kedett. Az élet azonban nemcsak munka. Volt szabad idő, hoz­záláttak nyelvet tanulni, aki akart, részt vett a kulturális és sportrendezvényeken, s mint fiatalemberek, gyak­ran jártak udvarolni. Uszty- Ilimszkben sok a csinos, fia­tal lány. Nyolcunk közül hat fiúnak élete talán legnagyobb lépését jelentette a szibériai város: megnősültek. Feigel János kint dolgozó magyar lányt vett feleségül, öten vi­szont helybelieket vittek az anyakönyvvezető elé ... A mátészalkai Kis József és felesége, a mandulaszemű asztrahányi Róza már több hónapja érkeztek haza: a kis trónörökös bölcsődébe jár, anyukája pedig a finomkö- töttáru-gyárban talált kelle­mes, jó munkatársi kollektí­vára. Puluczkainé, az irkutsz­ki Nagyezsda és a többi fris­sen érkezett feleség azonban még csak most ismerkedik Magyarországgal. A jövő persze a fiúknak is nagy kérdés még. Ami biz­tos, először ‘égy év’ szolgalat a honvédségnél, aztán: Elek József: — Egyelőre még nem döntöttünk, a szü­leimnél lakunk Tatabányán. Be kellene rendezkednünk, megérkezett az egy hónapja feladott konténerünk, a szí­nes tévé, mosógép, centrifu­ga és más háztartási eszköz, de lakás még nincs, s ettől sok minden függ. Kis József: — Talán az ősszel Mátészalkán megkap­juk a lakást, és akkor rend­ben leszünk. Torna Árpád: — Megkap­tam a behívót, a leszerelésig elhalasztottuk az esküvőt; rö­vid távon nem tervezek. Puluczkai János: — Én el­mentem a régi brigádomhoz. Szegedi Sándorékhoz, akik mellett tanuló voltam. Sze­rencsém van, visszavárnak. Marik Sándor M ató Jánosnak, a szövetkezet gyü­mölcstermesztési brigádvezetőjének csön­des invitálására kimen­tem a napokban a gaz­daság szőlőskertjébe. A borszőlő szüretelése ugyan még odébb van egy kicsit, javában szedik azonban piaci értékesítésre a cseme­gét. Fölfigyeltem azon­nal egy igen arányos termetű fiatal lányra, aki a többiektől két- három tőkével mindig előbb járt. Babos ken­dővel volt hátrakötve a haja, virágmintás ruháját-kötényét meg- meglibbentette olykor a könnyű, nyár végi szellő. Ládáiba szinte különös esztétikai íz­léssel helyezte el a le­szedett fürtöket. — Ügyes kislány — mondtam Matónak. Ö nevetett. — Láttad volna ta­vasszal ! Beteges édes­anyja helyett dolgozott már akkor is. Még nem vehetjük fel rendes tagnak, csak ősszel éri el a kort. De akkor fel is vesszük. Majd a pincészet ud­varának nagy diófája alatt folytatta. — Amikor a szakkö­zépiskola elvégzése után Tokaj-Hegyaljára, Mádra kerültem gya­korlatra, én talán ér­tettem valamit a szőlő metszéséhez? Az iskola kiváló elméleti alapo­kat adott, gyakorlatit azonban úgyszólván semmit, öreg parasz­toktól tanultam meg például a metszés tu­dományát, nem a taná­raimtól. Sírtam olykor szégyenemben. Éppúgy, mint ez a kislány most tavaszon. Nagy langa- léta nővére, aki kiváló munkás, nem segített neki semmit. Szégyen- lette a húgát, hogy nem tud metszeni! Hát tán az ujjából szopta volna ki e tudományt? A nő­vére azt mondta neki, ne pocsékolja a tőké­ket, hordja ki a levá­gott venyigét az útszél- re, ott rakja csomóba. Ez legyen a dolga, ne bosszantsa a hozzáér­tőket. Karját, arcát, lá­baszárát a venyige ösz- szekarmolta. így talál­tam rá, sírdogálása közben egy venyigehal­mon. — Mi bajod, gyer­mek? Galambos Lajos: Szőlőskertben — Nem tudok met­szeni. A nővérem elza­vart. — Megmutatta egy­általán, hogyan kell? — Semmit. — Na, gyere csak ve­lem, a venyigét majd az öregek, járadékosok kihordják. Nekik is kell adni valami mun­kát. Távol vitt«m a bri­gádtól, ahová nem lát­hattak el. Leguggol­tunk egy tőke mellé; egyébként természete­sen a szőlő már ki volt nyitva. — Lám csak, minde­nekelőtt megnézzük a tőkét, repedéseit kipu­coljuk, hagyunk két szál felszálló, azaz ter­mő vesszőt és rövidre vágva, a tőke erejétől függően egy-két szál biztonsági vesszőt. Ha­csak lugast nem aka­runk teremteni, ennél többet a termőtőkéken nem szabad hagynunk. Hagyhatnánk ugyan, de akkor két-három év múlva a tőke termőere­je kimerülne. Világos, kislányom? — Igen. Még a következő na­pon is tanította a lányt, aztán visszahelyezte a brigádba. Nővére, a nagy langaléta szúró tekintettel nézte: — Mi történt, kis­asszony? — Metszek. Majd­nem úgy, mint. te. Meg­tanultam. — Milyen áron va­jon? — Az emberség segí­tett. — Na, majd meg­mondom anyánknak. — Mondhatsz te már rólam bármit. Mató bácsi azt mond­ja: mindezt hallotta, s jólesett. Minden jólesik egy magányos, özvegyem­bernek, aki talán még remélhet az életben va­lamit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents